Édes Remény

♡THIRTEEN♡

William Forbes

Vannak olyan dolgok, amikre az ember nem számít, hogy valaha az életben hallani fogja. Főleg nem attól az embertől, aki a mindennapjait bearanyozza.

Mikor Hope mondta, hogy nem csak álmodott sok minden végig futotta az agyamon, de az, amit mesélt semmiképp.

- Amikor 13 éves voltam...
És elkezdett mesélni azzal kezdve, hogy a szüleivel nyaralójukban voltak addig ameddig az a gusztustalan féreg meg jelent.

- Azt... Azt mondta, hogy "Ne sikíts, szépség még meg sem basztalak,, és amire ez után emlékszem az az, hogy lenyom a földre és befogja a számat, ami miatt a segélykiáltásaim nem hallatszottak. Én megpróbáltam ki szabadulni a szorításából, tényleg minden erőmmel, de a teljes testsúlyával rám nehezedett. Ez után lehúzta a nadrágomat a bugyimmal egyetemben és az övét is. Ez után már csak a fajdalomra emlékszem, mivel elájultam.

Átöleltem és csendesen vártam ameddig kisírja magát.

Ez a lány 17 életéve alatt több olyan borzasztó dolgot is átélt, amit egy felnőtt ember sok eséllyel nem fog, és ennek ellenére is erős marad és nem tört össze.

Vártam ameddig Hope összeszedi magát annyira, hogy értelmes szavak el tudják hagyni a szálját. Csak ez után mertem kérdezni, de ekkor is csak óvatosan.

- Mi történt az után? - Kérdeztem halkan miközben a hátát kezdtem el simogatni.

- Amikor felébredtem egyedül feküdtem a bokorban lehúzott nadrággal és a nap épen kezdett felkelni. Elöször nem értettem, hogy mi történ aztán egyszer csak beugrott minden. Akkor volt először pánikrohamom. Az egészben a legrosszab az volt, hogy szégyelltem magam. Szégyelltem magam amiatt, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmeneküljek és hagytam, hogy mindez megtörténjen. Ezért nem hívtam fel senkit, hogy jöjjön értem és nem is mondtam el senkinek egy ideig. Szóval miután leküzdöttem a pánikrohamom, felkeltem és valahogy haza találtam. Otthon nem volt senki mivel a szüleim elmentek a hegyekben lévő hétvégi házunkba. Ahogy hazaértem csak egy dolgot akartam még pedig fürdeni. Mocskosnak éreztem magam nagyon mocskosnak. Beálltam a zuhany alá és olyan forró vizet engedtem, hogy égette a bőrömet majd elkezdtem fürdeni és elhasználtam egy tubus tusfürdőt, de még mindig azt éreztem, hogy mocskos vagyok szóval elővettem egy körömkefét és azzal kezdtem el dörzsölni magam. Az érzés nem múlt el ennek ellenére, sem de befejeztem a mivel hallottam, hogy a szüleim megjöttek.

Hope Hoover

Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő elteltével is ennyire fel fognak kavarni a történtek, de még is megtörtént. Az arcomat belefúrom, a nyakába miközben még mindig folynak le a könnyek az arcomon. Egy idő után eltolt magától és megfogja az arcomat, hogy a szemébe nézzek.

- Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek!

Ettől a kijelentésétől nevetni támadt kedvem. Akkor lettem volna erős, ha utána nem hagyom magam rávenni olyan dologra, ami akkor a legjobb lehetőségnek tűnt most viszont ráébredtem, hogy az volt a legrosszabb dolog, amit tehettem.

De nem mondtam semmit, hanem csak az idő közben elfeküdte William mellkasára dőltem és hallgattam a légzését mindaddig ameddig el nem nyomott az álom.

Reggel az ébresztőm hangja keltett fel minket.

Ami mindkettőnket ráébresztett arra, hogy ma iskola van, ami azt jelenti, hogy az esti történések után fel kell vegyük az álarcunkat és pár óra alvással végig kell nyomjuk ezt a napot. De a jó hír az, hogy ma nem dolgozom, szóval legalább majd este ki tudom magam pihenni.