Érints meg!

André - 3.

Nevetgélve nézegették a formalinos üvegekben úszó szerveket.
– Ha átlátszó lenne a bőröm, fogadok, hogy nem szeretnél – mondta Yves, miközben egy összezsugorodott májat tanulmányozott.
– Nem olyan biztos az! Legalább a vesédbe láthatnék, és elkerülhetnénk a féltékenységi jeleneteket – replikázott Joseph.
Yves a polcra könyökölt, és körmeivel szórakozottan kocogtatni kezdett egy nagy üveget, amiben egy agy lebegett. Töprengve ráncolta a homlokát.
– Bökd ki, Joseph, mit akarsz ezzel mondani! – mondta, és tovább kocogtatta az üveget.
Joseph a szertárban található egyetlen asztalra ült.
– Találkoztam Andréval, de ezt te is tudod. Láttam a szemében, hogy szeret téged, annyira szeret, hogy képes feláldozni a saját boldogságát a tiédért, és láttalak titeket az udvaron. Hagytad, hogy átöleljen.
Yves Joseph mellé ült, és megfogta a kezét.
– Már nincs viszonyom vele. Tud rólunk, és elfogadja. Nem tehet mást. Ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Tizenegy éves korom óta védelmez és szeret. Megszakad a szívem, hogy fájdalmat kell neki okoznom.
Yves szomorúan hajtotta le a fejét, és lábával dühösen rúgott egyet a levegőbe. Joseph fürkésző tekintettel nézte. Nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie:
– Ha nem szeretted, miért volt viszonyod vele? Mikor adtad oda magad először neki? A testvérek nem szoktak szeretkezni, ha jól tudom!
Joseph hangjában akarata ellenére gúny csendült.
– Joseph, ellentétben veled, én nem tettem szüzességi fogadalmat! – mondta élesen Yves, és elengedte Joseph kezét.
Az ablakhoz ment. Kilesett a sötétítőfüggönyök közötti résen. Az éles téli fény körberagyogta alakját. Halkan mesélni kezdett:

Amikor megérkeztem a kollégiumba, minden új volt, és idegen. Megrémített a sok vidám, harsány fiú. Az árvaházban csak negyvenen voltunk. Emlékszem, hogy végigüvöltöttem a vasútállomásig vezető utat. Szegény Marie nővérnek úgy kellett feltuszkolnia a vonatra. Úgy éreztem, hogy megint magamra hagytak, eldobtak. Majd egyszeriben ott találtam magam egy nyüzsgő, ijesztő világban. Az első napon az udvaron kellett várakoznunk. Szégyelltem szakadt, szegényes ruháimat. A többi fiú olyan elegáns volt, néhányuknak a szülei is ott voltak. Olyan voltam, mint egy betolakodó. Egy padon ücsörögtem távolt a lármás, vidáman labdázó fiúktól, és azon töprengtem hogyan menekülhetnék el a leggyorsabban. Egyszer csak mellém ült André. Süteményt majszolt, amivel megkínált. Azt mondta, hogy a mamája készítette megvesztegetés céljából. Elmondta, hogy ő sem akart ide jönni, de a beígért süti megtette a hatását. Kedves volt, és közvetlen. Míg beszélt, folyamatosan tömte magába a sok süteményt. Nem zavarta, hogy értetlenül bámulok rá. Attól a naptól fogva elválaszthatatlanok lettünk. Segített házi feladatot írni. Éjjelente