Érints meg!

Yves titka - 4.

Yves napról-napra jobban lett, és elmúltak a köhögésrohamok is, ennek ellenére az orvos nem engedte meg, hogy felkeljen az ágyból. A szilvesztert is a vendégszoba magányában kellett töltenie, miközben az egy emelettel lejjebb lévő ebédlőből felhallatszottak az ünnepség hangjai. Joseph minden nap meglátogatta. Most, hogy a fiú túl volt a veszélyen, ő is kezdett magához térni, és nem fogta meg a kezét mások jelenlétében. André visszautazott a családjához. Mielőtt elment, bement Yves-hez. Joseph sosem tudta meg, milyen beszélgetés folyt le a két fiú között, de nem is kérdezősködött, mert tiszteletben tartotta André szerelmét. Szilveszter éjjelén megvárta az éjfelet, és miután ágyba terelte az álmosságtól tántorgó fiúkat, elindult a vendégszoba felé. Az ápolónő napokkal ezelőtt elment, Yves egyedül volt. Benyitott a szobába, ahol sötétség fogadta. Halkan az ágyhoz osont, és leült a szélére.
– Már azt hittem, nem jössz – hallotta a fiú hangját a párna mélyéről.
Felkapcsolta a lámpát. Yves arcát beragyogta a fény. Még mindig sápadt volt, de a lázkarikák eltűntek a szemei alól. Szokásos hódító mosolyával ajándékozta meg Josephet, de a férfi komoly maradt.
– Fogalmad sincs, mit éltem át az elmúlt hét alatt. Mit kezdhetnék az élettel nélküled?
Yves felült, nyakában vidáman megcsillant a lánc.
– Szeretsz engem, Joseph? – kérdezte.
– Annyira, hogy elárultam magam az igazgató előtt, sőt a nővér és az orvos előtt is, és ha lett volna itt más is, hát akkor már ő is tudná.
Yves hosszú ujjaival megsimogatta Joseph gondterhelt homlokát.
– Az igazgatótól nem kell félnünk – mondta határozottan.
– Honnan tudod? Mi ez az egész, Yves? Én ezt nem értem...
Yves befogta a száját a tenyerével.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne bíznod az emberekben? – kérdezte.
Joseph hallgatott.
– Nem akarsz megcsókolni? – tudakolta Yves, és közelebb húzódott hozzá a takaró alatt.
Joseph érzete a testéből áradó meleget, de nem mozdult. A fiú nagy szemei ott ragyogtak előtte.
– Mitől vagy olyan biztos benne, hogy az igazgató annyiban hagyja majd ezt az egészet? Az egyház és a világ szemében is bűn, amit teszünk.
Yves erre még közelebb húzódott hozzá, így suttogott a fülébe, közben átkarolta.
– Az igazgató nem fog elárulni minket, mert szeret.
Joseph úgy kapta fel a fejét, mintha Yves megütötte volna.
– Yves! – kiáltott fel az undortól, de beléfagyott a kiáltás, mert a fiú felnevetett.
– Te bolond! Nem engem. Szerintem érted van oda.
– Honnan veszed ezt az őrültséget?
Joseph már fel-alá járt a szobában.
– Elragadó vagy, ha dühöngsz. Kívánlak – súgta felé a fiú csábosan.
Joseph megállt, és Yves-re meredt.
– Van fogalmad róla, hogy miről beszélsz? – kérdezte.
– Van fogalmad róla, hányszor szeretkeztünk a lomtárban az ő jóvoltából? – replikázott Yves, és kibújt a paplan alól – Csíp téged, ez nyilvánvaló.
– Kinek nyilvánvaló rajtad kívül?! – csattant fel Joseph, és visszaült az ágyra.
Yves azonnal hozzásimult, és belecsókolt a nyakába. Joseph érezte a fiú csábító illatát, nem tudta tovább türtőztetni magát. A hajába markolt, és magához húzta egy csókra.
Yves visszazuhant az ágyra, magával rántva Josephet.

