Érints meg!

A felejtés pillangója - 2.

Joseph a következő szombat délelőttön kimenőt kért az igazgatótól, és, miután egy homlokráncolás kíséretében megkapta, civil ruhába öltözve elhagyta a kollégiumot. Egyenesen a város egyetlen könyvtárába ment. Egy teljes órájába telt, mire a magas könyvespolcok labirintusában megtalálta, amit keresett. Elképedt. Nem is sejtette, hogy ennyi könyvet írtak az álmokról. Találomra leemelt egy vaskos kötetet, és fellapozta. Rémülten állapította meg, hogy egy szót sem ért a Cicerót is megszégyenítő körmondatokból. Csalódott sóhaj kíséretében rakta vissza a helyére, de ekkor valaki megérintette a vállát.
– Segíthetek, fiatalember? – kérdezte egy kedves női hang.
Joseph megfordult, és egy negyven év körüli, festett szőke hajú, barátságos mosolyú nővel találta szembe magát.
– Tudja, elég jól kiismerem itt magam. Milyen könyvet keres?
Joseph egy pillanatig tétovázott, de végül úgy döntött, hogy Yves érdekében megbízik végre egy idegenben.
– Az álmokról szeretnék többet megtudni – felelte. – Mit gondol, van esélyem arra, hogy találok egy olyan könyvet, amit a magamfajta egyszerű halandó is megért?
A nő futó pillantást vetett a plafonig érő könyvespolcokon sorakozó kötetekre.
– Ó, ezeket itt mind igen neves, kiváló tudósok és professzorok írták – mondta, és egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, mialatt Joseph arcát fürkészte. – Tehát, aligha talál bennük akár egyetlen értelmes mondatot is.
Erre mindketten felnevettek.
– Juliette – nyújtotta a kezét a nő.
– Joseph.
– Manapság igen divatosak az álmok – folytatta Juliette, miután bemutatkoztak. – Mindenki róluk ír, és tudja, hogy van ez, minél több vélemény, annál több ostobaság.
– Arról véletlenül nincs vélemény, hogy hogyan lehet megszabadulni bizonyos álmoktól? – kérdezte reménykedve Joseph.
A nő elgondolkodott, majd végül Josephre kacsintott.
– Lehet, hogy tudok segíteni, de akkor meg kell hívnia egy kávéra – mondta nevetve.
– Rendben – mosolygott rá Joseph kissé kényszeredetten.
A könyvtár épületével szemben lévő hangulatos cukrászdába mentek, ahol a kávé mellé még két krémest is rendeltek. Mialatt a süteményt ették, Joseph kitartóan kerülte a vele szemben ülő nő tekintetét. Juliette, vele ellentétben, viszont le nem vette a szemét a jóképű férfiról.
– Nos, milyen álmoktól szeretne megszabadulni, Joseph? – kérdezte a nő, miután végzett a krémessel és cigarettára gyújtva hátradőlt a székében. Amikor látta, hogy Joseph habozik, egy bizalmas mosollyal még hozzátette: – Bízzon bennem! A férjem pszichoanalitikus, ezért tudok egyet s mást az álmokról.
– Egy barátomról van szó – kezdte Joseph. – Történt vele valami rossz, és azóta rémálmai vannak. Egyszer már elmúltak, de most újra előjöttek. Hogyan lehetne megállítani őket?
Juliette előre dőlve az asztalra könyökölt.
– Mi történt a barátjával? – kérdezte, de nem kapott választ.
– Tudja, mi az álom, Joseph?
Tollat vett elő a táskájából, és Joseph elé tett egy fehér szalvétát.
– Az álmok nem a jövőről beszélnek, mint azt a népi babona hiszi, hanem a múltról – mondta, és egy házat rajzolt a szalvétára. – Ez a ház a barátja tudata.
Joseph kérdő pillantást vetett rá.
– A tudata, vagyis a lelke, a személyisége, a gondolatai, az emlékei – magyarázta Juliette türelmesen. – Ha valami rossz történik az emberrel, akkor azt nem keretezi be és akasztja a falra, hogy folyton szem előtt legyen, hanem leviszi a pincébe, vagy kihajítja a kertbe, és jól bezárja a háza ajtaját. Így eltemeti az emléket. Nos, a barátja is így tett. A tudata, hogy megszabaduljon a fájdalmas emléktől, egyszerűen fogta és kidobta, elrejtette. Csakhogy az emlékeket nem lehet csak úgy kidobni. Lehet, hogy már nem a házban vannak, de attól még ott vannak a közelben, és vissza akarnak jutni mindenáron. Minél inkább menekül előlük, ők annál hangosabban dörömbölnek az ajtón. Ért engem?