közelebb toltuk egymáshoz az ágyunkat, és ő csodálatos történeteket mesélt, amiket szájtátva hallgattam. Egy olyan világot nyitott meg előttem, aminek a létezéséről nem is álmodtam. Megvédett, ha csúfoltak. Egyszer betörte miattam az egyik fiú orrát. Ő volt az én testőröm. Csodáltam a tudása és az ereje miatt, és sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy egy ilyen nagyszerű fiú miért engem választott barátjának, a jelentéktelen árvát. Nyaranta dolgoznom kellett, mert a kollégium bezárt, és nekem nem volt hová mennem. André jött velem. Neki nem volt szüksége pénzre, hiszen ott volt a családja, de mindig kikönyörögte, hogy munkát kapjon ott, ahol én dolgoztam. Az egyik nyáron inas volt egy pékségben. Hajnali háromkor kelt, hogy fűtse a kemencéket, de a délutánja szabad volt, és jött velem dolgozni a mezőre. Elképesztett a kitartása. Ha megkérdeztem, hogy miért csinálja, csak annyit mondott: mert barátok vagyunk. Tizenhárom évesek voltunk, amikor először láttam meg a szemében azt a furcsa fényt, de akkor még nem értettem az ilyen dolgokat. Sokszor láttam, hogy titokban néz, és ha találkozott a tekintetünk, elpirult. Ennyi volt az egész, ezen kívül nem történt semmi még egy teljes évig. Aztán tizennégy évesek lettünk, és az én testem is felébredt. Furcsa álmokra riadtam fel az éjszaka közepén. Megrémültem, mert nem tudtam, mi történik velem. Magamba fordultam. Nem is gondoltam rá, hogy André segíthetne, hogy ő már akkor egy éve élt együtt a rátörő vággyal, de én túlságosan szégyelltem magam, és inkább némán szenvedtem.
Egy éjjel verítékben úszva ébredtem. Remegő kézzel tapogatóztam zsebkendőt keresve a hálóterem sötétjében. Egyszer csak érzetem, hogy valaki megérinti a vállamat. Rémülten próbáltam átlátni a sötéten, mert attól féltem, hogy a felügyelő atya az, de csak André volt. Leült mellém az ágyra, és rám nézett. Én sírni kezdtem a szégyentől. Ekkor magához ölelt, nagyon gyöngéden, oltalmazón.
– Nincs semmi baj! – suttogta. – Yves, tudod, hogyan lesz a gyerek?
Annyira megdöbbentem a kérdésen, hogy még a sírást is abbahagytam.
– Tudod, mit jelent az a szó, hogy szeretkezni? – kérdezett tovább André.
Azt hiszem, a fejem búbjáig elvörösödhettem, mert azért voltak halvány elképzeléseim a dologról, de nem kapcsoltam össze azzal, ami velem történik. André mindent elmondott, azt is, hogyan tudom kielégíteni magam. Szégyen és zavar nélkül beszélt velem, és ez csak növelte a csodálatomat. Fél óra múlva már mindent tudtam és felszabadultam.
– André, te voltál már nővel? – kérdeztem tőle, és ekkor valami furcsa történt.
André rám nézett azzal az idegen csillogással a szemében. Megérintette a homlokomat, ujjai végigfutottak az arcomon.
– Én nem vágyom nőkre, Yves, és most aludjunk.
Ezzel visszament az ágyába, és hátat fordítva nekem, elaludt.
