Sárga virág Tulipán [Befejezett]

2.

Múlni nem akaró, lüktető fejfájás ébresztett. Lassan felültem, és meg sem lepve ránéztem a mellettem lévő üres helyre. Oliver még mindig nem ért haza. Hiába haragszom rá, most az aggódás átvette a helyét. Vajon baja esett? Sóhajtva felálltam, majd az első utam a konyha felé vezetett, valami fájdalomcsillapítót keríteni.

Ahogy egyre közeledtem a helyiség felé, egy jól ismert illat csapta meg az orrom. Az ajtófélfának támaszkodva néztem egy ideig, az eléggé szórakoztató látványt nyújtó Olivert, aki értelmetlen harcot vívott a palacsintasütővel.

– Esetleg ne segítsek? – löktem el magam a faltól.

– Ohh jó reggelt. Ne haragudj, ha felkeltettelek, csak állandóan leragad a tészta, és nem tudom, hogy mit csináljak vele.

– Add, majd én megcsinálom.

Mielőtt neki kezdtem volna a sütésnek, az eredeti célomhoz hívem, gyorsan kerestem egy fájdalomcsillapítót.

– Te ittál? – szólalt meg a hátam mögül.

– Miért? Nekem nem lehet? – válaszoltam cinikusan.

– De, csak te sosem szoktál. Ráadásul egy egész üveg whiskyt?

– Honnan veszed ezt, a hülyeséget?

– Láttam a szemetesben, és nekem eléggé üresnek tűnt.

– Ja, hát volt segítségem. Nora átjött.

Válaszként csak bólintott, majd átadta a helyét a palacsintatésztához. Hosszú percek teltek el néma csöndben, ami talán annak is köszönhető volt, hogy magamban keresve a szavakat próbáltam összerakni egy kérdést, ami finoman utal az elmúlt éjszakára.

– Na, és jól sikerült a tegnap éjszaka? – érdeklődtem, a lehető legtermészetesebben.

– Ja, egész jó volt.

Erre a tömör kijelentésére hitetlenül elnevettem magam, viszont úgy döntöttem, nem hagyom annyiban, és már csak azért is kiszedem belőle, hogy mi történt tegnap.

– És merre voltatok? – pillantottam fel rá, miközben az újabb tésztát öntöttem a palacsintasütőbe.

– Csak iszogattunk egy kicsit, semmi több, az egyik kollégámnál.

– Értem – erőltettem magamra egy műmosolyt.

Volt egy halvány gyanúm, hogy hazudik. Pontosan nem voltam benne biztos, hogy miben, de éreztem, vagy talán eltitkolt előlem valamit. Minden esetre eléggé zavarban volt, a sorozatos kérdéseim hallatán.

Az utolsó palacsintákat sütöttem éppen, mikor betoppant a kissé kócos, ám a másnaposság látszatától mentes barátnőm.

– Jó reggelt!

– Szervusz Nora.

– Áhh Oliver! Téged is látni errefelé?

– Néha betévedek – biccentett szórakozottan.

Ahogy őket figyeltem, a beszélgetésük, a viselkedésük a másik felé, mind olyan más volt, vagy talán csak én őrültem meg. Hisz mostanában nem a legfényesebb a kapcsolatunk Oliverrel. Erre persze rásegít az is, hogy alig látjuk egymást. Mindketten beleveszünk a munkába, ami néha a hétvégénkbe is benyúlik. Ő a tervrajzaival van elfoglalva, én pedig a különböző gondokkal küzdő pácienseimmel.

Nora végül velünk maradt a reggeliig, majd amint elment, Oliver kihasználva az alkalmat, lecsapott ajkaimra.

– Már hiányoztál – suttogta a fülembe.

Az újabb csókunkra azonban nem volt lehetőségünk, ugyanis a bejárat felől hallatszódó erős, határozott kopogás szétválasztott minket.

– Megyek, kinyitom – hagytam magára Olivert.

– Jaj, ne haragudjatok, csak a telefonom véletlenül itt hagytam – nevetett zavarában Nora.

– Semmi gond, gyere csak!

– Nagyon köszönöm. Itt hagytam valahol a vendégszobában, de már meg is van – nyújtotta fel a kezében lévő mobilt.

– Na, de én akkor tényleg nem zavarok tovább, sziasztok – intett egy utolsót, azzal kilépett ismét az ajtón.

Időközben Oliver elfoglalta a nappaliban lévő kanapét, a tévé előtt, és a már emlegetett tervrajzait rendezgette. Különböző épületek, és lakások alaprajzai, amikből egy szót sem értek, de ő annál többet, hisz ezeket saját maga tervezte.

– Nincs kedved folytatni, amibe az előbb belekezdtünk? – ültem le mellé.

– Ne haragudj, de ezeket a terveket holnapig le kell adnom, most hívtak telefonon, és még egyik sincs kész.

Beletörődve, hogy a mai nap sem fog másként telni, mint az összes többi, sóhajtva felálltam, és elindultam a hálószobánkba, a laptopomért.

Mivel most csak egyetlen páciensem van, akit tulajdonképpen rám sóztak, így sok aktát nem kell átnéznem. Gyorsan előkutattam azt az e-mailt, amiben néhány fontosabb paramétert leírtak nekem, hogy mégis mire számítsak, úgyhogy itt az ideje ezeket átfutni.

Tehát a legújabb kezelésemre váró személy Sergio Rogers, 26 éves és drogcsempészés közben kapták el, amiről már az első perctől kezdve passzívan nyilatkozik. Nem segíti a rendőrök munkáját, és a példáját követve, a többi rács mögött lévő emberük sem. Hallgatnak, ezért feltételezik, hogy egy magasabb rangú személy lehet az egész drogügylet mögött, amit majd nekem kellene kideríteni, amire egy hónapnyi időt kaptam.

Miért is ne, hisz egy pszichológusnak nyilván őszintén bevallana mindent egy bűnöző, nemde? Szinte nevetséges már az egésznek a gondolata is, de hát próba szerencse. Abban azért biztos vagyok, hogy egy igazán élménydús kezelésnek nézhetek elébe.