Joseph a reverenda gombjaival bajlódott, lábainál ott hevert Yves pizsamája a földön. A fiú meztelenül feküdt a paplanon, és csillogó szemmel figyelte.
– Már el is felejtettem, milyen jó ágyban csinálni – kacagott csilingelő hangján.
Joseph odament hozzá, és megsimogatta a haját.
– Könnyelmű vagy. Az előbb őrültséget tettünk. Még meg sem gyógyultál teljesen.
Yves felült.
– Lehet, hogy őrültség volt, de azért tagadhatatlanul élvezted. Talán még soha nem élveztél engem ennyire – mondta, és úgy simult Josephhez, mint egy doromboló kiscica.
– Körmönfont csábító vagy – mosolyodott el végre Joseph, és mutatóujjával körberajzolta Yves csókoktól duzzadt ajkait. – Mennem kell.
Az ajtóban még visszafordult.
– Vedd fel a pizsamádat, és felejtsd el azt az ostoba históriát az igazgatóról!

Joseph miután lezuhanyozott, végigdőlt az ágyán, és álmatlanul nézte kicsiny szobája puritán berendezését. Bőrét még bizsergette Yves érintésének emléke. Végiggondolta az egész elmúlt fél évet, megpróbált visszaemlékezni az igazgató minden szavára, pillantására, de nem talált semmi feltűnőt, azon kívül, hogy az idős pap túlontúl elnéző volt vele mindig. Vajon honnan a csudából szedte Yves ezt a lehetetlen ötletet? Már hajnal volt, mire elaludt. Kopogásra riadt. Az órája fél tizenkettőt mutatott. Az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta. Mint egy megelevenedett rémálom, az igazgató állt a küszöbön szokásos széles jókedvében.
– Boldog új évet, barátom! – köszöntötte a döbbent Josephet. – Miért néz ilyen riadtan rám? – tette fel a kérdést, de szokás szerint nem várt rá választ, és már bent is volt a szobában. Kényelmesen elhelyezkedett az egyetlen fotelben. Joseph álmosan ült vissza az ágyára.
– Nos, úgy gondolom, hogy holnap visszaköltözhet a fiú a közös hálóterembe. Mire elkezdődik a tanítás, kutya baja sem lesz. Erős legényke ez!
Joseph kutató tekintetet vetett az előtte ülő papra, aki erre felvonta a szemöldökét.
– Felteszem még egyszer a kérdést: miért néz így rám?
– Hogy került ide André? – tört ki Josephből a kérdés.
Az igazgató felállt, és járkálni kezdett a szobában.
– Amikor úgy tűnt, hogy nincs remény, sürgönyöztem neki. Három évvel ezelőtt is ő mentette meg Yves életét. Talán most is ő segített. André szeretete csodákra képes. Maga nem így gondolja?
– Nem értem – mondta sóhajtva Joseph.
– Azt hittem, elolvasta a tanítványai aktáit. Ezek szerint nem tud semmiről? – csodálkozott az öreg pap – Nos, három éve, nyáron, majdnem halálra verték a fiút.
Joseph körül megfordul a szoba.
– Ha André nem avatkozik közbe – folytatta az igazgató –, ki tudja, mi történhetett volna még. Fogalmam sincs, mi ütött abba az emberbe. A fiúk a gazdaságában dolgoztak, aztán az egyik nap elkapta Yves-et. Úgy megverte, hogy több bordája és mindkét karja eltört. Korbáccsal esett neki. Rettenetes, hogy mire képes az ember! Yves egy évig volt kórházban. Nem akart enni, nem beszélt, ha valaki hozzáért, azonnal megvadult. Szörnyű állapotban volt. Nem tudtam, mit tegyek, de valami azt súgta, ha a kórházban marad, biztosan nem bírja sokáig. Végül vállaltam a kockázatot, és elküldtem egy barátomhoz. Ott volt egy kis kert, madarak. Úgy gondoltam, talán túl tudja tenni magát a történteken, ha békén hagyják, ha el van zárva a világtól. Lassan kezdett is rendbe jönni, de akkor jött a következő kihívás: vissza kellett hoznom az életbe, a közösségbe. A külvilággal egyetlen kapcsolata volt, André. Odaküldtem a fiút, hogy próbálja meg kizökkenteni a magányából. Sikerült neki. Nem tudom, hogyan csinálta, de egy nyár elég volt hozzá, hogy megszelídítse. Persze, ne gondolja, hogy illúziókat táplálok. Tisztában vagyok vele, hogy a két fiú között lévő kapcsolat jóval meghaladja a barátság határait. – Az igazgató Josephre nézett, és elmosolyodott. – A lényeg az, hogy Yves már jól van.
Felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Ha összeszedte magát, jöjjön, és egyen valamit.

