Sárga virág Tulipán [Befejezett]

25.

Már javában leszállt az éj, csak egy gyenge hűs szellő próbálta frissíteni az egész napos állott levegőt. A kórház mögötti viszonylag magas fű igyekezett az utunkba állni több kevesebb sikerrel.

A raktár hátsó ajtaja résnyire nyitva volt, így könnyen bejutottunk rajta. Minden perc számított, így azonnal orvosi ruhák után kezdtünk kutatni.

– Találtál már valamit?

– Ez így nem lesz jó. Mi van, ha nincs igazad és mégsem itt vannak a plusz ruhák?

– Itt kell lenniük valahol, keress tovább! – parancsolt rám suttogva.

A vaksötétben, néha-néha kis híján kitörtem a bokám, a padlón hagyott lomok miatt. Gondosan tapogatódzva haladtam egyik szekrénytől a másikig.

– Meg is vannak! Látod mondtam, hogy igazam van – emelt fel egy fehér ruhadarabot, amely alig látszódott a sötétben.

– És hordágyat honnan szerezzünk?

– Azt majd én megoldom. Tudod mi a dolgod, igaz?

– Csak ne kelljen századjára is elmondanom – forgattam meg a szemem, ami a sötétben bizonyára fel sem tűnt.

– Rendben, tessék itt a telefonszám – nyomott a kezembe egy kis papírfecnit.

– Akkor tíz perc.

– Tíz perc – suttogta, én pedig már mentem is a főbejárathoz.

Marco elmondása szerint az épület két részből áll. Egy keleti, és egy nyugati szárnyból. Sergio a keletiben van, tehát ott kell keresnem egy tűzjelzőt. Az egész kórház szinte teljesen kihalt volt. Egy-két rendőr, vagy fehér köpenyes alak suhant el a folyosó egyik másik végletébe. Senkit nem érdekelt, hogy késő este mit keresek itt, nem vontak kérdőre, pusztán egy-egy méregető pillantást intéztek felém.

Egyből elindultam fel az első emeletre, ahol Sergio is van. Gyorsan teltek a percek, ezért még inkább sietnem kellett. Ahogy felértem, első dolgom volt felmérni a terepet. A pánik lassan kezdett eluralkodni rajtam, ugyanis nem találtam sehol azt a bizonyos piros gombot, amely a legfontosabb főszereplője az egész tervünknek. Már csak három percem maradt, hogy Marco is megjelenjen. Kockáztatnom kellett, más megoldás nem maradt.

A nővérszobába beleselkedve, hála az égnek nem volt bent senki. Kapva az alkalmon, magamra csuktam az ajtót. A szívem már a torkomban dobogott, és idegességemben kapkodni kezdtem. Az egyik asztalon megpillantottam egy cigarettás dobozt. Azonban ahol cigaretta van, kell lennie gyújtónak is. Egy rövid keresgélés után, meg is találtam az asztalon lévő táska egyik oldalzsebében. Már csak egy papírdarab kellett, amelyet egy szintén az asztalon heverő sminkes újságból kölcsönöztem.

Amint meggyújtottam a papírt azonnal füstölni kezdett. Néhány másodperc múlva már el is érte a falra szerelt füstérzékelőt, amely ezt hangos csipogással adta mindenki tudtára.

A papírt eltapostam, hogy csupán csak a füst terjedjen, és ne a lángok. Hamar kiiszkoltam a szobából, ha esetlegesen valaki ide akarna bemenekülni. Kint a folyosón azonban már el is uralkodott a káosz. Nővérek rohangáltak fel alá, hangosan kiabáló betegekkel, amit az érzékelő fülsüketítő hangja igyekezett egyre jobban elnyomni.

Közelebb mentem Sergio szobájához, ahol a múltkori két rendőr ugyanott szobrozott. Annak érdekében, hogy ne vegyenek észre, egy mellettük lévő, már kiürített szoba ajtaja mögé bújtam.

– Nem kellene nekünk is menni?

– És mi lesz a fogollyal?

– Arról nem volt szó, hogy miatta égjünk benn egy épületben.