Lassacskán megtanultam uralkodni a testemen, és éjjelente, ha biztos voltam benne, hogy senki nem figyel, kielégítettem magam. Andréval nem beszéltünk többet a dologról, és éltük a megszokott iskolás életünket. Azon a nyáron egy gazdaságban kaptam munkát, és André jött velem. A gazda, aki alkalmazott, nem kímélt minket, hajnaltól estig keményen dolgoztatott. Mégis sokat nevettünk. Újra olyan közel kerültünk egymáshoz, mint barátságunk első éveiben. A falu végében volt egy kis tó. Munka után oda jártunk fürdeni. Egy este egészen sötétedésig maradtunk. Emlékszem, nagyon meleg nap volt. Élveztem a szabadságot. A csillagok mintha ott ragyogtak volna körülöttem a tó fekete víztükrén. André kiúszott a partra, és onnan figyelt. Bolondul boldog voltam. Úgy elkábított a szabadság mámora, hogy pancsoltam, mint egy kisgyerek. Amikor végre meguntam és partra evickéltem, André felém nyújtott egy törülközőt. A derekam köré csavartam, és levettem alóla a vizes fürdőnadrágot. A holdfény ezüsthidat festett a tóra. André mellé ültem. Hallgatott. Már órák óta feltűnően csendes volt. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, de ő direkt elfordította a fejét. Éreztem, hogy az én vizes vállam hozzáér az ő meztelen vállához. Jólesett az érintés, és André nem húzódott el. A testem már nem elégedett meg a véletlen érintéssel. Igazából végig sem gondoltam, mit teszek, eszembe sem jutott, hogy André félreértheti. Tenyeremmel lassan végigsimítottam a hátán. Selymes volt a bőre. Az érintésre André összerezzent, és felém fordult. A testem mintha önállósította volna magát, a tenyerem a mellkasára siklott. Éreztem, hogy őrülten ver a szíve. Visszafojtott lélegzettel nézett rám. Várt. Arra várt, hogy kimondjam az ő érzéseit, de bennem akkor semmilyen érzés nem volt, csak a vágy, a sóvárgás egy másik test érintésére. Közelebb húzódtam hozzá. Tenyerem ide-oda siklott a testén. Akkor végre ő is megérintett. Mohón simogattuk egymást a holdfényben. Majd megfulladtam a rám törő forróságtól, de tétováztam, mert nem igazán tudtam, mit kellene tennem. André megérezte a bizonytalanságomat, és lefektetett a fűre. És én még ebből sem jöttem rá, hogy mennyire szeret. Levette rólam a törülközőt. Sokáig csak bámult rám. Szemei csillogása túlragyogta a csillagokat. Most én vártam rá, de én egészen mást vártam tőle, nem érzelmes szavakat. Ujjai végigsiklottak a bőrömön. Elhomályosult fölöttem az égbolt. André sokkal ügyesebb volt, mint én. Őrülten élveztem az érintését, nem volt bennem szégyenérzet. André a számra tapasztotta a kezét, hogy elhallgattassa a kiáltásaimat. A gyönyörbe belerázkódott az egész testem, úgy éreztem, mintha a tenger hullámai dobálnának a hátukon. André levette a kezét a számról, és én csukott szemmel lihegtem, belső időtlenségembe zuhanva. Miután lecsillapodtam, nem mertem kinyitni a szemem. André ott ült mellettem, és éreztem, hogy néz. Egyszeriben elszégyelltem magam, szégyelltem előtte a meztelenségemet, szégyelltem, hogy látta az önkívületemet, szégyelltem már mindent, ami kettőnk között történt. Ekkor megmozdult. Fölém hajolt. Éreztem arcomon a leheletét. Megcsókolt. Mint a villám hasított belém a felismerés. Fejemben felcsendültek a szavai: Én nem vágyom nőkre, Yves. Megrémültem. Durván ellöktem magamtól, talán még meg is ütöttem. Magamra kapkodtam a ruháimat, és elmenekültem. Ott hagytam egyedül, megalázottan a sötétben.
Órákig kóboroltam a falu utcáin, mire végre annyira lehiggadtam, hogy gondolkodni tudjak. Akkor tudatosult bennem, hogy valójában engem sem érdekelnek a lányok. Soha nem fantáziáltam nőkről, és a tóparton is André férfitestét kívántam meg. Úgy néztem szembe magammal, mint valami idegennel. Azon az éjszakán újjászülettem, de bárhogy is kerestem, nem találtam magamban szerelmet. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes Andréba, mégis úgy döntöttem, hogy bemegyek a szobájába. Szörnyen bántam már a viselkedésemet, hogy fájdalmat okoztam neki. Úgy gondoltam, adnom kell valamit cserébe az annyi éven át tartó szerelméért, és ez korántsem volt áldozat tőlem.
