Érints meg!

A felejtés pillangója - 3.

Két hét múlva, amikor Yves négy tornásztársa és egy tanára kíséretében három napra elhagyta a kollégiumot, hogy részt vegyen egy atlétikai versenyen, az igazgató a szobájába hívatta Josephet.
– Jöjjön, kedves fiatal barátom! Foglaljon helyet – invitálta, és az íróasztal előtti székre mutatott, ő maga állva maradt.
Joseph az elmúlt hetek lelki viharaitól kimerülten ült le. Arcán jól látszott a megpróbáltatás. Már álarcot ölteni sem volt ereje.
– Nos, vágjunk rögtön a közepébe, Joseph!
Joseph ijedten kapta fel a fejét az igazgató éles, szokatlanul parancsoló hangjára. A magas, szikár ember egy levelet tartott a kezében.
– A ...-i kollégium igényt tart magára. Szinte könyörögnek önért. Ezt a levelet pedig az érsek küldte, és az áthelyezési engedélyét tartalmazza. A ...-i kollégium az egyik legöregebb, legtekintélyesebb intézmény az egész országban. Legyen büszke magára, Joseph, ez komoly előrelépést jelent.
Az igazgató elhallgatott, és Josephre szegezte hideg, fürkésző tekintetét.
– Megtiszteltetés számomra, atyám, de nincs szándékomban elhagyni az ön intézményét – mondta Joseph határozottan, és állta a rászegeződő tekintetet.
Az igazgató hallgatott egy ideig, majd felsóhajtott, és leült az íróasztala mögé.
– Joseph, maga remek tanár. Amikor először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy így megállja a helyét és ekkora tekintélyre, szeretetre tesz szert ilyen rövid idő alatt a tanítványai körében. Higgye el, nekem fáj a legjobban, hogy el kell veszítenem egy ilyen tanerőt és embert. – Joseph közbe akart vágni, de az igazgató leintette. – Hálás vagyok a hűségéért, de ha megtagadja az áthelyezését, biztosíthatom róla, hogy én magam fogom eltanácsolni innen.
Joseph megdermedt.
– Nem értem, atyám... – kezdte, de az igazgató erre akkorát csapott az asztalra, hogy leestek a pecsétek a pecséttartóról.
– Ebből elég! Mégis mit hitt, meddig folytathatják ezt a felháborító viszonyt? Talán várjam meg, amíg addig fajul, hogy a folyosó közepén teszi magáévá azt a szerencsétlen fiút?
Joseph agyát erre elöntötte a vér. Kirúgta maga alól a széket, úgy pattant fel.
– Hogy merészeli?! – üvöltötte, és majdnem az igazgatóra borította az asztalt.
– Azonnal üljön vissza! Úgy vélem, felháborodásra itt egyedül nekem van okom. Üljön azonnal vissza, vagy magával együtt a fiú is repülni fog!
Joseph a dühtől remegve nézett farkasszemet a szikár emberrel, közben az agya lázasan dolgozott. Ha Yves-et kicsapják, nem lesz hová mennie, és ha a dolog kiderül, semmi sem védheti meg az egyház haragjától. Az igazgató kezében voltak. Visszaroskadt a székbe. Arcát tenyerébe temette, így suttogta:
– Velem tehet, amit akar, de kérem, könyörgöm, Yves-et ne bántsa.
Az igazgató hallgatott, közben elmélyülten figyelte az előtte ülő fiatal papot. Amikor végül megszólalt, hangjában már nyoma sem volt az előbbi hidegségnek, tele volt kedvességgel és jóindulattal.
– Egyikőjüket sem akarom bántani – mondta. Felállt az íróasztal mögül, és Josephhez lépett. Fejére tette a kezét, és végigsimított a fekete fürtökön, éppen úgy, ahogy Yves-vel tette ősszel a társalgóban. – Már az első találkozásunk alkalmával éreztem, hogy bajba fog keveredni. Túlságosan fiatal, túlságosan vonzó, és mivel nincs hite, nincs semmije, ami megmentheti a kísértésektől. Amikor megláttam a focimeccsen ingujjra vetkőzve, tudtam, hogy már van is valaki. Csak arra kellett rájönnöm, hogy ki az. Hosszú évek óta figyelem az embereket, egyetlen tekintet elég nekem ahhoz, hogy a fejükbe lássak, és maga, Joseph, nyitott könyv lett, különösen az első együtt töltött éjszakájuk után. Annyira elkápráztatta a szerelem és a testiség, amit éveken át dacból megtagadott magától, hogy kiesett a jól begyakorolt szerepéből. Nem lepett meg a választása: a kollégium legszebb virágszála. Tökéletes páros. A maga ártatlan gyöngédsége és a fiú tapasztalt érzékisége jól kiegészítik egymást. Sok mindent láttam már ennek a kollégiumnak a falai között, de olyan vakmerőséget, mint a maguké, még soha. Amikor a karjában tartotta a jeges fürdőben, akkor döbbentem rá, hogy ez a szerelem jóval mélyebb, mint gondoltam. Szó sincs fellángolásról, futó kalandról, vagy az ismeretlen néhány alkalomig terjedő mohó megtapasztalásáról. Egy huszonnégy éves pap és egy tizenhét éves diák egymásba szeret a kollégium szigorú falai között, akár egy regényben. Viszonyukkal pedig csúfot űznek nemcsak az egyházból, de a világból is. Van fogalma róla, hogy mi történne, ha ez a dolog kitudódna? A társadalom mindent üldöz, ami más, ami a tömeg számára ismeretlen és ezért félelmetes. Azért döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, mert meg akarom óvni magukat.
