Érints meg!

A Szépség - 3.

Az ablakon besütő nap sugarai nekiütköztek a tanterem végében álló szekrény üvegajtajának, és ahogy visszaverődtek róla, reflektorként világították meg Yves Delamer szép arcát. Az éles fény bosszanthatta a fiút, mert nyugtalanul fészkelődött a padban. Hol kihúzta magát, így próbálva elkerülni a rávetülő napsugarakat, hol előregörnyedt, és bal kezét homlokához emelte, hogy védje a szemét. A harc vég nélkülinek ígérkezett.

Joseph, amikor belépett, szokása szerint azonnal Leülni!-t vezényelt, és elkezdte a házi feladatnak feladott fordítás ellenőrzését. Miközben a megoldásokat hallgatta, figyelme elkalandozott. Nézte az előtte ülő fiúkat. Még fiatalok voltak, szabadok, még nem kaptak szerepet a társadalomtól, legnagyobb problémájuk a másnapra feladott házi feladat teljesítése volt. Mégis gondterhelten hajoltak füzetük fölé, szemükben nagy szomorúságra utaló felhőkkel. Vajon milyen fájdalmakkal kell megbirkózniuk ezeknek a fiatal életeknek? Mindegyik arc mögött egy megfejthetetlen rejtély bújt meg, a maszk mögött rejtőző igazi, féltve őrzött egyéniség.
Yves Delamer vesztésre állt. A düh már mély ráncokat rajzolt a homlokára. Szemét keskeny réssé szűkítette, és hátrafordult, hogy felmérje támadója erejét. A szekrény üvegajtói közömbösen csillogtak vissza rá. Yves sóhajtott, és fejét füzetére hajtva ráfeküdt a padra. Megadta magát.

Joseph végignézte a jelenetet, és maga se tudta miért, de meghatódott. Olyan sok éven át zárta el magát az emberektől, megtagadva mindent, ami emberi, hogy valóságos megrázkódtatás volt számára, szembenézés az ismeretlennel ez a különös fiú és a néhány, egyszerű emberi mozdulat, a düh és a megadás mozdulata.

Joseph, mint egy alvajáró, öntudatlanul állt fel a tanári asztal mögül, öntudatlanul ment végig a padsorok között, és öntudatlanul tette kezét Yves Delamer szőke, selymes hajára. Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, amikor a fiú úgy ugrott fel, mintha áramütés érte volna.

Ahogy ott álltak egymással szemben, Joseph most láthatta először Yves Delamer káprázatosan kék szemét, és ez a varázserejű szem őrá szegeződött, őt nézte. Josephnek úgy tűnt, hogy a másodperc, amely alatt farkasszemet néztek egymással, órákká nőtt, végtelen, időtlen órákká. Végül Yves törte meg a bűvöletet. Lehajtotta a fejét, várta a megrovást. Joseph annyira megdöbbent a tettén és annak következményén, hogy csak egy halk, ideges rendreutasításra futotta erejéből. Nevetségesnek érezte magát, és szinte futva tért vissza a biztonságos katedrára.

A rövid közjáték után az óra a megszokott rendben folytatódott. Mintha mi sem történt volna, Joseph sziporkázott, szellemes megjegyzéseket tett diákjai fordításaira. Az osztály nevetett. Egy külső szemlélő észre sem vette volna, hogy történt valami szokatlan, nem oda illő, és talán még maga Joseph sem vette észre, hogy a kréta meg-megremeget a kezében.

Yves Delamer az óra végéig egyenesen ült, szemét lesütve. A nap visszaverődő sugarai akadálytalanul fúródhattak bele fehér bőrébe.

A következő vasárnap ünnepélyes keretek között megtartották az évnyitót. A misét maga az igazgató celebrálta. Josephet, lévén még új tanár, egyik osztály mellé sem osztották be, a meghívott egyházi méltóságok soraiban kapott helyet. Joseph gyermekkorában szeretett templomba járni. Elkábította a füstölők illata, a pompa, a visszhangzó orgonamuzsika. Miután felnőtt már nem volt képes átadni magát a liturgiák áhítatának. Fázott a templom hideg kőfalai között. Nem látott mást, csak üres pompát. Nem hallott mást, csak meghallgatásra sosem találó, kétségbeesett fohászokat. A templom lett számára a hiábavalóság szimbóluma.

De ezen a vasárnapon Josephnek megváltozott a véleménye, mert az unalmas szertartás csodálatos meglepetéssel ajándékozta meg.

A fiúk osztályonként vonultak be. Az alsóbb évesek az első sorokban foglaltak helyet, mögöttük ültek a felsőbb évesek. Joseph jól láthatta tanítványait. Kíváncsian figyelte őket, amíg a meghívott vendégek gyülekeztek. Most volt alkalma először tanórán kívül látni a fiúkat. Elegáns fekete felöltőt viseltek piros nyakkendővel, a kollégium ünnepi egyenruháját. Egyfolytában csacsogtak. Kezüket szájuk elé tették, hogy tompítsák hangjuk élességét. Jobbra-balra forgatták fejüket, csak egy-egy erélyesebb rendreutasításra hallgattak el, de ahogy elfordult a felügyelő tanár, rákezdték megint, mint a csivitelő verebek. Egyedül Yves Delamer hallgatott. Állát tenyerébe támasztotta, és unottan bámult bele a templom tömjénfüstös félhomályába.

