Érints meg!

A Szépség - 1.

    Joseph nem azért lett pap, mert Istent akarta szolgálni. Joseph azért lett pap, mert el akart bújni a világ elől.

A fekete reverenda nagyszerű búvóhely volt.

Joseph kiváló eredménnyel végezte el a teológiát és a tanárképzőt, és most ott állt a ...-i kollégium kicsiny, számára berendezett szobájában arra várakozva, hogy megszólaljon a latinóra kezdetét jelző harangszó.
Joseph huszonnégy éves volt, és bár Isten felé nem volt túlzottan elkötelezett, de a tanítás iránt komoly vonzódást érzett. Az, hogy taníthatott, kárpótolta mindenért, amiről hivatása miatt le kellett mondania. Eddig csak egy plébániai iskolában tanított, és most egy egész osztálynyi tizenöt éves kollégista várta, mégsem érzett félelmet vagy bizonytalanságot.

Josephben megvolt a tehetség a tanításhoz. Lelkes és türelmes volt. Érdekelték az emberek. Szerette őket figyelni, persze csak távolból. Úgy nézte mások életét, mint egy darabot a színházban, a külső szemlélő éleslátásával, a nézőtér sötét mélyének biztonságában.

Amikor megszólalt a harang, magához vette könyveit, és nyugodt léptekkel indult az osztályterem felé.

Joseph meg volt elégedve magával. Jól sikerült a belépője. Ez köszönhető volt elődje mogorva és kegyetlenségre hajló természetének.

Az osztály egy emberként lélegzett fel, amikor meglátta az új latintanárt, aki fiatalságával és csábító mosolyával rögtön elnyerte elfogadásukat és tiszteletüket.

Miután Joseph röviden ismertette az éves tananyagot és közölte elvárásait az osztály felé, a tanári asztal szélére ült kezébe véve a névsort, és lassan olvasni kezdte a neveket. A kezek egymás után lendültek a magasba. A névsor fekete tintával írt nevei arcot és személyiséget kaptak. Leblanc-nak kócos fekete haja volt, Legrand pedig olyan kicsi volt, hogy elveszett a padban.

Yves Delamer hiányzott. Joseph várt egy kicsit, majd megismételte: Yves Delamer! A név dallamos magánhangzói úgy gurultak szét a visszhangos teremben, mint a szétszóródó gyöngyszemek.

Joseph végignézett az osztályon. A fiúk lesütötték szemüket, és matatni kezdtek a padon tankönyveik között. Így adták tanáruk tudtára, hogy ők nem tudnak semmiről, és kikérik maguknak a feltételezést is, hogy nekik bármi tudomásuk lenne Yves Delamer távollétének okáról.

Az ablak melletti padsor utolsó előtti padja üres volt.

Joseph elmosolyodott. Hát jó, kicsi Yves, te holnapig titok maradsz, gondolta, és folytatta a névsorolvasást. Néhány percen belül minden név arcot kapott, kivéve Yves Delamerét.

Joseph, míg felírta a táblára az aznapi preparátumot, Yves Delamer nevét ízlelgette magában. Tetszett neki ez a név, egyszerű volt, és tiszta. Holnap megtudja, milyen arcot rejtenek azok a vidám és dallamos magánhangzók.
Az osztály egész jó latinos volt. Az elődje szigora elérte célját, a fiúk annyira féltek tőle, hogy megtanulták az anyagot. Az óra kellemes hangulatban telt el. Még ott lebegett a teremben az újdonság varázsa. Joseph az óra végét jelző harangszóig fürdött a kíváncsi tekintetekben. Ez a nyilvánvaló érdeklődés a személye iránt zavarba hozta. Félt, hogy új tanítványai csalódottak lesznek, ha megtudják: Fekete reverendája nem rejt titkokat, csak egy egyszerű embert, aki már tizenkét éves korában lemondott a világról.

A kollégium igazgatója egy magas, korán megőszült abbé volt. Határozottan visszautasította, hogy csak íróasztala mögött görnyedjen, aktívan részt vett a tanulók oktatásában és nevelésében. Éleslátó tekintete folyton ott világított a folyosókon.
– Vigyázzon, barátom, mert Isten hajlamos villámokat hajigálni az engedetlenekre! – harsant fel néha fegyelmező baritonja, és az, akinek szólt, rögtön lehajtott fejjel vágta vigyázzba magát. – No, jól van, de Isten szeme azért nem láthat mindent! – tette hozzá nevetve.

