Megtörhetetlen | Rafe Cameron ff

-2-

Talán ha tegnap este nem hajtottam volna le mindent, amit JJ a kezembe nyomott, akkor most nem robbanna szét a fejem ennyire. Nagy nehezen felkeltem John B kanapéjáról, s fáradtan megállapítottam hogy még mindenki alszik. Egyedül én kényszerülök másnaposan is munkára. Odavánszorogtam a hűtőhöz, majd egy jéghideg vízet kivéve hatalmasat belekortyoltam abba. Más amúgysem volt nagyon a hűtőben. Próbáltam kicsit összeszedni magamat, megkeresni minden cuccomat, aztán elhúzni munkába a lehető leggyorsabban. Bár fejfájásom nem csillapodott, nem volt különösebben más választásom. Szerencsére senkit sem vert fel hangos készülődésem, egyedül JJ kellt fel, látszólag a padlóról.

-Jó reggelt! -Nyújtozott egy hatalmasat, közben végig ásítva. Még szemeit sem nyitotta ki, annyira fáradt volt.

-Jó reggelt, JJ! -Feleltem.

-Miért mész ilyen korán? -Kelt fel végül, de aztán ő is megémelygett egy pillanatra. Odasétált hozzám a konyhába, s átkarolt derekamnál fogva.

-JJ, engedj el. Tudod, hogy mennem kell, kénytelen vagyok dolgozni. -Kikűzdöttem magam erős szorításából, mire ő lebiggyesztett ajkakkal nézett utánam. -Majd hozok neked valamit! -Kiabáltam, mire máris jobb kedve lett.

Mosolyogva léptem ki a verandára, s indultam is munkahelyem felé. Egy bő fél órába tellett odaérnem, de végül telljesen kifulladva időben megjelentem. Beléptem a helyiségbe, az ajtó felett lógó díszes csengő pedig egyből megszólalt.

-Jó reggelt, Miss Carrera! -Köszöntem a pult mögött tevékenykedő asszonynak, ki kedvesen mosolygott vissza rám.

-Jó reggelt, Kate. -Köszönt nekem vissza, aztán nem sokkal később hazament.

___________

Már szinte egy vendég sem tartózkodott az étteremben, csak páran ültek a pultnál, legtöbben magányosan. Ma rajtam volt a sor, hogy zárjak. Ugyan Miss Carrera nem igazán kedveli baráti körünket, és hogy lánya problémás snecikkel lóg, mi ketten telljesen jól kijövünk. Anyukámmal annak idején még barátnők is voltak, talán ez miatt enyhült meg kicsit velem kapcsolatban. Sokszor történt már, hogy rám bízta az éttermet, s nekem kellett bezárni. Még letöröltem pár asztalt, megtisztítottam mindent, amit kellett. Az a pár ember, kik egészen idáig egyedül iszogatták italukat, most mind induláshoz készülődtek. Kezdtem örülni, hogy egy nap talán végre korábban zárhatok, vagy éppen nem marad semmi munkám az utolsó pár percre. Még a fejem is úgy ahogy sajgott továbbra is egy ponton, ígyhát eggyáltalán nem örültem neki, mikor az a díszes csengő megszólalt valaki jövetelét jelezve. Apróbb mosolyt erőltettem magamra, majd visszavándoroltam a pult mögé, viszont amint megláttam ezt a bizonyos személyt, egyből eltűnt az a halvány félmosoly arcomról. Rafe Cameron telljes nyugodtsággal ült le elém, a pult előtt árválkodó magas székre. Szokásához híven végigmért, viszont a fekete kötény jelenleg mindent is eltakart.

-Mit hozhatok? -Nyőgtem ki végül egy értelmesebb mondatot, miután végeztem a fiú alaposabb megvizsgálásával. Ő továbbra is csak bámult rám, mintha kínaiul beszéltem volna neki az imént.