Elhallgatott és várt, de Joseph nem szólalt meg, nem nézett rá.
– Nem bízik bennem. Megértem – mondta végül, és az íróasztala egyik fiókjából elővett egy régi, megsárgult fényképet. – Hetek óta látom magán, hogy vívódik, hogy képtelen elhatározni magát. Tudja, mit akar, de nem meri megtenni. Most, hogy lássa, megbízhat bennem, megosztom magával életem egyetlen, féltve őrzött titkát.
Joseph végre ránézett. Az igazgató odanyújtotta neki a fényképet, amin egy előkelő ház verandáján két tizenöt év körüli fiú egymás vállát átölelve mosolygott a kamerába. Öltözékük nagyon különbözött. A világos hajú, magas fiú úri ruhát viselt, egész tartásából áradt a nemesség. A másik fiú alacsony volt, és félszegen viselte egyszerű kockás ingét, kopott vászonnadrágját, de szegénysége ellenére volt benne valami magasztos, ami túltett a szőke fiú nemességén: szép volt. Fején dús, fekete haj göndörödött, szemeinek eleven csillogása még a megsárgult fényképen sem fakult meg. Joseph döbbenten nézte, mintha csak tizenöt éves önmagát látta volna viszont benne. Felcsendültek a fejében Yves szavai: Az igazgató nem fog elárulni minket, mert szeret.
Az igazgató látva Joseph meglepettségét elmosolyodott, és mesélni kezdett:

Paul a birtokunk intézőjének a fia volt. Együtt nőttünk fel. Paul személye jelentette számomra a szabadságot. Családom kegyetlen ridegsége, karrierista érzéketlensége és törtetése bebörtönzött. Amíg nem ismertem őt, nem ismertem a gyöngédséget, az őszinte szeretetet. Amikor először találkoztunk, megijesztett a zabolátlansága. Az én túlságosan finomkodó neveltetésem gondosan eltitkolta előlem, hogy a világban más emberfajta is él a papokon és politikusokon kívül. A mai napig rejtély számomra, hogy anyám miért engedte a közelembe Pault, azt a kis vadembert. Hamar összebarátkoztunk, miután rájöttem, hogy vadságában ott rejtőzik az az ajtó, ami számomra egy ismeretlen, csábító világra nyílik. Tanítottuk, formáltuk egymást öntudatlanul játékaink közben. Engem már születésem pillanatában papnak szántak. Paul felfedező akart lenni. Hét közben zúgott a fejem az egyházi dogmáktól, kötelezettségektől, de hétvégente felszabadultan csavaroghattam Paullal. Szinte kettészakított a két világ különbsége, de nem tudtam lemondani Paulról. Amikor betöltöttük a tizennegyedik évünket vívódásaimat egy váratlanul rám szakadt felismerés is súlyosbította. Egy nyári estén a szüleim vacsorára voltak hivatalosak, ezért egyedül hagytak a házban Paullal és a szolgálókkal. Nem figyeltek ránk, és a játék eldurvult közöttünk. Visszafojtott érzelmeim, ha néha szabad utat kaptak, erőszak formájában törtek ki belőlem. Valamin összevesztünk, és én megütöttem. Nagyobb és erősebb voltam nála. Paul nekiesett egy asztalnak, és megsebezte magát. Véres ingét látva rémülten térdeltem mellé. Ő is megijedt, és sírni kezdett. A karjaimba kaptam, úgy vittem be a szobámba, közben a bocsánatáért esedeztem. Leültettem az ágyamra, és levettem róla az inget. Szerencsére nem volt súlyos a sérülése. Kitisztítottam a sebet, és gondosan bekötöztem. Ekkor Paul rám mosolygott. Még sosem láttam azelőtt az ajkain ezt a mosolyt. Megbabonázott. Attól a naptól kezdve már nem tudtam a szemébe nézni, csak lopva mertem rátekintetni. Vonzódtam hozzá. Ha éjjelente rágondoltam, a testem azonnal hevesen reagált. Majd meghaltam a bűntudattól. A szüleim aggódni kezdtek értem, mert egyre csak fogytam és feltűnően szótlan lettem. A nőkről, meg a szerelemről magyaráztak