Még verset sem volt időm írni neked,
A nappalok túl gyorsan teltek,
Míg éjjelente te veled léteztem,
S remélem, én is a te képzeletedben.
Ám már túl késő a szép szavakra,
Késő délutáni kávéhoz hasonlítani azt,
Mivel lelkem nemcsak megbabonáztad,
Hanem napról napra tekintetem elloptad.
Biztos léptekkel, kezem fogva vezettél be
A rengetegbe, hol a Holdat mutattad éjjel,
A te sűrű fenyős erdődbe,
Az erdőbe, mely felfoghatatlanul illett enyémhez.
Két mély szempár, erdő sötétsége,
Számomra egyforma a jelentőssége.
Mindkettő egy kiút nélküli útvesztő,
Hol a madár sem jár, csak én egyedül.
Ezt gondoltam én, és mily naiv gondolat!
Hogy ezek a barna fenyők csak rám mosolyognak!
S már látom, nem járom az erdőd egyedül,
Az álmos csend egy éjszaka romba dőlt.
A fáknak szükségük van éltető vízre,
Gondtalan csobogásra, mély kékségre,
S két rengeteg nem fér meg egymás mellett,
Túl sok sötétség lenne ez egyetlen életre.
És még én bármikor kivezetnélek erdőmből, ha kérnéd,
Te szó nélkül hagytál elveszni, de nem úgy, mint rég.
Már a Hold sem ragyog ma éjjel, egyedül maradtam,
A csillagok rég eltűntek, de az égen még nem ébredezik a Nap.
