Nem értettem mi van velem,
Vajon miért fáj ez nekem ennyire.
Testemben törött üveg, belső vérzések,
Ami úgy tűnt, végleg megsebesített.
Ezt hittem addig, míg meg nem láttam
Két szép szemét, melyek testembe láttak.
Selymes hangja bársonyba kötötte gyógyító szavát,
Lelkem köré borítva láthatatlan fátylát.
Megnyugvást éreztem jelenlétében,
S ezt ezelőtt tán nem is értettem.
Nem értettem, mert nem éreztem,
Otthonban ezelőtt nem is észleltem.
Más az élet ott, ahol akarunk lenni,
És teljesen más ott, ahol képtelenek megérteni.
Kemény szavak szinte tőrként hasítanak
Oda, ahol a legjobban fájnak.
Más volt, mikor Önre gondoltam,
Tudván, bármikor segít ha gond van.
Elmondhatom azt, amiért máshol szidnak,
Lehetek tökéletlen, mert ez így jól van.
Megértette mi vagyok, mikor még magam sem tudtam,
Segített utamon, ami számomra lett taposva.
Úgy tett, mint Anyák gyermekükkel,
És én ekkor éreztem; hazatértem.
Minden könnycsepp, mely eme versre hull,
Bizonyíték rá; van mit még mondanom.
A lélek kimomdatlan szavai a könnyek,
Melyek mostantól fogva örökké bennem élnek.
A négyszázadik szőrszálhasogató kérdésénél is tudom,
Megéri, mert segít, elkísér utamon.
Az úton, amiről oly rég óta álmodom,
Segít, ahogy egy Anya szokott... gondolom.
Van Édesanyám akihez vér köt, jól tudom,
De szívem megmaradt s ép részét Önnek adom.
Odaadom könnyem, lelkem, bánatom, önmagam,
S csak egyet kérek; legyen Anyám, ha akar.