nekem. Fülig pirulva hallgattam őket, és még nagyobbra nőtt bennem az önutálat, mert én egy fiút szerettem. Paul nem értette, miért távolodtam el tőle, és kétségbeesetten kereste a társaságomat. Az eszem el akarta taszítani, de a testem kapaszkodott belé. Amikor elkezdtem a teológiát, azt hittem, megmenekültem. Három évig nem láttam Pault, mert az apja egy távoli kollégiumba küldte. De három év múlva Paul újra megjelent az életemben. Tizenhét évesek voltunk akkor, és én az érettségi utáni nyarat a családi birtokon töltöttem. Paul is eljött, hogy meglátogassa az apját. Megváltozott, már nem volt olyan vad. Magába forduló és csöndes lett, de barna szemeiben még ott lobogott a régi tűz. Ami pedig a szépségét illeti: a lélegzetem elállt, ha megláttam. Már nem kereste a barátságomat, úgy kezelt, mintha máris felszentelt pap lennék. Éjszakákat sírtam át a ridegsége miatt. Újra erőt vett rajtam az önutálat, de most azért gyűlöltem magam, mert eltaszítottam. Egy délután, a közös emlékeink után kutatva, elsétáltam a birtokon folydogáló kis patakhoz, ahol annyiszor halásztunk együtt gyerekkorunkban. A legnagyobb meglepetésemre ott találtam Pault. Fürdőnadrágban ült a parton. Földbe gyökerezett lábbal bámultam rá. Megérezte a jelenlétemet, és megfordult. Amikor a tekintetünk találkozott, nem tudtam uralkodni magamon, a vágy nyíltan az arcomra volt írva. Láttam a szemében, hogy rádöbben, hogy hirtelen megérti, mi történt három évvel ezelőtt. Én meg belesápadtam a megaláztatásba, és elszaladtam. Bezárkóztam a szobámba, és csak zokogtam. Néhány óra múlva valaki egy levelet csúsztatott be az ajtóm alatt. Remegő kézzel bontottam ki a borítékot: Paul éjjeli találkára hívott a növényházba.
Megvártam, míg a ház elcsendesedik, azután kiosontam a kertbe. Gyönyörű csillagfényes éjszaka volt. Félelem nélkül léptem be a növényházba, ahol bódító orchideaillat fogadott. A növények kusza, egymásba fonódó táncot jártak körülöttem. Nagy sokára megérkezett Paul is, és rám mosolygott, azzal az elbűvölő mosollyal, amivel három évvel ezelőtt ajándékozott meg. Egész éjjel szerettük egymást a növényház párás rejtekében, és a rákövetkező napokban és hetekben újra meg újra bűnbe estünk. Szerelmesek voltunk. Csodálatos pillanatokat éltünk meg együtt. Tudtam, hogy soha többet nem leszek olyan boldog, de amikor véget ért a nyár, véget vetettem a kapcsolatunknak, mert féltem. Nem akartam letérni a számomra kijelölt útról. Nem hozhattam szégyent a családomra. Sosem felejtem el Paul tekintetét. Nem szólt semmit, de csillogó szemeiben minden ki nem mondott szava benne volt. Soha többet nem láttam viszont, de nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe.
Szeretem a hivatásomat, Joseph. Nem bántam meg a döntésemet, de az éjszaka oltalmazó sötétjében néha rám tör a kérdés: Mi lett volna, ha...?
Paul emlékét már csak ez a megsárgult fénykép őrizte, és a szívembe nyilalló fájdalom, ha ránéztem. De megjelent maga. Felkavart a külseje, ez a döbbenetes hasonlóság.

Az igazgató elvette a képet, és gondosan visszarejtette a fiók mélyére, majd Josephre nézett, aki lesütött szemmel üldögélt előtte.
– Az élete a maga kezében van. A maga háta mögött nem áll évszázados családi hagyomány, csak a félelme. Kérem, hogy még a hétvégén távozzon. Az óráit én magam fogom átvenni.
Joseph felállt.
– Nem hagyhatom így el, egyetlen szó nélkül. Ez kegyetlenség. Szeretem őt – mondta a fájdalomtól remegő hangon, és az ajtó kilincsébe kapaszkodott.