Joseph úgy reszketett, hogy percekig mozdulni sem bírt. [i]Miért nem mondta el? Miért titkolta olyan következetesen? Egyszer sem árulta el magát. Yves mindenét megosztotta vele, csak a tragédiáját nem. Joseph könnyei végigfolytak az arcán. Most már értette, honnan vette a fiú a gyűlöletet ahhoz, hogy úgy megverje azt a fiút. A gonoszságnak nem mindig van oka. Leestem egy fáról . A madarak nem bántanak. Rájöhetett volna, ha jobban figyel rá.
Joseph felpattant, és a vendégszoba felé rohant.

Yves aludt. Békésen, mélyen. Hason feküdt, egyik karjával átölelte a párnát. Kócos fürtjei szemébe hullottak, és eltakarták az arcát. Joseph, mint múlt éjjel, az ágy szélére ült, és óvatosan lehúzta a fiúról a takarót. Tenyerével végigsimított a hátán, még a pizsama anyagán keresztül is érezte a korbácsütések örök emlékét. Könnyei a kezére hullottak, majd bepöttyözték Yves szürke pizsamáját. A fiú megmozdult. Joseph tovább simogatta a hátát. Yves ekkor kinyitotta a szemét, és álmosan pislogott rá, amikor észrevette, hogy sír, rémülten ült föl.
– Joseph! Mi a baj? Történt valami?
Joseph nem bírt megszólalni, csak a könnyeit törülgette, de azok megállíthatatlanul patakzottak.
– Joseph, mondj valamit! – Yves kezei között tartotta Joseph arcát, így nézett rá riadt, nagy szemekkel. – Mi történt?
Joseph lefejtette magáról a fiú kezeit, és most ő ragadta meg Yves állát.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte.
Yves először döbbenten meredt rá, aztán lehunyta a szemét, amikor újra Josephre nézett, tekintete tele volt fáradtsággal és félelemmel.
– Ki mondta el? Az igazgató?
Joseph magához szorította.
– Kicsim, te miért nem mondtad el?

Joseph a karjaiban tartotta Yves-et, szorosan, oltalmazón magához ölelve. A fiú nagyon halkan beszélt. Körülöttük félhomály volt, a szobában álló bútorok néha közönyösen reccsentek egyet. A folyosóról behallatszott a szünidő utolsó napjait töltő diákok vidám ricsaja.
– Én hoztam magamra a bajt... Látott minket a tónál. Az istállóban voltam, amikor rám támadt. Egy gerendához kötözött, és elővette a korbácsot. Már a második ütésnél elájultam. Később magával vitt a házba. Amikor meg akart erőszakolni, ellenálltam, akkor tovább ütött a derékszíjával. Nem tudom, mi történt volna, ha André nem töri be az ajtót. Majdnem megfojtotta azt az állatot. Többre nem emlékszem, csak a félelemre. Azon a napon belém költözött a félelem. Mindentől és mindenkitől rettegtem. André egyszer meglátogatott a kórházban. Tőle is féltem. Amikor hozzám ért, úgy rátámadtam, hogy az orvosok alig bírtak lefogni. Nem akartam, hogy tudd. Nem a sajnálatodra van szükségem, hanem a szerelmedre. Nagyon haragszol rám, Joseph?
Yves kibontakozott Joseph öleléséből, és úgy nézett rá, mint egy rémült gyerek, akit süteménylopáson kaptak. Félregombolt pizsamájából elővillant hófehér bőre, nyakában csillogott az ezüstlánc.
– Mindig félregombolod – suttogta Joseph, és hogy elrejtse meghatottságát, Yves pizsamáját kezdte gombolni.
A fiú megfogta a kezét.
– Most minden meg fog változni? – kérdezte.
Joseph erőt vett magán, és rámosolygott.
– Szeretlek, kicsim. Te vagy az életem – mondta, és újra magához ölelte a fiút. – Nem a te hibád volt. Érted? Te nem követtél el semmi rosszat! Emlékszel, miről beszélgettünk egyszer? Az emberek legtöbbször nem az okot, hanem az alkalmat keresik a kegyetlenségre.
Yves bólintott, és lehunyta a szemét.
– Maradj itt, Joseph! Ölelj még egy kicsit engem, és a titkomat...