Érints meg!

A Szépség - 5.

    A kollégium udvarát egy alacsony kőfal választotta két részre. Ez a kőfal arra volt hivatott, hogy a felsősöket elkülönítse az alsósoktól, megakadályozva azoknak a bizonyos különleges barátságoknak a kialakulását, amelyekről minden kollégista hallott már, vagy át is élt esetleg, és amelyek a tanárok előtt sem voltak ismeretlenek, de ennek ellenére az elnézés homályába burkolództak.

Egy csütörtöki délutánon, a tanórákat követő szünetben, Yves Delamer két másik fiú társaságában ezen a kőfalon üldögélt. Joseph, mint felügyelőtanár, kőrözött az udvaron. Egy kisebb csapat fiú labdázott, mások párokban sétáltak és beszélgettek. Josephet hamar megszerették a diákok, mert mindig barátságos és engedékeny volt velük. Tudta, hogy az udvar végében, a kiskapu melletti bokor jótékony takarásában dohányzót alakítottak ki, de nem szólt róla, pedig egy délután a bokor rejtélyes módon lángra kapott. Mikor Josephet kérdezték, ő csak a vállát vonogatta, és valami olyasmit emlegetett, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és hogy történt már hasonló baleset egy csipkebokorral valamikor nagyon régen. Ez után Josephet mentőangyaluknak kiáltották ki a felsőévesek, és már-már baráti hangnemet mertek megütni vele szemben a szünetekben. Joseph néha labdázni is beállt közéjük.

De Yves Delamer nem kereste a társaságát. Yves visszahúzódó természet volt, soha nem vett részt a labdajátékokban. Mindig ugyanazon két fiú társaságában mutatkozott, másokkal csak nagyon ritkán beszélt. Ha szóltak hozzá, válaszolt, ilyenkor az ajkai körül elbűvölő mosoly játszott, de tekintete zárkózott maradt.

Joseph megállapította, hogy Yves-et tisztelik társai. Sosem esett áldozatául az erre a korosztályra oly jellemző kegyetlenségeknek, ellentétben sok másik, jellegtelen külsejű társával, akiket gyakran durván megtréfáltak, megaláztak.
A másik két fiút Joseph nem ismerte, biztosan felsőbb osztályba jártak. Az egyik vörös hajat viselt a fején és hozzá szeplőket az orra körül, a másik magas, izmos, erőteljes fiú volt, már tizenhét éves is elmúlhatott, ő is szőke volt, mint Yves, és barna szeme barátságosan, nyíltan nézett a világra. Yves vele közeli barátságban lehetett, mert a beszélgetés hevében hagyta, hogy az átölelje, vagy megfogja a kezét. Joseph legnagyobb megrökönyödésére a barnaszemű nagy buzgalommal élt is ezzel a lehetőséggel. Megesett, hogy Yves finom kis kezét percekig nagy lapáttenyerei közé zárta és úgy tartotta ott, mint kalitkában a madarat.

Yves hanyag eleganciával ült, lábát lóbázva. Kabátja összehajtogatva hevert mellette a falon. Ingujja könyékig fel volt tűrve. Nem is olyan vézna, mint amilyennek túlméretezett zakójában látszik, karjai vékonyak, de izmosak, munkában edzettek, állapította meg Joseph, miközben lopva végigmérte.

Joseph már csaknem egy hónapja élt Yves Delamer bűvöletében. Gondolatban folyton vele volt, őt látta. Érzelmektől oly sok évig megfosztott szíve életre kelt, és csillapíthatatlan mohósággal szeretni akart.

Nem hallotta, miről beszélgetnek, de a szél elvitt hozzá egy-egy szófoszlányt, vagy Yves nevetését. A fiú fesztelenül viselkedett nála idősebb társaival, sőt úgy tűnt, hogy az a kettő leereszkedő alázattal udvarol neki. Yves ritkán szólalt meg, inkább hallgatott, közben csillogó tekintete egyikről a másikra vándorolt. Amikor megszólalt, szemét szégyenlősen lesütötte, mintha zavarná a ráirányuló figyelem. Elragadó volt. Joseph a délutáni nap fakuló fényében úgy érezte, menekülnie kell, mentenie magát.

Néha nem lehet tudni, honnan jön a félelem, egyszerűen csak megjelenik. Már ott is van, és rátelepszik a lélekre, rabul ejti a szívet, és kötelet fon a nyak köré. Az áldozat ilyenkor nem tehet semmit, csak figyel belül önmagában, és fuldoklik. Ha küzd, hamarabb veszti el a saját életéért vívott csatát. Vannak olyanok, akik harcolni próbálnak. Ők még nem ismerik a félelem hatalmát, még szembe mernek szállni vele, ők azok, akik fáradhatatlanul keresik a másikat. Azért teszik ezt, hogy ne kelljen végignézniük az önmagukban végbemenő pusztulást, inkább kifelé fordulnak. A másik enyhíti a félelmet. A másik teste menedék. De a félelem ravasz, mert ott fészkel abban a másikban is. A félelemtől nem lehet szabadulni.

Joseph egész életében félt. Gyermekkorában a sötét szobában megbúvó szellemektől, a meg-megreccsenő padlótól, a nyikorgó ajtóktól, a fák holdfényben táncoló árnyékától. Anyja halála után önmagától kezdett el félni, saját elfojtott haragjától, kétségbeesésétől, a magánytól. Az emberi testben nem lehet olyan egyszerűen felkapcsolni a lámpát, mint egy kísértetektől hemzsegő szobában. A fény nagyon szeszélyes, lehet, hogy sosem világít be a lélekbe, lehet, hogy akkor látogat meg, amikor alszunk, és nem tudjuk meg, hogy ott járt. De Joseph meglátta a fényt, egy másik ember fényét, és most választás előtt állt. Induljon el a fény felé, és kolduljon tőle egy sugarat, vagy maradjon saját sötétségében, megőrizve annak látszatát, hogy uralkodik önmaga felett? És vajon az a másik megosztja-e vele a fényét, ha kéri? Úgy érezte, megalázóan nevetséges helyzetbe hozta magát. Ő, akinek sosem voltak álmai, most egy álmot kergetett megszállottan. Nem tudhatja meg! Nem szabad, hogy észrevegye!

Joseph még egyszer utoljára ránézett, majd elfordult, és beállt a labdázó fiúk közé játszani.