Érints meg!

Yves titka - 3.

Joseph Yves-vel álmodott. Egy állomáson voltak. Joseph a vonat ablakából látta Yves vékony alakját a peronon. Ki akarta nyitni az ablakot, hogy kiáltson neki, de sehogy sem nyílt. A fiú kétségbeesetten forgatta a fejét őt keresve. Közben a kalauz megfújta az indulást jelző sípot. Joseph az ajtóhoz rohant, de az sem nyílt. Be volt zárva a vonatba, ami lassan megindult. Yves alakja egyre távolodott, elveszett a peronon tolongó sokaságban. Joseph dühösen dörömbölt a vonatajtón, még a könnyei is kicsordultak, kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Öklei egyre csak ütötték a közömbös ajtót, aztán felébredt. Éjjeli kettőt mutatott az ágya fölött kattogó öreg óra. Joseph letörölte verítékben úszó homlokát, és ekkor újra hallani vélte a dörömbölést. Rémülten ugrott ki az ágyból, mert az ő ajtaján dörömbölt valaki. Az igazgató állt hálóköntösben a küszöbön.
– Menjen azonnal a városba, és kerítsen egy rendes orvost! – adta ki a parancsot, és már el is tűnt a sötét folyosón.
Joseph azonnal tudta, hogy Yves-vel van baj. Hosszú másodpercekig mozdulni sem bírt a rátörő pániktól. Megjelent előtte az a bizonyos éjszaka. Látta magát, ahogy ott áll a sötétben anyja ágya mellett, és nem meri felkapcsolni a lámpát, mert legbelül tudja, mi történt. Öntudatlanul kapkodta magára a fekete papi öltözéket, úgy mozgott, mint egy robot. A teste tette, amit tennie kellett, elindult, hogy megmentse Yves életét, de a szíve ott maradt a sötét szobában attól remegve, hogy ha felkapcsolja a lámpát, nem az anyja kihűlt testét találja majd az ágyon, hanem a fiúét. Mire egy óra elteltével végre visszaérkezett az orvossal, az igazgató már fekete reverendájába öltözve, a várakozástól hisztérikusan fogadta őket.
Yves nem a betegszobában feküdt, hanem a kollégium vendégszobájában. Joseph csak egy pillanatra lepődött meg ezen, több ideje nem jutott az efféle gondolatokra, mert elméjét megszállta a félelem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg az orvos odabent vizsgálta a fiút. Joseph és az igazgató közben fel-alá jártak a szoba előtt, kerülve egymás tekintetét. Aztán végre megjelent a magas, szikár, sokat látott orvos, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
– Tüdőgyulladás. Méghozzá súlyos – mondta halkan, és a két aggódó papra nézett. – Nagyon legyengült állapotban van. Félek, ha nem tudjuk sürgősen levinni a lázát, nem éli túl az éjszakát.
Joseph megtántorodott, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Érezte, hogy az igazgató erős karja a derekára fonódik és megtartja, nehogy összeessen.
– Készítsenek jeges fürdőt! – adta ki az utasítást az orvos, és úgy tett, mintha nem vette volna észre az előbbi jelenetet, pedig az igazgató még percekig nem engedte el Josephet. – Én megpróbálok lázcsillapítószert szerezni a városban, bár nem sok esélyt látok erre az éjszaka közepén.
Ahogy magukra maradtak, rohantak, hogy összeszedjék a kollégium konyháján található összes jeget. Joseph keze kivörösödött a hideg víztől, mire elkészítették a fürdőt. A szobában Yves öntudatlanul feküdt az ágyon. Vékony kis alakja szinte elveszett a vastag paplan alatt. Josephnek minden erejére szüksége volt, hogy ne árulja el magát. Összeszorított foggal ment oda az ágyhoz, közben érezte magán az igazgató figyelő tekintetét, aki feltűrt ingujjban várakozott mögötte. Óvatosan levetkőztette a fiút. A vendégszoba halvány lámpafényében feltárultak Yves testének Joseph által már oly jól ismert titkai. Ez az érintés most más volt, nyoma sem volt benne érzékiségnek, a félelem uralkodott rajta, és a tehetetlenség gyötrő kétségbeesése. Amikor Joseph a karjába vette Yves láztól forró, karcsú testét, a fiú nyakában megcsillant a vékony ezüstlánc a kis csillagmedállal.
Yves felszisszent a fájdalomtól, ahogy a hideg víz mint ezernyi tű fúródott a bőrébe, de nem tért magához. Joseph a kád mellett térdelt, átkarolva Yves vállát, így tartotta, nem törődve a karját égető jéghideg vízzel. Másik kezében egy törülközőt fogott, és néha gyöngéden letörölte az imádott arcról a láz okozta verítékcseppeket. Yves szemei szorosan csukva voltak, nyitott ajkain át hörögve vette a levegőt, beteg tüdeje egyre fáradtabban küzdött a levegőért. Joseph arra gondolt, hogy hol lehet most Yves, vajon mit érezhet odabent, öntudatlansága börtönében. Az igazgató a kád végében állt, és töprengve figyelte őket.
– Elég volt ebből! Ne kínozzuk tovább – szólalt meg végül halkan.