Joseph bólintott.
– Igen, és álmok képében jönnek elő, amikor alszunk – felelte.
Juliette elmosolyodott.
– Így van. Ha nem jutnak be az ajtón, hát bemásznak az ablakon. Ha kell, álruhát öltenek. Furfangosak, nem is hinné, mennyire.
– De csak el lehet pusztítani őket valahogy! Kell legyen valami megoldás – csapott az asztalra Joseph.
– Hacsak nem lesz amnéziás a barátja, akkor nem.
– Ez lehetetlen! Csak van valami módja. Nem tudom nézni a szenvedését. Segíteni akarok, csak tehetek valamit.
A nő okos szemei az előtte ülő jóképű, fiatal férfira villantak.
– Maga nagyon szereti a barátját – mondta végül, és most először kerülte ő Joseph tekintetét. – Tehet valamit. Beszélgessen vele. Vegye rá, hogy engedje be a házba azokat az emlékeket, és fogadja el őket, ne féljen tőlük. Beszéltesse. Kérje meg, hogy mesélje el a történteket újra meg újra. Ez a pszichoanalízis módszere.
Joseph fáradtan sóhajtott fel.
– Nem fog beszélni.
– Biztos ebben?
– Biztos. Már az is nagy dolog, hogy mesélt az álmok létezéséről. Szégyelli. Szégyelli magát előttem. Sosem fog megszabadulni attól az átkozott naptól! A bőrén hordja a nyomát.
Ezután sokáig hallgattak.
– Ne adja fel ilyen könnyen – szólalt meg végül Juliette. – A bátyám két évig volt missziós orvos Afrikában. Nem is képzelné, hogy milyen babonásak azok a négerek! Messziről elkerülik a fehér orvosokat, inkább a sámánjukhoz mennek csodáért, a varázslatért.
Míg ezt mondta, rágyújtott, és Josephet is megkínálta egy cigarettával, aki nem utasította vissza, mert Yves-re emlékeztette, és egy hónapokkal ezelőtti beszélgetésükre.
– De tudja, mi az érdekes? – kérdezte Juliette hosszú csend után, és elnyomta a saját cigarettáját. – Néha meggyógyulnak olyan betegségekből is, amik a mi felsőbbrendű civilizációnk szerint gyógyíthatatlanok. Hogy is mondja a Biblia, Joseph? Ha hitem van, akkor hegyeket mozdíthatok...
– De ha szeretet nincsen bennem, akkor semmi vagyok – fejezte be Joseph mosolyogva.
Remek ötlete támadt.

Joseph másnap a szobájába hívatta Yves-et. A fiú meglepetéstől tágra nyílt szemmel lépett be az ajtón, a szenilis Bertrand atya kíséretében. Joseph az elfoglalt ember látszatát keltve épphogy csak felpillantott az előtte heverő dolgozatfüzetből.
– Á, üdvözlöm, Delamer úr! Köszönöm, atyám, most már bízza csak rám, majd én kiengedem a vasajtón a fiút.
A reszketeg, öreg pap elmosolyodott.
– Akkor Isten áldja, fiam! – búcsúzott, de az ajtóban még visszafordult. – Joseph atya, ne legyen túl szigorú. Itt a tavasz. A madárcsicsergés tehet róla, az tereli el a latinról a figyelmüket – jegyezte meg nagy bölcsen, és becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor kettesben maradtak, Yves csípőre tette a kezét, és túlzott csodálkozást mímelve így szólt:
– Atyám, csak nem olyan rosszul sikerült a dolgozatom, hogy azonnali korrepetálásra szorulok?
Joseph nyújtózott egyet, és felállt. Megkerülte az íróasztalt.
– Szó mi szó, nem lett valami fényes, de ehhez már régen hozzászoktam – mondta, és magához húzta Yves-et. – Nem a latintudásod miatt szerettem beléd.
A csók után Yves rákacsintott.
– Én a latintudásod ellenére szerettem beléd.
Joseph könnyedén felemelte és az íróasztalra ültette a fiút.
– Szeretném elmesélni egy álmomat.
Yves erre a bejelentésre felvonta a szemöldökét.
– Az igazgató nem engedélyezte, hogy itt legyek – figyelmeztette Josephet.
– Á, tehát a múlt szombaton az ő engedélyével szeretkeztünk – nevetett Joseph.
– Megbolondultál? – firtatta Yves, mire Joseph felsóhajtott.
– Először is az igazgató házon kívül van, másodszor Bertrand atya szerintem már régen elfelejtette, hogy itt vagy. Nekünk pedig muszáj most beszélnünk.
