Érints meg!

A verseny - 3.

Az igazgató, Joseph és a kollégium három árva diákja, köztük Yves Delamer vasárnap este vonatra szálltak. A kupéban, ahol helyet foglaltak, szép kis feltűnést keltettek. Az út elején Yves láthatóan zavarban volt. Bátortalan tekintete ide-oda járt az igazgató, Joseph és az elsuhanó táj között. Az igazgató megállás nélkül beszélt. Joseph néha illedelmesen bólintott egyet, hogy mutassa, követi, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy felfogja akárcsak egyetlen szavát is a pap hosszúra nyúló monológjának. Yves ott ült szemben vele, teljes szépségében, tartózkodó mosolyával. Zavara csak még kívánatosabbá tette. Egy teljes hetet fognak egy fedél alatt tölteni. Mi a mennyország, ha nem ez? A vonat ütemes zakatolása álomba ringatta a fiút. Végre az igazgató is elhallgatott, és beletemetkezett a Bibliába. Kint lassan besötétedett. Joseph a vonatablakban visszatükröződő Yves-et nézte, úgy tűnt, mintha a szép fiú együtt repülne a sötétbe burkolódzott világ árnyaival. Szerette volna megérinteni. Vágyott a testére. A gondolattól is megborzongott, és elfordult az ablaktól, nehogy önmaga tükörképével is szembe kelljen néznie. A valódi Yves karcsú teste együtt ringott a vonattal, és ahogy nézte, Joseph fejében a kerekekkel együtt zakatoltak a gondolatok. Csak ki kellene nyújtania a karját, és megérinthetné azt a gyönyörű arcot, a selymes hajfürtöket, azokat a piros, élettel teli ajkakat, amik az álom kábulatában kissé szétnyíltak. Beleszédült a felfedezésbe, hogy életében először, ebben a vonatkupéban, kívánt meg egy másik embert. A vágy olyan erővel tört rá, mint serdülőkorában. A fejtámlának dőlve lehunyta a szemét. Szíve vadul dobogott mellkasában. Eszébe jutott a tornatermi jelenet: Yves és André. Kettejük összesimuló teste. Yves fehér kis keze végigsiklik a barnaszemű széles mellkasán. Az érintéstől felajzott André őrülten szorítja magához a fiú keskeny csípőjét azzal az átkozott törülközővel. Yves ajkai lassan szétnyílnak, szeme lecsukódik... Joseph elaludt.
Érezte, hogy valaki megérinti a vállát, gyöngéden, bizonytalanul. Rögtön tudta, ki az. Nem mozdult, lélegzetét visszafojtva várt. Újra érezte az érintést, amitől libabőrös lett a ruha alatt. Körülöttük tompa puffanások zaja hallatszott a kupéban. Yves keze végigsiklott a karján, és végre megérintette a csuklónál a csupasz bőrt. Joseph felnézett. Ott látta maga előtt Yves két tengerkék szemét. Egészen közel volt hozzá, tekintete mosolygott, ajkai mozogtak. Joseph füle zúgott az idegfeszültségtől, ezért nem hallotta, mit mond. Úgy érezte, légüres térbe került, elzárva a külvilágtól, aztán meglátta az igazgató vidám tekintetét. Yves eltávolodott, és Joseph visszazuhant a valóságba. Megérkeztek. A fiúk elkezdték lepakolni a csomagokat.