A cselédszálláson laktunk. Éjfél volt, mire hazaértem. Egyből az ő szobájába mentem. A sötétben elbotorkáltam az ágyáig. Felkapcsoltam a lámpát, és leültem mellé. A párnába rejtette előlem az arcát.
– André, kérlek, bocsáss meg nekem! Ostoba voltam. Nem akartalak megbántani, csak megijedtem. Sosem okoznék neked szándékosan fájdalmat. Kérlek, nézz rám!
Meg sem mozdult. Sírt. Hangtalanul, titokban, kétségbeesetten. Nem bírtam elviselni a fájdalmát. Fölé hajoltam, és a fülébe suttogtam:
– Szeretlek!
Végre megmozdult. Felült, és rám nézett. Talán beül tudta, hogy hazudok, de hinni akart nekem. Szemei karikásak voltak a sok sírástól.
– Szeretlek! – ismételtem meg, és rámosolyogtam. – Szeretnélek megcsókolni, de nem tudom, hogyan kell. Megmutatnád még egyszer?
Csak nézett rá, közben elsimítottam a homlokából egy kócos hajfürtöt. Nagy sokára felemelte a kezét, és a fülemnél belemarkolt a hajamba, úgy húzott magához. Megcsókolt, aztán újra rám nézett. Kitartóan mosolyogtam rá.
– Nyisd ki a szád! – suttogta fojtott hangon.
Egy kicsit meglepődtem, de megtettem. Szájával a számra tapadt, és megcsókolt, mélyen, hosszan. Amikor először éreztem meg számban a nyelvét, minden izmom megfeszült, de lassan élvezni kezdtem nyelvének intim érintését. Miután elengedett, én kapaszkodtam a nyakába, és ügyetlenül visszacsókoltam. Levetkőztettük egymást.
Láttam, hogy boldog, hogy el sem hiszi, mi történik vele. Most én simogattam az ő testét. Varázslatos éjszaka volt. Sok mindent megtettünk szégyentelenül, gátlások nélkül. Egész éjjel simogattuk, csókoltuk egymást, de még nem szeretkeztünk, még túl fiatalok voltunk hozzá. Azt csak két év múlva mertük megtenni.
Másnap megtudtam, hogy a plébánia nem támogat tovább. Az igazgató beleegyezett, hogy két évet halasszak a kollégiumban. Egy parókián kaptam állást. Kertész lettem és madárgondozó, mert a papnak egzotikus madárgyűjteménye volt. El sem tudod képzelni, Joseph, hogy milyen okosak a madarak. Elég, ha csak rájuk nézel, már mindent tudnak rólad. De nem lehet könnyen lekenyerezni őket. Sok időbe telik, mire a bizalmukba fogadnak, de ha sikerül, akkor igazi tiszta szeretettel ajándékoznak meg. A madarak nem bántanak. Olyan aprók és törékenyek. A madarak nem bántanak...

Joseph Yves-re tekintett. A fiú elgondolkodva nézett ki az ablakon. Valahol nagyon messze járt, olyan tájakon, amelyeket Joseph sosem látott. Az ilyen pillanatokban érezte leginkább, hogy Yves, legyen bár a karja között, mégis elérhetetlen marad a számára. Lényének mindig lesz egy hozzáférhetetlen, megismerhetetlen része.
Yves visszatért a jelenbe, és Joseph felé fordult.
– Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – kérdezte komolyan.
Joseph feldúltan hallgatott.
Yves visszafordult az ablak felé, és folytatta:

Két évig nem találkoztunk. Persze néha váltottunk egy-két levelet, de azok mindig szűkszavúak maradtak, tele jelentéktelen apróságokkal. André a kollégisták mindennapjait élte tovább, én pedig el voltam zárva az emberektől, és csak a madarakkal tudtam beszélgetni, de az eléggé egyoldalú társalgás maradt. Eltávolodtunk egymástól, és annak a nyárnak az emléke egyre halványult. Magamba forduló lettem, dacos és mogorva. A második év vége felé már nem válaszoltam André leveleire. Furcsa, de lassan élvezni kezdtem a magányomat. Aztán megint eljött a nyár, és André megjelent, zsebében az igazgató ajánlólevelével. A parókiának lett még egy kertésze.
