Sárga virág Tulipán [Befejezett]

6.

Szinte egy emberként pattantunk fel, és máris az orvos előtt teremve vártuk lélegzetvisszafojtva a fehér köpenyes férfi beszámolóját.

– Önök Ms. Gibson hozzátartozói? – nézett ránk komoly arckifejezéssel.

– Igen, de ugye jól van? – vágta rá azonnal Daphne.

– Van egy jó, és egy rossz hírem – vett egy mély levegőt és folytatta. – Sajnos a golyó, csak milliméterekkel a szív mellé fúródott, ami egyrészt jó hír, hisz nem ért létfontosságú szerveket, azonban a műtét során kétszer is összeomlott a keringése.

– De akkor rendbe fog jönni, nem? – szólt közbe Isaac.

– Rendbe fog jönni, de a második újraélesztés következtében túl sok oxigént veszített, emiatt pedig nagyon sajnálom, de Ms. Gibson kómába esett – nézett körbe rajtunk gondterhelt arccal.

– Mi... Nora... Nora kómában van? – a szavak szinte már fájdalmasan hagyták el ajkaim.

– Sajnálom, de higgyék el, mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy megmentsük, azonban ez egy nagyon speciális műtét volt.

– Azt lehet tudni, hogy mikor ébred fel?

– Ez eléggé kétséges. Lehet hogy akár pár nap múlva, viszont az is előfordulhat, hogy több hónap is kell majd hozzá.

Egy pillanatra eltompultak a beszélgetések és bárhogy próbáltam pislogni, a körülvevő környezet, kezdett egyre homályosabbá válni.

– Jenni? Jenni jól vagy? – hallottam meg Daphne eltorzult, nehezen kivehető hangját.

Akárhogyan is próbáltam e kérdésére reagálni, képtelen voltam, ami méginkább pánikba ejtett. Éreztem, ahogy óvatosan megfogják a karom, majd már csak arra eszméltem fel, ahogy végigfut a hideg a combomon, a kihűlt szék hatására.

– Hölgyem, jól van? – nézett az orvos, mélyen a szemembe.

Lassan jutott el a tudatomig kérdése, amire egy erőtlen, és rekedtesre sikeredett Igen volt a válaszom.

– Hozz egy kis vizet! – adta parancsba Daphne, a barátjának.

Nehézkesen tértek vissza az élesebb, tisztább hangok, ezzel együtt a hirtelen egekbe szökő pulzusom is csillapodott. Amint Isaac visszaért a vízzel, egy húzásra majdnem a pohár felét sikerült kiinnom. Az doktor még párszor megkérdezte, hogy tényleg jól vagyok-e, csak hogy megbizonyosodjon róla.

– Nos, azt ajánlom mindannyiuknak, hogy pihenjek, mert most úgysem tudnak semmit sem tenni Ms. Gibson érdekében. Nekem viszont már mennem kell egy másik műtéthez, ha megbocsájtanak – meg sem várva a válaszunkat, csak egyszerűen elsuhant.

– Biztos minden rendben? – nézett rám Daphne, szemeiben az aggódás halvány csillagként ragyogott.

– Persze, csak egy kicsit megszédültem, semmi több – erőltettem magamra egy műmosolyt.

Néhány másodpercnyi csend ült közénk, ám hamar megszűnt, mihelyt kitolták a műtőből magatehetetlen barátnőnket. Világosszőke, vállig érő haja, mozdulatlanul terült szét a hordágyon, miközben halvány, rezzenéstelen arca, teljes nyugodtságot sugárzott.

Végig követtük az ápolók útját, ahogy a lányt maguk előtt tolták.

– Elnézést, de ide nem jöhetnek be egyelőre – állt az utunkba egy idősebb, alacsony ápolónő.

Szemüvegét feljebb tolva az orrára, szigorúan méregetett minket.

– És megtudhatjuk, hogy mikor mehetünk be?

– Sajnos ezt nem tudom megmondani. Amint látják ez egy intenzív osztály, és nem a sarki kisbolt. Itt nem lehet csak úgy jönni-menni – hangjából ki lehetett olvasni, mennyire fenn hordja az orrát.

Sóhajtva fordítottunk neki, és ezzel együtt Noranak is hátat, majd mivel mást nem tehettünk, a kijárat felé indultunk.

– Én azért még holnap is megpróbálok bejutni, hátha nem ez a nő lesz itt – jelentette ki magabiztosan Daphne.

– Majd azért hívj fel, hogy hogy ment, rendben? – kötöttem a lelkére, miközben egy ölelés kíséretében elbúcsúztunk.

Amint beszálltam a kocsimba, megpillantottam a nagy sietségben itt felejtett telefonom. Félve oldottam fel, és be is igazolódott a félelmem oka, ugyanis kilenc nem fogadott hívás díszelgett egymás után, mind Olivertől.

Egy mély levegő kíséretében, végül visszahívtam.

– Mégis hol a fenében vagy?! – köszöntött egyből a drága barátom.

– Mindjárt otthon leszek. Nora kórházba került, és muszáj voltam idesietni.

– Nagyszerű, és miért nem szóltál? Vagy egyáltalán miért nem vetted fel azt az átkozott telefont?!

– Mert a kocsiban felejtettem, mikor eljöttem akkor meg azt mondtad, hogy felmész aludni, de nem értem, hogy ezen most miért akadsz ki ennyire. Én bezzeg nem szólhatok, ha egy egész éjszakára eltűnsz.

– Ne mártirkodj légyszíves. Nem lehet megérteni, hogy csak aggódtam érted?

– Igazad van, ne haragudj! – sóhajtottam. – Majd otthon beszélünk, rendben?

– Rendben, és óvatosan vezess!

Erre a felszólalására halvány mosoly szökött az arcomra, majd ténylegesen elindultam a forgalomtól nyüzsgő, kanyargós úton.

Talán tíz perccel is tovább tartott így az út, mint ahogy a kórház felé siettem. Lassan már lemenőben járt a nap, így az erőtlen vöröses színben pompázó sugarak, pontosan bevilágították a bejárati ajtó felé vezető utam.

Olivert a kanapén elterülve sikerült megtalálnom. Ahogy észrevette, hogy hazaértem, gyorsan felpattant, és egy forró csókot nyomva ajkaimra köszöntött.