Joseph azonnal kiemelte a hideg vízből a fiút. Visszavitték az ágyba, és jó melegen betakarták, majd szótlanul álltak mellette. Teltek a percek, közben Joseph zsibbadtan nézte szerelme szenvedését. Kint, az ablakon túli világban, lassan hajnalodni kezdett. Yves megmozdult. Álmodott. Egyszer csak a paplanba markolt, és egy szörnyű, kétségbeesett kiáltás szakadt ki a torkából, olyan hangosan, hogy Joseph összerándult ijedtében. Yves kiabálni kezdett. Joseph nem értette az artikulálatlan szavakat, de valami azt súgta neki, hogy a fiú segítséget hív. Ekkor, legnagyobb meglepetésére, az igazgató térdre rogyott az ágy mellett, és megfogta a fiú kezét.
– Nincs semmi baj! Biztonságban vagy. Most már nem lesz semmi baj – suttogta.
Joseph döbbenten nézte. Nem értette, mi történik. Kopogtak. Végre megérkezett az orvos a lázcsillapítóval egy ápolónő kíséretében. A két papot kiterelték a szobából, és magukra zárták az ajtót a beteggel.
– Most mit csinálnak vele? – kérdezte Joseph az igazgatótól.
– Menjen, pihenjen le! Nem lesz semmi baj, már jó kezekben van – mondta az igazgató, akinek a hangja már rekedt volt a fáradtságtól.
Joseph tagadóan rázta a fejét.
– Menjen! Szüksége van a pihenésre, ha ápolni akarj a fiút. Aludja ki magát! Talán mire felébred, már ő is túl lesz a veszélyen.
Joseph az igazgatóra nézett, tekintetében megcsillant a kérdés: Mi lesz, ha nem? Ha Yves úgy hal meg, hogy ő nincs mellette?
Mindkét férfi a falnak támaszkodott, mintha a kollégium régi épületétől várnák a támogatást, az erőt. Egyikük sem mozdult, egyikük sem szólt többet. Vártak.
Egy hosszú óra elteltével jött ki az orvos.
– Értesíteni kellene a fiú szüleit – fordult rögtön az igazgatóhoz.
Joseph hallotta, hogy egy hang felüvölt benne, tele fájdalommal és tehetetlen dühvel.
– Árva – mondta az öreg pap, és lehajtotta a fejét, hogy az orvos ne láthasson az arcába.
Az orvos nézte a két papot, okos tekintete hol az egyik, hol másik fáradt arcon pihent meg.
– Nincs remény? – suttogta maga elé Joseph.
– Remény mindig van, ezt, atyám, önnek kellene a legjobban tudnia. Egyelőre nem tudtuk levinni a lázát, de még él. Értik? Véget ért az éjszaka, és még életben van. A fiatalember máris rám cáfolt – a fáradt, öreg arc elmosolyodott. – Ha életben akar maradni, akkor túl fogja élni. Menjenek aludni. Az ápolónő vigyáz a fiúra, és én is itt leszek.
Joseph elindult a szobája felé, még mindig úgy mozgott, mint egy robot. Teste tette, amit a józan ész diktált. Háta mögött ütemes koppanások hallatszottak, tanúsítva, hogy az igazgató is megadta magát.
Ahogy belépett a szobájába, az ágyra vetette magát, és sírni kezdett. Párnája alól elővette az ajándékba kapott hajtincset. Ajkához emelte, és megcsókolta. Még álmában is görcsösen szorongatta. Dél volt már, mire felijedt zaklatott álmaiból. Az ajtóhoz rohant, de keze megállt a kilincsen. Mi van, ha...? Nem! Ha meghalt, ő sem él tovább. Nem félt a haláltól, de az élettől nélküle rettegett.
A folyosón összefutott az igazgatóval, aki éppen őérte indult.
– Egyen valamit, mielőtt bemegy hozzá. Nem tért magához – mondta az öreg pap.
Joseph az ebédlőbe tántorgott, és leült a tanári asztalhoz. Nem messze tőle néhány diák ebédelt nevetgélve. Idegenek és távoliak voltak, tele élettel. Mit sem tudtak arról, hogy egyik társuk talán haldoklik. Joseph a tenyerébe temette arcát. Nem tudott vigyázni Yves-re. Hiszen látta, hogy fázik, mégsem tett semmit. Az az ostoba csokoládé!
Egy kéz érintette meg a vállát. Az igazgató volt.
– Jöjjön, Joseph! – mondta, most először keresztnevén szólítva Josephet.
A vendégszobába besütött a téli nap éles fénye. Amikor a két pap belépett, az ápolónő éppen a sötétítőfüggönyökkel bajlódott. Az igazgató mosolyogva lépett oda hozzá, és kihívta a folyosóra valamilyen ürüggyel. Joseph egyedül maradt Yves-vel. Remegő lábakkal lépett az ágyhoz. Yves csukott szemei alatt sötét lázkarikák húzódtak, hangosan, zihálva lélegzett. Most Joseph rogyott térdre és ragadta meg az egyik forró kis kezet.
– Kicsim! – suttogta, és csókokkal borította be a fiú vékony ujjait, nyirkos tenyerét.
Yves aranyhaja nagy csigákban terült szét a párnán, arca vékony és beesett volt, de még így is megőrizte szépségét.
– Egy ilyen kincset nem vehetsz el. Őt nem! Hallasz engem, Istenem? Nem engedem! Könyörögve kérlek, őrizd meg őt! Ő jó! Olyan nagyon jó!