Yves egy fürkésző pillantást vetett rá.
– Rendben, Joseph, meséld el azt az álmot.
– Gyerekkoromban sok rémálmot láttam, de ezek mellett volt egy különlegesen szép álmom is. Olyan gyönyörű volt, hogy sírtam, amikor fel kellett ébrednem belőle – kezdte, majd hatásszünetet tartott, mint Juliette a könyvtárban.
– Miről szólt az az álom? – kérdezte Yves mohó kíváncsisággal.
Joseph gyöngéden szájon csókolta, mielőtt felelt volna.
– Egy fiúról. Soha nem láttam az arcát, csak egy elmosódott, homályba burkolódzott alak volt, de hallottam a nevetését és éreztem az érintését. Boldogok voltunk együtt. Kézen fogva sétáltunk egy virágos mezőn, és a bárányfelhők akkorák voltak, hogy leértek a földig. –
Joseph megsimogatta Yves arcát. Olyan volt, mint egy kisfiú, ahogy ott ült lábát lóbázva, ártatlanul ragyogó kék szemeivel. – Hiszel a csodában?
– Nem – érkezett a válasz azonnal és határozottan, de nem tántorította el Josephet a tervétől.
– Sokat töprengtem az álmaidon, Yves.
Yves arcán azonnal nagy, piros rózsák gyúltak a szégyentől.
– Kicsim! – ölelte magához Joseph. – Nincs semmi baj. Azt hiszem, tudom, hogyan űzzük el őket.
– Hogyan? – kérdezte Yves visszafojtott lélegzettel.
– Varázslattal.
Yves erre csalódottan húzta el a száját.
– Joseph, én nem hiszek az ilyesmiben. Marhaság.
– Akkor is így vélekedsz, ha azt mondom, hogy én ismerek egy olyan varázslatot, ami hatásos, ami tényleg csodát tesz, ami velem tett csodát?
Yves már húzta is volna el újra a száját, de Joseph folytatta:
– Amit az édesanyám tanított nekem.
Yves elbizonytalanodott.
– Milyen varázslat? – kérdezte végül, és Joseph elégedetten sóhajtott fel, mert megnyerte a csatát.
– Ezzel a varázslattal el tudod űzni, vagy valóra tudod váltani az álmokat. Azért hívattalak ide, mert ez a varázslat csak holdtölte éjszakáján működik, és ma holdtölte van. Yves, ki tudsz lógni a hálóteremből ma éjjel?
Yves szemei felcsillantak az izgalmas kaland hallatán.
– Ez elég veszélyes vállalkozás – mondta, de a hangjába egy szemernyi félelem sem volt.
– Ki felügyel rátok?
– Thomas atya.
Joseph felnevetett.
– Az jó! Szereti a bort. Estefelé benézek hozzá egy kis beszélgetésre.
Yves szemei elkerekedtek.
– A papok esténként bort iszogatnak? – kérdezet felháborodottan.
– Igen, nem is gondolnád milyen mértékben. Sőt, képzeld az is megesik, hogy menthetetlenül beleszeretnek feltűnően szép tanítványaikba.
Yves erre előrehajolt, és mohón szájon csókolta Josephet.
– Yves, nem fognak elárulni a szobatársaid?
A fiú kajánul elvigyorodott.
– Azok, akik éjjelente virrasztanak, nem. Azok el vannak foglalva. Egyébként jobb, ha tudod, hogy nem hülyék. Sokan sejtik, hogy mi folyik köztünk, de ne félj, nem fognak elárulni.
– Ez biztos?
Yves csücsörített, és a plafonra nézett.
– Ne osztogass elégteleneket, és akkor békén hagynak minket.
Most Joseph hajolt Yves ajkaira.
– Bámulatosan romlottak vagytok ti, Isten báránykái! Édes a szád.
– Selyemcukor. Kérsz?
Yves a zsebébe nyúlt, és színes, zörgő papírba csomagolt cukorkákat vett elő. A tenyerén odakínálta őket Josephnek, aki szórakozottan elvett egyet, és az íróasztalra tette.
– Vegyél fel valami meleget, és gyere éjfélkor az ebédlőbe, ott foglak várni. Onnan átmegyünk a konyhába, a konyhából meg egyenesen ki a kertbe. Az egész épületben csak egyetlen ajtót nem zárnak, és ez a konyha kertre nyíló ajtaja.
Yves okos szemeivel gyanakvóan nézett Josephre.
– Honnan tudod, hogy az az ajtó nyitva van? – tette fel a kérdést, és egy kis féltékeny gyanakvás bujkált a szavai mögött.