-Csapolt sör jó lesz. Két pohárral. -Felelte nekem, mire én felvontam szemöldökömet. Ugyan kicsit meglepődtem, de a múltkoriak óta eggyáltalán nem volt kedvem konfrontálódni vele. Ígyhát csak lágyan bólintottam, majd megfordultam, s már készítettem is elő a poharakat. Jobbnak láttam ezt minél hamarabb letudni. Hisz nincs az az isten, hogy mégegyszer beleszóljak Rafe dolgába.

Hamar készen lett a két gyönyörű, sörrel teli pohár, s azzal a fiú elé is raktam őket. Először lehajtva fejét megvizsgálta, analízálta azokat. Látszólag megvolt elégedve az eredménnyel, mivel felkapva az egyik poharat hatalmasat kortyolt italából. Kezét szájához emelte, s letörölte azt. Mialatt én ezt mind végignéztem ő egyszer sem emelte fel tekintetét, szerencsémre, hiszen talán a kelleténél kicsit tovább bámészkodtam. Viszont amint megtette az előbbieket, én már készültem is indulni. Gondoltam takarítok egy kicsit, vagy valami, elkerülve az szörnyen kínos helyzetet.

-Kate. -Hallottam meg magam mögül.  Semmitmondó, átlagos hangja volt, mégis kicsit megugrottam mikor megszólított.

-Igen? -Fordultam meg tengelyem körül, végül pedig ismét Rafe-vel szemben találtam magamat. Ő elém tolta a másik poharat, én meg csak álltam, iszonyúan sok levegőt magamban tartva. Értetlenül lenéztem a habos tetejű italra, tekintetem Rafe mogorva arca, és a pohár sör között cikázott.

-Meghívlak. -Mondta halkan, ráerősítve szándékára. Én hatalmasat sóhajtottam, végre kiengedve mindazt a sok levegőt, amit eddig benntartottam.

-Rafe, nem jelenhetsz meg csak úgy, a munkahelyemen, és hívhatsz meg egy italra. -Feleltem neki megmakacsolva magam, mikor már majdnem elfogadtam tőle az italt. Ő felvonva szemöldökét, annyi idő után végre érdeklődőbb képett vágott, mintha az előbbiekkel akkora újdonságot mondtam volna.

-Mégis miért? -Motyogta maga elé, s kortyolt mégegyet söréből. Én először elgondolkodtam válaszomon, de végül arra jutottam, nincs miért magyarázkodnom.

-Mert.. Nem. Ez nem így megy. -Alig fejeztem be az utolsó mondatot, Rafe egyből felállt helyéről. Így már sokkal érdekesebbnek tartottam a helyzetet, hiszen azért jóval magasabbnak bizonyult nálam. Felnézve arcára láttam, ahogyan kicsit befeszül állkapcsa, feltételeztem hogy ideges. Kék szemei sebesen cikáztak rajtam, és bár soha nem féltem tőle, mégis tudtam, hol a határ.

-Miért nem, Kate? Azt csinálok, amit csak akarok. Ahogy mondtad, a dolgok változnak. -Kezdett bele, bár eléggé halkan. -Nem azért jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek, vagy magyarázkodjak. Te is tudod, hogy igazam van, és éppen ezért, nem haragszol rám. -Közelebb hajolt hozzám, ennek következtében már csak a pult választott el bennünket. Mélyen kék szemeibe néztem, ügyelve arra, hogy meg ne törjön köztünk az a szemkontaktus. Nagyot nyeltem, csakúgy mint ezelőtt. Felkavarodott még a gyomrom is, bár nem tudtam eldönteni, hogy pusztán a szimpla undor érzete miatt, vagy valami más. Acélos tekintete nem tükrözött semmilyen érzelmet az idegességen, és a diadallittas győzelemérzeten kívül.

-Rafe, csak menj haza. Kérlek. -Szólaltam meg halkan, megadva magamat végül. Főleg, hogy már bőven zárás után voltunk.

-Legyen. -Morogta, ezzel pedig lecsapott elém pár darab papírpénzt, aprókkal társítva. Minden szó nélkül megfordult, és kisétált az ajtón. Megkönnyebülve ismét fellélegeztem, a készpénzt számolva pedig megállapítottam, hogy még borravalót is hagyott.