Amikor először találtam magam szemben vele két év után, csak bámultam rá. Emlékszem a viszontlátás pillanatára. Szamócát szedtem a kertben. Hallottam, hogy a hátam mögött valaki közeledik felém, először azt hittem, a pap, aztán megállt, és megláttam az elém vetülő árnyékát. Magas, sovány alak volt. Tudod, miből jöttem rá, hogy ő az? A csendjéből. Ott állt mögöttem, és hallgatott. Lassan felegyenesedtem és megfordultam. Percekig csak néztük egymást. Nagyon megváltozott. Magas lett, én egészen eltörpültem mellette, karcsú és izmos. Csak barna szemei ragyogása emlékeztetett a régi Andréra, aki úgy szerette a süteményeket. Láttam a tekintetében, hogy én is megváltoztam. Ámulva nézett végig rajtam. Elöntött a harag, úgy éreztem, betolakodik az életembe.
– Mit keresel te itt? Nincs semmi szükségem rád! Takarodj innen! – üvöltöttem, és meglöktem.
Hátratántorodott, de nem esett el, és csak bámult tovább. Láttam, hogy még mindig szeret, de én nem tudtam mit kezdeni ezzel a szerelemmel, és inkább elfutottam. Megint magára hagytam, de most nem sírt, nem esett kétségbe. A vacsoránál mosolyogva ült asztalhoz. Eltökélte, hogy megszelídít. Napokig nem szóltam hozzá, de ő mindig a nyomomban volt, és egyfolytában beszélt. Mesélt a kollégiumról, az életéről nélkülem. Jelenléte újra felébresztette a testem. Őrülten vágytam az érintésére, de erősebb volt bennem a dac a vágynál. Egy reggel holtan találtam az egyik madarat. Szörnyű volt, Joseph! Nagyon fájt, rettenetesen. Kivittem a törékeny kis testet a kertbe, és eltemettem. Órákig ott térdepeltem a sír előtt mozdulatlanul. Odajött André. Nem szólt semmit, csak átölelt, és akkor megtört bennem a jég. A vállára borulva zokogtam. Bántam már mindent, az egész életemet. André szó nélkül ölelt, egy pillanatra sem engedett el. Amikor nagy sokára megnyugodtam, kibontakoztam az öleléséből.
– Bocsáss meg! – kértem tőle annyi év után újból.
Ő rám mosolygott, és csak ennyit mondott:
– Szeretlek!
Nem tudtam, mit feleljek, inkább hallgattam. Attól a naptól kezdve megint barátok lettünk, és André lassan visszahozott az életbe.

Elkezdődött közöttünk egy játék, aminek én írtam a kegyetlen szabályait. Tudtam, láttam, hogy kíván, hogy percről percre nő benne a sóvárgás, de azt is tudtam, hogy inkább szenved, de nem fog kezdeményezni, mert fél, hogy elveszít. Nap mint nap próbára tettem, meddig bírja. Megérintettem, de úgy, hogy azt higgye, csak véletlen volt. Ilyenkor láttam a zavarát, a szemében ragyogó elfojtott vágyat. Egy idő után rájött, mire megy ki a játék, és én a saját csapdámba estem. André vonzó volt. Lehet, hogy nem voltam szerelmes belé, de a testét kívántam. Megszaporodtak közöttünk a véletlen érintések. Újra ott lebegett körülöttünk az együtt töltött éjszaka, a csókok, a simogatások emléke, és csak növelte a vágyat bennünk, hogy tudtuk, azóta megváltozott testünk új, felfedezetlen titkokat rejt. Ahogy múlt az idő, mi egyre kacérabbak lettünk. Megtanultam, hogyan kell néznem, mozognom ahhoz, hogy felkeltsem benne a vágyat. Amikor egyedül maradtunk a házban, kifeküdtünk a kertbe napozni. Ilyenkor André majd felfalt a szemével, de én úgy tettem, mintha nem venném észre. Persze, én is néztem az ő testét, de én óvatosabb voltam. A legártatlanabb tekintet mögé tudtam rejteni a legsóvárabb pillantást is. Talán azért élveztem annyira ezt a játékot, mert féltem szabadjára engedni a bennem tomboló vágyat, és amíg én irányítottam, biztonságban érezhettem magam. Kívántam André testét, de tartottam is tőle, mert éreztem, hogy már egyikünk sem fog megelégedni a csókokkal és simogatásokkal.