Joseph megfogta a fiú kezét.
– Láttam egy éjjel, amikor jégért mentem – felelte.
Yves eltátotta a száját.
– Mi a fenének kellett neked jég? – kérdezte élesen.
– Hattyút faragtam belőle az igazgató születésnapjára – vágta rá Joseph komoly képpel.
– Mi van ma veled? Elment az eszed?
Joseph erre felnevetett, és magához húzta a fiút.
– Bolondul szeretlek, kicsi Yves!
Sokáig csókolta, közben ujjait mélyen a hajába fúrta, és összekócolta a szőke tincseket.
– Eljössz? – kérdezte, és még mindig nem engedte el a fiú fejét.
– Eljövök – suttogta Yves. – Megígérem.
Joseph erre elengedte.
– Most menj!
Yves leugrott az asztalról, de még tétovázott.
– Nem eszed meg a cukrot? – kérdezte, és már neki is állt kibontani a színes csomagolópapírt.
Joseph mosolyogva nyújtotta érte a tenyerét. Yves lassan az ajtóhoz lépett, egy pillanatra megfordult, de aztán meggondolta magát, és inkább nem szólt semmit. Joseph tudta, hogy ami késik, nem múlik. Már a vasajtónál álltak, amikor Yves Joseph felé fordult ajkain a legelragadóbb mosolyával.
– Szeretlek, Joseph, de a te rémálmaid nem múltak el. Azt mondtad, hogy azon az éjszakán is rémálomból ébredtél, amikor rátaláltál édesanyádra.
Joseph olyan közel hajolt hozzá, hogy érezhesse a lélegzetvételét, így suttogta:
– Valóban nem múltak el a rémálmaim. De én nem is azt kívántam, hogy múljanak el a rémálmok, hanem azt, hogy teljesüljön az az egy gyönyörű álom.

A kollégium úgy ölelte magára az éjszaka sötétjét, mint egy meleg takarót. Elrejtőzött alatta, hogy elsuttoghassa vágyait, hogy titokban érinthessen, és hogy titokban megérinthessék.
Joseph jóval éjfél előtt ért az ebédlőbe. A fal mellé kuporodott, és saját szívének őrült dübörgését hallgatta. Nem vett reverendát, maga sem tudta megmagyarázni, miért kockáztat ekkorát. Néhány hete már nem volt ura önmagának. Súlyos balsejtelemként nehezedett rá a végzete. Azon a ponton volt, amikor az ember csodára vár, arra, hogy valaki vagy valami meghozza helyette a döntést. Azon a ponton, amikor felnézünk az égre, és látjuk a viharfelhőket, a dobhártyánk lüktet a légköri feszültségtől, mégis hiába nyújtjuk ki a kezünk akár egyetlen csepp esőért is, de érezzük, hogy történni fog valami, hogy egyszer csak megdörren majd az ég, és villámok hasítják darabokra az életünket.
– Joseph!
Yves olyan gyöngéden érintette meg a vállát, mint még soha, de Joseph mégis összerezzent ijedtében. Yves letérdelt mellé, és átölelte. Joseph megborzongott, amikor arcán érezte a fiú arcának bársonyos érintését. Ritkán ölelte ilyen gyöngéden, minden érzékiséget nélkülöző, tiszta szeretettel.
Yves, amikor egy kicsit eltávolodott, a sötétben szemügyre vette Josephet.
– Miért nem vettél reverendát? – kérdezte.
– Varázsolni csak őszintén lehet – felelte Joseph, és feltápászkodott, majd Yves-et is felsegítette. – Gyere, menjünk! – mondta, és kézen fogta a fiút.
Végigosontak az ebédlőn. A hatalmas terem síri csendjébe visszhangot vertek a lépteik. Joseph érezte, hogy Yves egyre szorosabban fogja a kezét, hosszú, vékony ujjait az ujjai közé fűzve. Amikor beértek a konyhába, frissen sült sütemény illata fogadta őket. Yves olyan hirtelen cövekelt le, hogy Joseph megtántorodott a saját lendületétől. A vasárnapi ebédre szánt sütemények nagy rakásban magasodtak egy asztalon. Yves, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedte volna Joseph kezét, villámgyorsan elemelt két süteményt, és zsebre dugta őket.
– Most már mehetünk – súgta a művelet után elégedetten.
Joseph elmosolyodott, és kinyitotta a kertre nyíló ajtót. Egészen a kőkerítésig szaladtak, ahol magas fák álltak, lombos ágaikkal jótékonyan eltakarva őket a kollégium kíváncsi üvegszemei elől. Kifújták magukat. A telihold, mint egy óriási tányér, ott ragyogott éppen felettük.
