Érints meg!

A Szépség - 2.

Josephet a kollégium kertjében érte utol a zápor. A felhők már akkor kezdtek gyülekezni, amikor kilépett a székesegyház kapuján, oldalán az érsekkel.

– Jó kis vihar készülődik – dörmögött az orra alatt a görnyedt hátú pap, és szürke szemével az eget kémlelte.

Josephet feszélyezte a bársonyba öltözött öregember. Nem tudott róla semmit, de tisztelnie kellett, mert az érseki rang tiszteletet követelt. Nem tartotta sokra a címeket és rangokat, bár halványan emlékezett egy, a gyermekkorában látott címerre, ami nagy kőkandalló felett díszlett, és emlékezett nagyapja száraz, kimért hangjára is, ahogy azt kérdezi: No, és fiatalúr milyen eredményeket ért el a retorikaosztályban?
Szerette volna, ha inkább azt kérdezi tőle, hogy álmodott-e múlt éjjel, vagy azt, hogy mi a véleménye Sherlock Holmesról, de sajnos a nagyapját csak a tanulmányi előmenetele érdekelte.

Amikor dörögni kezdett, Joseph elbúcsúzott, és futva indult a kollégium felé, de a vihar gyorsabb volt nála. Kénytelen volt csuromvizes reverendában elkezdeni az óráját. A fiúk vigyázzba állva köszöntötték. Joseph egy hanyag mozdulattal Leülni!-t vezényelt, és az általános óra eleji hangzavart arra használta fel, hogy egy-két zabolátlanul a homlokába göndörödő nedves, fekete hajtincset ráncba szedjen. Mire ez a művelet meghozta eredményét, az osztály is elcsendesedett. Joseph annyira zavarban volt, hogy elfelejtett névsort olvasni és már az óra háromnegyede is eltelt, amikor eszébe jutott a mulasztása. Gyorsan végignézett az osztályon.

Első látásra úgy tűnt, hogy nincs üres pad. Tekintete az ablak melletti padsor utolsó előtti padjában ülő fiún állapodott meg.

Ezen a napon Yves Delamer már megtisztelte jelenlétével az órát. Joseph nem láthatta jól az arcát, mert a fiú mélyen füzete fölé hajolva ült. Úgy látszott, teljes figyelmét leköti a fordítási feladat, legalábbis testtartása ezt sugallta. Bal kezével hajába túrt, és két ujja között egy szőke hajtincset tekergetett. Tollszárát telt ajkaihoz érintette. Hosszú szempillái eltakarták a szemét. Úgy tűnt, mintha aludna.

Yves Delamer olyan volt, mint aki éppen egy festőnek ül modellt. Tagjai mozdulatlanok voltak, kivéve a hajtinccsel játszó két ujját. Az időtlenség halvány aurája lengte körül. Yves Delamer örökké tudta varázsolni a múló pillanatot.

Joseph emlékeibe kitörölhetetlenül bevésődött ennek a különös fiúnak a füzet fölé hajló, androgün szépségű arca. Úgy érezte, évek múltak el felette egy pillanat alatt. Szemben a fiú időtlenségével, látta magát megöregedni. Egy gyermekkori emlék bukkant fel előtte a semmiből. Látta önmagát, a tizenkét éves Josephet, aki a fésülködő-tükörben nézi magát. Lassan felemeli anyja rúzsát, és vérszínűre festi vele ajkait, aztán csak sír. A könnyek végigfutnak az arcán, végül álláról lecsöppennek reszkető kezére. Joseph elfordította tekintetét Yves Delamerről, és észrevette, hogy az esőcseppek hosszú patakokban csurognak le az ablaküvegen.
Az óra végén beszedett néhány füzetet, köztük Yves Delamerét is. A fiú úgy adta oda neki, hogy egy pillantásra sem méltatta, de Joseph nem neheztelt rá tiszteletlensége miatt. Nem tudta megtenni, mert tekintetük ugyan nem találkozott, de Josephnek végre alkalma nyílt szemügyre venni a különleges arcot.

Yves Delamer szép volt. Tiszta, minden hivalkodástól mentes szépség. Talán öntudatlan szépség, aki nem sejti, hogy hatalma van az emberek felett, mert a szépséget mindenki tiszteli. A szépség az egyetlen igazi hatalom a világon, és a szépség tekintélyét még Joseph is elismerte.