Az állomáson kocsi várta őket. Az igazgató a sofőr mellé ült előre, miután betuszkolta a tétován álldogáló Josephet a fiúk mellé a hátsó ülésre. Joseph még magához sem tért az érintés varázsától, máris ott találta magát közvetlen testi közelségben Yves-vel egy kocsiban. A két kisebb fiú hamar elaludt, az igazgató feje is meg-megbillent vékony nyakán. Olyan sötét volt, mintha az ablakokat feketével festették volna be, a szembejövő autók reflektora világította csak meg a bent ülőket. Joseph nem mert Yves-re nézni, sem beszélgetést kezdeményezni. Kábultan meredt a biztonságot adó sötétbe. Azon töprengett, vajon mi járhat a fiú fejében. Abban biztos volt, hogy ébren van, mert hallotta szabálytalan lélegzetvételét. Egyre nyomasztóbb lett a csend. A kocsi hirtelen éles kanyart vett, és Joseph Yves testéhez préselődött. Ijedten rántotta vissza magát a fiútól, és arrébb húzódott. A következő kanyarban Yves lendült feléje, de nem ért hozzá. Joseph tudta, mit akar tenni, a benne csörgedező vér minden cseppje a fiú testére vágyott, de félt megtenni. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, aztán cselekedett. Engedett a vágynak, aminek a létezését annyi éven át tagadta. Óvatosan közelebb húzódott az ülésen Yves-hez, és várt. Jött a kanyar. Yves teste lendült egyet, és hozzáért. Joseph most nem húzódott el. Sokáig nem jött újabb kanyar. Amikor a fiú eltávolodott, Joseph még mindig érezte a testének nyomódó másik testet, mintha idegsejtjei, mint egy fényképet, megörökítették volna az érintés pillanatát. Kábult volt a gyönyörűségtől, ezért felkészületlenül érte a következő kanyar. Yves újra felé lendült. Combja Josephéhez simult. Joseph bőre felparázslott a ruha alatt. Ott ültek összesimulva, és a kocsi száguldott velük az éjszakában. Nem néztek egymásra. Szavak nélkül élvezték egymás érintését. Aztán a kocsi lelassított, fékezett és megállt. A többi utas felébredt, és Yves elhúzódott.
Végre ott álltak vendéglátójuk háza előtt. Az igazgató húga egy jól megtermett, mosolygósszemű asszony volt. Gyorsan beterelte a házba fáradt vendégeit. A ház egy része a város tanítóképzőjének kollégiumaként működött, itt kaptak szobát a fiúk, Joseph vendégszobája mellett. A folyosó végén még egy közös fürdőszoba volt, és egy társalgó. Az igazgató Josephre bízta a fiúk felügyeletét. Összesen hatan voltak, mert a ház egy másik kollégium diákjainak is szállást adott a szünet idejére. Joseph elkezdett kicsomagolni. Zsibbadt tagjai nehezen engedelmeskedtek akaratának. A szomszéd szobából beszéd hallatszott. A fiúk ismerkedtek egymással. A beszéd lassan zsivajjá, majd lármává nőtte ki magát, aztán felcsendült az igazgató éles, rendreutasító hangja. Csönd lett. Egy ajtó csapódása visszhangzott végig a folyosón. Joseph remegve ült az ágyán. Az igazgató kopogott, és rögtön be is lépett.
– Jó estét, fiatal barátom!
Joseph a pokolba kívánta, de azért egy fáradt mosolyt erőltetett az arcára.
– Máris összevesztek az ágyakon – nevetett az igazgató. – Ezek a gyerekek! Ha egy kicsit is lazul a figyelmünk, kitör belőlük a farkas. Lesz dolga velük. Ne engedje lármázni őket, de ne is lépjen fel túl erélyesen, hagy érezzék, hogy ez nem a kollégium.
Menni készült, de az ajtóban még visszafordult.
– Menjen be hozzájuk még az este! Ismerkedjen meg az idegen fiúkkal is. Ha megkedvelik, könnyebben tudja majd fegyelmezni őket. Reggeli fél nyolckor, ne feledje!
