Megtörhetetlen | Rafe Cameron ff

-9-

Eltelt pár nap, mióta meghoztam életem egyik legrosszabb döntését. Aznap Tanneyhill-ben ébredtem, s nem csak hogy lassacskán szétrobbant a fejem, de még szörnyen is éreztem magamat. Árulónak, borzasztó embernek, förtelmes barátnak. Valamint mikor felkeltem, és azt véltem felfedezni, hogy telljesen egyedül vagyok a hatalmas lakásban, akkor realizálltam csak igazán, mennyire nem kellett volna ezt az egészet. Minél gyorsabban elhúztam, majd ismét próbáltam kiverni fejemből Rafe-et. Ezuttal természetesen nehezebb volt, viszont barátaim sokat segítettek a dolog elérésében. Az utóbbi napjaimat mind rájuk áldoztam, velük lógtam, segítettem nekik a kincsvadászatban. Miután megtudtam hogy John B-nek baja esett, s mellesleg Topper hibájából, tényleg nem tudtam már elviselni azt a tömérdeknyi bűntudatot magamban. Tükörbe nézni sem voltam képes pár napig, undorodtam magamtól. Persze egyből barátomhoz siettem a kórházba, abban a hitben hogy ettől majd valamivel jobb, értekesebb ember vállhat belőlem. Senki nem vont kérdőre, nem okoltak amiért nem voltam ott hogy segítsek, hisz mind úgy tudták, hogy aznap este otthon maradtam. És ez miatt méginkább csak kedvem támadt elásni magamat jó mélyen a föld alá. Az a pár nap, amiben Rafe-et minden erőmmel próbáltam elfelejteni, eléggé eseménydúsan telt. Valahol mindig ott motoszkállt bennem ugyan a bűntudat, de próbáltam másra koncetrálni. Például Sarah-ból is sneci lett, mondhatni. John B barátnőjeként hozta oda hozzánk, amit persze Kie eggyáltalán nem fogadott jól. Végül aztán sikerült a két lány közti konfliktuson enyhíteni, a fiúk csodálatos ötletével. Minden sinen volt, még az aranyat is megtaláltuk, ami mondanom sem kell, mekkora öröm volt mindnyájunknak. Természetesen, ennek ellenére is kénytelen voltam bemenni dolgozni. Hiába nyagatott JJ, hogy ezek után már nem lesz szükségem egy percnyi munkára sem, az arany még nem volt eladva. Az állásomat pedig nem kockáztathattam, így végül a szőkre srác vitt be aznap reggel munkába.

-Kate? -Szólalt meg JJ, miközben már félig a motoron ült.

-Hm? -Követtem őt énis, majd derekánál átkaroltam.

-Ha meglesz minden, s eladtuk az aranyat, mire költöd majd a részed? -Érdeklődött, miután egyik este, mikor mind együtt lógtunk, kikerültem ugyan ezt a kérdést.

-Hát, valószínüleg veszek majd anyámnak gyógyszereket. -Sóhajtottam ki végül a választ, mire JJ hátranézett, és lágyan elmosolyodott. Ezt amolyan együttérzés jeléül tette, s azzal beindította a motort. Egész úton nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak mikor megérkeztünk a Roncs bejáratához.

-Biztos vagyok benne, hogy neked van a legnagyobb szükéged arra a pénzre. -Mosolyodott el már másodszorra, megállt az étterem bejárata előtt. Előbbi gesztusát énis viszonoztam, ezután viszont már szorosan karjai közé zárt. Nem értettem hirtelen mi jött rá, de beletörődve a dologba csak visszaöleltem őt.

Elköszöntem tőle, majd benyitottam. Üdvözöltem az ott tartózkodó embereket, s nekiláttam a munkának.

____________

Az idő ma este sem volt a legjobb, szürke felhők gyülekeztek, hidegebb volt mint amúgy. Vékony munkaruhám ismét nem tartalmazott túl sok réteget. Már kezdtem unni a folyamatos gyaloglást, viszont mivel nem volt pénzem még a legolcsóbb járgányra sem, így nem volt más lehetőségem. Talán abból az aranyból még egy olcsó, könnyen fenntartható autóra is jut majd. Már beletörődve sorsomba indultam is volna hazafelé, de ekkor megpillantottam Rafe-et a parkolóban. Vagy egy hete nem láttam őt, ennek következtében pedig telljesen jól haladtam azzal, hogy elfelejtsem. Egészen idáig persze. A fekete terepjárónak dőlt, hatalmas füstöt kifújva szájából. Tekintete hirtelen megakadt rajtam, s mikor az találkozott az enyémmel, én szinte egyből megindultam. Próbáltam annyira ignorálni a srácot, amennyire csak lehetségesnek bizonyult az, viszont így, hogy pusztán a jelenlététől is megindul felfelé pulzusom, nem olyan egyszerű a dolog. Fejemet szorosan a földnek szegezve úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Ám mikor nekiütköztem feltehetőleg az ő mellkasának, ráeszmélltem hogy ez eggyáltalán nem lett olyan sikeres művelet, mint ahogyan azt gondoltam.

-Haza vigyelek? -Hallottam meg hangját, mire felemelve fejemet ismét azzal a komor, már-már szigorú tekintettel találtam magam szemben. Az lett volna a furcsa, ha ezuttal tényleg felfedezek valamilyen érzelmet arcában.