– És most? – fordult Yves Joseph felé.
Joseph a fiúra pillantott, aki egy kissé tétován álldogált mellette. A hűvös éjszakai szél kifésülte homlokából a rövidre vágott tincseket, ingének nyakkivágásában megcsillant az ezüstlánc. Gyönyörű volt.
– Most megfogjuk az álmaidat, és elküldjük a holdra.
Yves erre a szemébe nézett, és Joseph szívébe örökre bevésődött a tekintete. Yves hitt neki, mert szerette.
– Csukd be a szemed – suttogta Joseph – és add a kezed!
Elővett egy gyufásdobozt, ami egy kékszárnyú pillangót rejtett. Ügyesen a fiú tenyerére tette a törékeny kis rovart, majd, mint egy kalitkát, rázárta az ujjait. A pillangó szabadulni próbált. Gyors szárnycsapásaival meg-megcsiklandozta Yves tenyerét.
– Add oda neki azokat az álmokat, majd ő elviszi őket messzire!
Yves kinyitotta a szemét. Arcán egy nagy, kövér könnycsepp gördült le.
– Hallja a gondolataidat – suttogott tovább Joseph, és homlokon csókolta Yves-et. – Ha rábíztad őket, engedd el!
Yves a markában vergődő pillangóra tekintett, ujjai között néha megvillant a szárnyak kékes-ezüstös csillogása.
– De gyönyörű! – sóhajtott fel, és magasra emelte a kezét.
Elengedte.
A pillangó gyorsan magasra repült, aztán hirtelen visszafordult, és Yves felé ereszkedett. Egy pár pillanatra megállapodott a szőke hajfürtökön, és megvillantotta szárnyait, majd újra felszállt. Egyre magasabbra repült, végül elnyelte az éjszakai égbolt sötétje. Eltűnt, és elvitte magával Yves álmait. A fiú sokáig nézett utána. Joseph addig tapintatosan hátrébb húzódott, és egy fának támaszkodva várt.
– Nevess csak ki, de én általad létezem – súgta maga elé, és meghatottan nézte Yves-et a holdfényben.
Yves egyszer csak megfordult, és Joseph karjaiba vetette magát.
– Még soha senki nem tett értem ilyet – mondta, és rázta a zokogás.
Miután megnyugodott, lassan visszasétáltak a konyhába, ahol egy sarokba kuporodtak. Most Joseph fűzte az ujjait Yves ujjai közé. Hallgattak. Joseph józan esze azt súgta, hogy fussanak, míg fel nem fedezik őket, de a szíve örökre abban a sötét sarokba akarta tartani. Különösen azután, hogy Yves a vállára hajtotta a fejét. Gyöngéden átkarolta, és az ezüstlánccal kezdett játszadozni.
– Szeretném veled tölteni ezt az éjszakát – mondta Yves. Szemei ezüstösen csillogtak a sötétben, mint a pillangó szárnyai, ahogy Josephre nézett.
– Tudod, hogy nem lehet – sóhajtott fel Joseph.
– Gyűlölöm ezt a mondatot! Melletted akarok ébredni. Látni akarom, milyen vagy reggel.
– Morcos és kócos – nevetett fel Joseph. – Lehet, hogy kiszeretnél belőlem.
– Azt nem hiszem. Megváltoztál, Joseph, az első éjszakánk óta. Már el sem pirulsz – mondta Yves, és közelebb húzódott hozzá. – Varázsoljunk még! Tegyünk csodát! Tegyük meg a lehetetlent!
Joseph magához szorította.
– Én kicsi csodám! – mondta, és megcsókolta. – Gyere, vissza kell menned a hálóterembe.
Újra végigosontak az ebédlőn. Joseph a hálótermekhez vezető lépcső aljáig kísérte Yves-et.
– Hát, akkor jó éjt, Joseph! – búcsúzott Yves, és a zsebébe nyúlt, majd az egyik elorozott süteményt Joseph felé nyújtotta.
Joseph elvette, közben szórakozottan elsimított néhány tincset a fiú homlokából.
– Jó éjszakát, kicsim! – búcsúzott ő is.
Yves rámosolygott, aztán kibújt a cipőjéből, hogy ne csapjon zajt, és elindult felfelé a lépcsőn. Egyszer sem fordult hátra. Joseph percekig állt mozdulatlanul, és bámult utána a sötétségbe. Még sosem érezte magát ennyire egyedül.
– Tegyük meg a lehetetlent! – ismételte Yves szavait, hogy el ne sírja magát.