– Menjen, és pakolja össze a holmiját. Holnap eljönnek magáért. Fogja az érsek levelét, még szüksége lesz rá – mondta határozottan az igazgató, de az utolsó mondatnál elmosolyodott, és Joseph vállára tette a kezét.
Amikor Joseph kilépett a folyosóra, zsibbadt volt a félelemtől. El kell válniuk. Tudta, hogy ez egyszer megtörténik majd, de nem sejtette, hogy ilyen hamar. Leült az ágyára. Fejében őrült gyorsasággal kavarogtak a gondolatok. Nem tudja elhagyni, nem akarja elhagyni. Eltökélte, hogy nem megy el, hogy szembeszáll akár az egész világgal, ha kell, de nem okoz fájdalmat Yves-nek. Felpattant, hogy visszarohanjon az igazgatóhoz. A levél leesett a földre. Joseph rámeredt. Nem volt rajta sem bélyeg, sem címzés. Nem az érsek áthelyezési engedélye volt. Remegő kézzel vette fel és bontotta ki. Csak egy távoli üdülővároska neve és egy cím állt benne, meg néhány szép, előkelő betűvel írt sor:
Pault cserbenhagytam, magát nem fogom. Itt új életet kezdhet, ha van hozzá elég bátorsága.
Joseph hosszú percekig állt zakatoló szívvel, kezében a levéllel. Hála, döbbenet, zavarodottság, boldogság, mind egyszerre rohanta meg. Amikor végre magához tért a kábulatból, döntött. Leült az íróasztalához, és írni kezdett.
A gondosan összehajtogatott levélpapírt, amin ideges szabálytalansággal futottak a kék tintasorok, beletette egy nagy borítékba, majd elővette az éjszakákon át írt verseket, és azokat is mellé csúsztatta. Végül fogta a lomtár lemásolt kulcsát, és elrohant.
Még egyszer utoljára végigsimított a pokrócon, ami annyi boldogságnak volt a tanúja, és ami még őrizte Yves testének illatát. Letette a búcsúlevelét, aztán bezárta az ajtót, és a kulcsot a kollégium szennyvízelvezető csatornájába dobta.
Mire lement a nap, összecsomagolta a holmiját és elhagyta a kollégiumot.

....

A tengeröbölben csöndesen megbúvó üdülővároskát valósággal megszállták a turisták a nyári szezonban. Ezen a délutánon is tele volt a vonatállomás. Fürdővendégek jöttek-mentek. Sokgyerekes családok, egyedülálló férfiak és nők várakoztak a csomagjaikra támaszkodva. Néhányan türelmetlenül nyújtogatták nyakukat abba az irányba, ahonnan a vonatnak kellett érkeznie. A legkülönbözőbb nyelvek bábeli zsibongása kavargott a forró, poros levegőben. A távolban végre felhangzott a várva várt vonatfütty, és az utazók felsorakoztak a peron szélén. Ekkor az állomás ajtaja fáradtan megnyikordult. Valaki az utolsó pillanatban érkezett. Egy feltűnően szép, fekete hajú, fiatal férfi lépett a peronra, és megállt, messze az utazók mögött. Nem volt nála csomag, nyilván várt valakit. Amikor a vonat zakatolva befutott, megkezdődött a tolongás. Az üdülni vágyó tömeg áradatában a fiatal férfi lábujjhegyre állt, és ide-oda forgatta a fejét. Néhány perc múlva felhangzott a vonat indulását jelző sípszó. A későn érkező egyre kétségbeesettebben tekintgetett körbe, aztán végre meglátta azt, akire várt. A lassan szétoszló sokaság mögött feltűnt egy szőke fiú. Kockás inget és farmernadrágot viselt, fején pedig kis vászonkalapot, ami hanyag eleganciát kölcsönzött csinos alakjának. Amikor észrevette a fekete hajú férfit, alig láthatóan elmosolyodott. Néhány helyi lány kacagva összesúgott a jóképű idegen láttán. A két fiatalember kezet fogott. Mintha csoda történt volna, az állomás egyszeriben elcsendesedett, eltűnt a tömeg, megszűnt a zsibongás. Azok ketten sokáig nézték egymást mozdulatlanul, meghatottan. Végül a szőke fiú törte meg a varázst. Átadta a másiknak egyik láthatóan nehéz csomagját, és elindultak együtt a kijárat felé.
Szótlanul ballagtak a városka utcáin. Egy kávéház teraszán leültek, és fagylaltot ettek. A szőke fiatalember egyre többet nevetett, a fekete elgondolkodó, komoly maradt. Újra útnak indultak. Félórányi séta után egy, a városka legvégén álló tengerparti házhoz értek.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a szőke fiú lábujjhegyre állt, és a fekete fülébe súgta: Érints meg!