-Nem kell. Haza tudok jutni egyedül is. -Feleltem neki, meglehetősen tartózkodóan. És bár szívem percenként kihagyott egy ütemet, tényleg nem igazán akartam egy légtérben lenni Rafe Cameron-nal, főleg a múltkoriak után. Kitértem előle, s már készültem is indulni.

-Ha te inkább sétálsz fél órát, ilyen időben, hát legyen. -Vonta meg vállát, és bár azon kívül hogy beleszívott egyet cigarettájába, nem csinált semmi mást, én mégis megfordultam.

-Figyelj, Rafe. -Kezdtem bele sóhajtva, egyenesen a srác kék szemeibe nézve. Érdeklődve meredt rám, mintha nem értette volna tartózkodásom okát. -Tisztában vagyok vele, hogy mostanra már minden haverod tud arról, ami köztünk történt. De kérlek, felejtsd el. Egyszeri hiba volt, nem szeretnék többet hallani róla. -Ezzel pedig le is zártam a beszélgetést. Szívem még mindig hevesen vert, bár hihetetlenül megkönnyebbültem. Kifújtam egy hatalmas adag levegőt, majd vártam, hogy Rafe pár rosszalló pillantás után otthagy, de nem így történt.

-Ez nem olyan dolog, amivel büszkélkedhetnék akárkinek. -Utalt ezzel arra, hogy mióta ide visszatértem sneciként élek. Jelenleg mindenhova nézett, csak rám nem, erősen kerülte a szemkontaktust.

-Engem viszont tönkretehetnél. -Mondtam ki az eggyértelműt.

-Hogy aztán megint a hisztidet kelljen hallgatnom? -Rafe felnevetett, aztán a hajába túrt. Én csak szemeimet forgattam, bár ismét hatalmas kő esett le szívemről, hogy eszébe sem jutott semmi ilyesmi. Megindult az autója fele, biccentett egyet, mire én felnéztem az égre. Nagyot sóhajtottam, s tehetetlenül követni kezdtem őt.

Mikor Rafe éppen nem a "kinyírok minden snecit" flúgos szerepét játssza, egészen jófej is tud lenni. Olyankor eszembe sem jut, hogy ez az ember számtalanszor próbálta elverni barátaimat, vagy éppen meg is tette azt. Majd miután ezek révén olyan dolgokat csinálok, miket szinte biztos hogy megbánok, nem győzöm átkozni magamat másnap. Tudtam, hogy most sem kellett volna utánna mennem, sőt, eggyáltalán szóbaállnom vele. Előre láttam szinte a dolog végét, és bár úgy indultam neki a mai napnak is, hogy látni sem akarom Rafe-et, most mégis ittvagyok, elfeledkezve arról, miket is tett velem, vagy másokkal. Beültem mellé a terepjáróba, becsapva magam után az ajtót. Ő ismét kotorászni kezdett, majd kis idő után már ott is tartotta kezében a joint-ot, mit felém nyújtott. Én ismét elfogadtam, s kifújtam a füstöt. Körülnéztem, kint már vaksötét volt, valamint az eső is eleredt. Tekintetem átvándorolt Rafe-re, ki mozdulataimat utánozva a kormányt szorította.

-Mi történt a kezeddel? -Mutattam arra a pontra, ahol az be volt kötve, átvéve tőle a csikket. Erre ő csak legyintett, s nem törődve kérdésemmel csinálta tovább, amibe belekezdett.

Pár perc múlva már csak annyit hallottam, hogy az eső monoton kopogása abbamaradt. Helyette rázendített, s dörögni is elkezdett az ég, bár elég halkan. Mindössze ennyit tudtam kivenni környezetemből, semmi mást. Ismét fájt a fejem, de még az sem érdekelt, még az sem volt képes megtörni  a hatalmas nyugodtságot, mit akkor éreztem. A mellettem ülő sem szólalt meg már egy jó ideje, így rá nézve leccsekoltam él-e még. Tekerte volna a következő cigarettát, viszont én minden gondolatomat összeszedve megállítottam. Kinyőgni egy szót sem voltam képes, csak megráztam fejemet, mire ő mintha elmosolyodott volna. Bár Rafe soha nem úgy mosolygott, mint ahogyan azt bárki más tette. Ő megtalálta módját, hogy valahogyan még ezt is érzelemmentesen csinálja. Feje közeledni kezdett felém, és bár én ezt még fel sem fogtam, akaratomon kívül is közelebb húztam őt magamhoz pólója ujjánál fogva. Ezuttal rajtam volt a sor, hogy ajkaimat övéihez préseljem, s bár valahol ott motoszkállt bennem, hogy rohadtul nem kéne, mégis megtettem. Nem sokkal ezt követően ismét csak annyit észleltem, amennyit tegnap este, annyi különbséggel hogy ezuttal az ölében ültem. Az ablakokról csak úgy ömlött lefelé a víz, valamint az autó tetején koppanó esőcseppek is eléggé hangosak voltak. Bár elmém telljesen ködös volt, tudtam, mindez az én saram. Viszont ekkor már késő volt akármibe is belegondolni, sőt, fölöslegesnek bizonyult.