Hetekig játszottunk így érzékeinkkel, és ez alatt André türelmesen várt rám. Tudtam, hogy már nem sokáig folytathatjuk így tovább. Pallosként lebegett felettünk a beteljesülés. Egy forró augusztusi napon történt meg először.
Kirándulni indultunk, de még a falu határáig sem értünk, nyakunkba szakadt az ég. Bőrig ázva értünk haza. André a parókia vendégszobájában lakott. Egyenesen oda mentünk, és André ledobálta magáról az átázott ruhákat. Az eső őrült erővel verte az ablakot. Olyan nagy volt a szél ereje, hogy több fát is kicsavart a kertben. Az ablaknál álltam, és megpróbáltam átlátni az esőfüggönyön. Néha egy-egy ág nekiütődött az ablaküvegnek.
– Te jó ég! Nézd, André! Még jó, hogy időben hazaértünk – kiáltottam hátra, próbálva túlharsogni a vihar dühöngését.
André nem válaszolt. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mi van vele. Az ajtónak támaszkodva bámult rám. Majdnem meztelen volt, csak az alsónadrágja volt rajta. A hajáról csöpögő esővíz hosszú patakokban folyt le a testén. Azonnal felizgatott a látványa. Odamentem hozzá. Láttam, hogy a tekintetemet keresi, de nem tudtam a szemébe nézni. Tenyeremmel felszárítottam a mellkasán csordogáló egyik patakot. Nem bírta tovább. Megragadott, és az ágyra dobott. Szinte letépte rólam a ruhát. Olyan vadul öleltük egymást, mintha élet-halál küzdelmet vívnánk. Ajkain egy pillanatra sem váltak szét, a levegőt is egymás testéből vettük. Aztán hirtelen hasra fordított, és már bennem is volt. Felüvöltöttem a fájdalomtól és a kéjtől. Hullottak a könnyeim, de közben reszkettem az élvezettől. André a nyakamat harapdálta, és egyre gyorsuló lökésekkel hatolt belém. Amikor végre elélvezett és elengedett, teljesen összezavarodtam. Mozdulatlanul feküdtem, hallgatva a közben megszelídült eső kopogását az ablakon. Gyűlöltem Andrét, mert fájdalmat okozott, de kielégületlenül maradt vágyam kívánta a testét. Egyszer csak meghallottam a hangját.
– Yves! Yves! – szólongatott.
Nyirkos tenyere végigsiklott a hátamon.
– Nagyon fájt? Ne haragudj rám, Yves!
Tele volt a hangja aggodalommal és gyöngédséggel. Szánalmas volt. Elborított a düh. Rávetettem magam, és ütöttem, ahol értem. Nem védekezett. Miután kitomboltam magam, lihegve fölé hajoltam, és belenéztem a döbbenettől tágra nyílt barna szemeibe. Szivárványhártyáin ott ült a tizenegy éves, süteményt majszoló André. A kisfiú, aki mindig megvédett, aki csodálatos történeteket mesélt. Az első ember, aki szeretett.