Nevetett egyet, és már be is csapta maga mögött az ajtót. Joseph végigdőlt az ágyon. Kezdte felfogni új helyzetét. Ő lesz a felügyelő, tehát szabadon bejárhat a fiúk szobájába. Ez megrémítette. Most betekinthet Yves magánéletébe, a fiút láthatja, és nem a diákot. Újra érezte Yves hozzásimuló testét, és megborzongott. A fiú minden érzelmi és érzéki rezdülésére reagált. De miért? Csak játék volt ez a részéről, egy újabb hódítás, vagy ennél több? Joseph úgy döntött, vár és figyel. A szünidő egy hét, az alatt sokat megtudhat Yves-ről. A fürdőszobában megeresztették a csapokat. A fiúk fürödni mentek. Yves ott volt köztük! Joseph megdermedt a gondolatra. Most ott áll a tus alatt meztelenül a többiek előtt, akik rá sem hederítenek. Nekik nem fontos ennek a testnek a látványa. Joseph levette reverendáját. A szoba falán volt egy kis tükör. Elé állt, és nézte magát. Nézte az ismeretlen, új Josephet, és próbálta megfejteni a titkait, próbálta meglátni az elfojtott vágyakat, az elrejtett akaratot. Egy férfi nézett vissza rá, szemében különös csillogással. Rémülten fordult el. Nem vágyott másra csak hogy végre alhasson, de még be kellett néznie a fiúk szobájába. Fehér inget vett fel. Tudta, hogy ez Yves-et a meccs délutánjára fogja emlékeztetni. Megvárta, amíg csönd lett a fürdőben, és a fiúk visszatértek a szobájukba, aztán indult. Kopogás nélkül lépett be. Rögtön egy párna repült felé. Ügyesen elkapta, és visszadobta a feladónak. Az idegen fiúk nevettek, azt hitték, egy diák lépett be, csak akkor fagyott le ajkukról a mosoly, amikor látták, hogy a többiek vigyázzba vágják magukat.
– Jó estét! Joseph atya vagyok – mutatkozott be Joseph magában mulatva az idegen fiúk leesett állán. Ketten közülük tizenöt-tizenhat évesek lehettek, de a harmadik idősebb volt, és nagy fekete keretes pápaszemet viselt, hozzá tudálékos arckifejezést. A szobában öt-öt ágy állt egymással szemben fejtámlával a falhoz tolva, középen íróasztalok sorakoztak. Az ágyak végében nagy faládák voltak, amikben a bentlakók személyes holmijukat tartották, ezeken most a fiúk bőröndjei kaptak helyet.
– Nos, jöjjenek közelebb! Felvázolom az általános szabályokat – mondta Joseph, és az egyik íróasztalra ült. A pizsamás fiúk köréje gyűltek. Yves galambszürke pizsamában szégyenlősen álldogált, és a padlót bámulta.
– Akik a jelenlévők közül ismernek, tudhatják, hogy nem vagyok a vasfegyelem híve, ha tartják magukat a szabályaimhoz, úgy vélem, jól meg fogunk férni egymással a szünidő alatt. Elsősorban szeretném, ha halkabban lármáznának idebent. Másodszor, vigyázzanak a szoba berendezésére, és ne hajigáljanak egymáshoz különböző tárgyakat, se hozzám.
A fiúk Yves kivételével felnevettek.
– Harmadszor, ne folyassák a vízcsapokat órákig, nem gyógyfürdőben vannak. Végül, de nem utolsó sorban, ha bármi gondjuk van, nyugodtan forduljanak hozzám. A szomszéd szobában lakom. A napirendjüket nyilván ismerik már. Nem fogok a nyakukon lógni, önök szabadon élhetik életüket, de azért ne feledjék, hogy vékonyak a falak. Most pedig feküdjenek le, későre jár!
Megvárta, amíg a fiúk az ágyukhoz mennek – Yves ágya a legszélső volt az ablak mellett –, és betakaróznak, aztán leoltotta a villanyt, és távozott.

Sokáig forgolódott álmatlanul. Folyton Yves pizsamás alakját látta, a félregombolt felsőből kivillanó fehér bőrét. Nem nézett rá. Már megint nem nézett rá, de zavarában volt valami biztató, mert ez a zavar most neki szólt, és többet árult el minden mosolynál. Az a Másik most ott feküdt a fal túloldalán. Talán már aludt, de talán, és Joseph ezt akarta hinni, ő is nyugtalanul forgolódott a nap eseményein töprengve.