Talán sajátos humorának köszönhette tekintélyét, vagy talán annak, hogy a ...-i érsek öccse volt. Nem lehet tudni, melyik tulajdonsága nyomott többet a latban, de az biztos, hogy mind a tanári karban, mind a tanulók között igen hamar elismerést és szeretetet vívott ki magának.

Joseph nem kedvelte az igazgatót. Természetéből fakadóan viszolygott a mindig vidám, harsány emberektől. Úgy gondolta, hogy ezek a mosolygó maszkok eltakarják a valódi ént, a mögöttük rejtőző ellenséget. Josephet inkább a szomorú arcok vonzották. Azok az emberek igazabbnak tűntek. Miért is palástolná valaki vidámságát szomorú ábrázattal? És e mellett ő maga is képtelen volt eltitkolni a bánatát. Arca mindig tükrözte érzelmeit. Volt idő, hogy megpróbált ő is álarcot ölteni, de hasztalannak bizonyult. Ezért határozta el végül, hogy érzelmeitől szabadul meg inkább.

De bárhogy is érzett Joseph abban a pillanatban, amikor az igazgató belépett a szobájába, mosolyt erőltetett ajkára, és vidáman üdvözölte.

Az igazgató intett, hogy üljön vissza, és maga is lehuppant az íróasztallal szemben álló székre. Fújt egyet, és éles kék tekintetével az új tanár arcát fürkészte.

– Nos, hogy telt az első napja? Mi a véleménye neveltjeinkről? – tette fel kérdéseit, de válaszra nem hagyva időt rögtön ő maga folytatta, miközben ujjaival hangosan dobolt a szék karfáján. – Hát igen, tudja, én nem vagyok híve a túlságosan szigorú nevelésnek. Ez meglepi, látom. Ne is tagadja! Mindig kakukktojás voltam a maguk szigorú rendjében. Ezt büszkén vállalom. Tudja, én elsősorban azért lettem jezsuita, mert tanítani akartam. Tanítani akartam a tanításnak áldozva szívemet, lelkemet, testemet, akaratomat. A tanítás és a nevelés az én igazi hitem. Isten csak második lehet. Most felháborodott? Ön, kedves fiatal barátom, el sem tudja képzelni, hogy egy felszentelt pap ilyen elveket vallhat. Nem igaz? Ön, kedves abbém, még el van kábulva a tömjénfüsttől és saját áldozatától, amit a hitéért hozott. Ön még fiatal házas, és a mézeshetek bódulatában él, hisz csak nemrég lépett frigyre Istennel. Látom, mosolyog. Jó, ez azt jelenti, hogy van humorérzéke. Ez a mi pályánkon elengedhetetlen. Mindig azt vallottam, hogy a humor a legjobb nevelőeszköz a kezünkben. Mi ebben a kollégiumban nem megfélemlítéssel fegyelmezünk. Ezt különösképpen azért nem tesszük, mert neveltjeink igen nagy arányban szegény emberek fiai, sokan árvák, akiknek az életét a mi gondjainkra bízták. Tanítványai nemcsak jól vagy rosszul nevelt kócos hajú gyerekek, hanem fiatal életek, reménységek. Sok pap kerül ki közülük. Tehát csak óvatosan, tanár úr, persze azt se hagyja, hogy elszemtelenedjenek. Próbálja megtalálni a középutat. A középút a liberális nevelés fő alapelve, ezt ne feledje! Ezek a fiúk már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Az ön feladata, hogy átsegítse őket ezen a nehéz átmeneti életszakaszon. Ahogy elnézem önt, remek tanár lesz. Nem is vesztegetem tovább az idejét. Van mit átgondolnia, fiatal barátom. Megkapta a házi feladatát.

Az idős pap nevetett, nevetve állt fel a székből, nevetve fogott kezet, és nevetve csukta be maga mögött az ajtót.

Joseph pedig csak állt, és arra gondolt, milyen kár, hogy nem lehet beszélgetni ezzel az emberrel.