Csókolni kezdtem. Éreztem simogató érintését a testemen. Újra elöntött minket a forróság, de most én irányítottam. Minden porcikáját birtokolni akartam. Odaadó és készséges volt. Nyilvánvaló szerelme megint feldühített. Nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neki, csak a saját élvezetemmel törődtem. Hang nélkül tűrte vad lökéseimet. Bosszút akartam állni az általa okozott fájdalomért. Miután elélveztem, hátat fordítottam neki, és egy párnába rejtettem az arcom, hogy ne kelljen ránéznem.
Kint kisütött a nap. Éreztem a besütő sugarak melegét a bőrömön. André megmozdult. Hozzám bújt, és a fülembe suttogta:
– Szeretlek, Yves. Azóta szeretlek, hogy megláttalak. Úgy kuporogtál azon a padon, mint egy kismadár, egy gyönyörű kismadár. Hallasz engem, Yves? Szeretlek!
Mit lehetett volna erre felelni, Joseph?
Megfordultam, és hagytam, hogy átöleljen. A karjai között aludtam el, és ő féltőn vigyázta az álmomat.
A nyár hátralevő részét szórakozással töltöttük. Felfedeztük a környező hegyeket, fociztunk a falusi fiúkkal, cigiztünk a templom mögött, és belevizeltünk a szenteltvízbe. Éjjelente pedig szeretkeztünk. André szárnyalt a boldogságtól, mert az övé voltam.
Amikor elkezdődött a tanév, újra a kollégium falai között találtam magam. A halasztás miatt két osztállyal lejjebb jártam, mint André, így csak a hálóteremben meg a tanulószobában lehettünk együtt, de ha szükségem volt rá, mindig ott termett mellettem. Elég nehezen rázódtam vissza a kollégiumi életbe. Ha valaki rám szállt, André megjelent, és orrba vágta. A hálóterem sötétjében pedig mellém bújt, és simogattuk egymást, néha még szeretkeztünk is. Ahogy újra elérkezett a nyár, megint elintézte, hogy visszajöhessen velem a parókiára, ahol tárt karokkal fogadtak minket. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Idilli nyarunk volt.
Megszoktam az életemet és Andrét benne. Nem gondoltam, hogy egyik percről a másikra fog összeomlani minden. Mindig ámultam André állhatatos szerelemén. Azt hittem, hogy én nem vagyok képes így érezni, de megjelentél te, felforgatva a kollégium életét és az enyémet is.

Yves most újra Josephre nézett ragyogó, kék szemeivel.
– Te olyan más vagy.
Josephet felkavarták a hallottak, nem tudta, mit mondjon. Yves odalépett hozzá, és ujjaival végigsimított a homlokán.
– Csalódtál bennem? Nem olyan vagyok, amilyennek elképzeltél, igaz?
Joseph megfogta Yves hideg kis kezét, és ajkaihoz érintette.
– Úgy szerettem beléd, hogy semmit sem tudtam rólad, és most, hogy megismertem, nincs jogom szemedre vetni az életed. Szeretlek, és ezen nem változtat semmi. Nem érdekel a múlt, csak a jelen. És most itt vagy.
Joseph előrehajolt, és gyöngéd csókot lehelt Yves szájára, majd szép szemeibe nézett, és ujjait a selymes hajfürtökbe fúrta.
– Szeszélyes a sors. Végigfut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, csak a véletlenen múlt, hogy megismertelek. Sosem találkozunk, ha a tanáraim nem ajánlanak be ebbe a kollégiumba, vagy ha téged továbbra is támogatott volna az a plébánia, ha nem halasztasz két évet. De nekünk találkoznunk kellett. Mi a baj, kicsim?
Yves-et kirázta a hideg, és lesütötte a szemét, de aztán újra Josephre emelte. Rajongás csillogott benne.
– Nincs semmi baj. Megcsókolsz? – kérdezte, és már nyíltak is szét piros ajkai.
Joseph elmosolyodott, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Közben Yves karjai köréje fonódtak. Amikor szétváltak, Yves Joseph vállára hajtotta a fejét, és a fülébe suttogta:
– Szeretem, ahogy csókolsz.