Joseph azon kapta magát, hogy megigézve bámulja a szép fiút. Körülnézett, de nem figyelte senki. Megkockáztatott egy újabb lopott pillantást. Yves Delamer egy csillogó sziget volt a diákok nyüzsgő tengerében. Nyugalom áradt egész lényéből, és valami idegenség, kívülállóság. Megmozdult, hátradőlt a padban, lábait keresztbe rakta, ujjaival halkan dobolt az ülésen maga mellett. Egyre látványosabban unatkozott.

Joseph egy pillanatig vágyat érzett, hogy odaüljön mellé és megszólítsa, hogy megkérdezze tőle, mi jár a fejében. Úgy érezte, ők ketten hasonlítanak egymásra. Talán csak az áhítat hiánya tette oly hasonlatossá őket, de lehet, hogy mindkettőjükben volt valami több, ami a körülöttük lévőkből hiányzott. Hogy mi volt ez? Joseph azt akarta hinni, hogy az éleslátás, a racionalitás és a fájdalom. Volt valami Yves Delamerben, ami koránál jóval érettebb megjelenést kölcsönzött neki. Joseph idáig jutott gondolataiban, amikor elkezdődött a mise. Az igazgató kellemes baritonja csaknem álomba ringatta. A közös imádság alatt Yves-re pillantott. A fiú nem imádkozott. Szép profilja nyugodtan, hidegen fordult az igazgató felé. Joseph újra elámult ezen a tökéletes szépségen. Az arany hajfürtök selymessége még bizsergette a tenyerét. Most, hogy oldalt fordult, szépen látszottak elképesztően hosszú szempillái, szabályos állvonala, pisze orra. Ez a fiú nem csak szép volt, ő maga volt a megtestesült Szépség. Valami apró dolog repült el a feje mellett, Joseph nem látta, mi az, de iskolás emlékeiből sejtette, mi lehetett. Yves nem vette észre. Joseph a fiú mögötti padsorokat fürkészte, de mindenki lehajtott fejjel imádkozott. Képzelődött volna? Véget ért az ima, a zsoltárok következtek. Yves nem énekelt, még csak meg sem játszotta magát, nyíltan szembe szállt. A papírgalacsin ezúttal célba talált. Yves összerezzent, és a hajához kapott. Undorodva dobta a pad alá a galacsint, de nem fordult meg. Joseph egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a jelenetet, de hiába próbálta bemérni, honnan érkezhetett a lövedék, nem látott csak elmélyülten éneklő fiúkat. A feladó nem árulta el magát. Megint azt a furcsa elfogódottságot érezte, mint a tanórán. Gyorsan le kellett sütnie a szemét, mert Yves felé pillantott. Döbbenten érezte, hogy elpirul.

Amikor úgy gondolta, hogy biztonságban van, újra a fiúra szegezte tekintetét. Észrevette, hogy Yves bőre elefántcsont-fehér, szinte átlátszó, puhának, bársonyos tapintásúnak tűnt. Arcán gyenge pír rózsállott, a harmatos fiatalság. Egy újabb galacsin érkezett, most az állán találta el Yves-et. Joseph megbabonázva nézte. A szép arc eltorzult, de még így is elbűvölő maradt. Fehér, kecses kezével az állához kapott, és letörölte a nyálas papírgalacsin nyomát. Hátrafordult, és Joseph elképedésére elmosolyodott. A feladó egy káprázatos, gyönyörű mosolyt kapott tőle. A mosoly közben ajkai lassan szétnyíltak, és látni engedték fehér, szabályos fogsorát. Volt ebben a mosolyban valami incselkedés, játékos cinkosság. Joseph annyira elámult, hogy elszalasztotta azt a szerencsést, aki kivívta Yves Delamer figyelmét. Már hiába forgatta a fejét és kutatta a fiú mögötti sorokat, nem tudta felfedezni Yves cinkosát.

Valami furcsát érzett. A gyomra táján nyilallt, mintha keserű csalódás mart volna bele, vagy elvesztett volna valamit. Összeszorult a szíve. Érthetetlen. Dühösen elfordította a tekintetét, és a misére próbált koncentrálni, de folyton megjelent előtte az a káprázatos mosoly. Mi ütött belé? Ez egy tizenöt éves iskolásfiú! Uralkodnia kell magán. Nevetséges az egész. Megpróbált elmerülni a szent ének dallamában, de valami arra késztette, hogy újra Yves Delamer felé pillantson. Ellenállt a kísértésnek. De amikor az igazgató újra előlépett, Joseph öntudatlanul, mintha valami vonzaná, a fiú felé fordult.

Találkozott a tekintetük. Yves Delamer ránézett. Ugyan tekintete azonnal tovább is siklott róla, de a tény tény maradt: Yves ránézett.

Joseph szíve hevesen vert. Neki szánta-e ezt a pillantást, vagy csak véletlenül került a tekintete tüzébe?

Nem tudta eldönteni, de egy hang azt suttogta belül, hogy a fiú már hamarabb nézte őt, csak lekapta róla a tekintetét, amikor feléje fordult. Ezen morfondírozott a nap hátralevő részében.