Érints meg!

A szüret - 2.

Joseph elhatározta, hogy másnap részt vesz a szüreten. Lefekvés előtt kirakta az ágyra az összes magával hozott világi ruhát, és válogatott. Végül a farmernadrág és egy rövid ujjú, kék vászoning mellett döntött. Az ing színe különösen jól állt neki. Kezdte azt is megtanulni, hogyan fésülje a haját előnyösen. Ha hagyott néhány fekete fürtöt a homlokába hullani, arca lágyabb lett, mosolya nyíltabb. Amikor tízkor átment a fiúk hálószobájába takarodót fújni, Yves, kockás takarója alatt összegömbölyödve, már mélyen aludt.

Reggel Joseph is felült a fiúk mellé a szekérre. Yves piros-fehér csíkos pólót viselt, és a megszokott kopott farmernadrágot, ide-oda rebbenő tekintete újra zavarról árulkodott. Joseph vidáman beszélgetett a fiúkkal és az út közben felvett falusi fiatalokkal. A falu utolsó házánál egy lány kapaszkodott fel a szekérre. Úgy húsz éves lehetett, hosszú fekete haj keretezte szép arcát. A fiúk már ismerték, keresztnevén szólították, és bókokkal halmozták el. Colette szeme rögtön megakadt Josephen, de amikor bemutatták neki, tátva maradt a szája a csalódottságtól. Bezzeg az ő tekintetében nem volt zavar. Végigmérte Josephet, és annak ellenére, hogy megtudta, pap, flörtölni kezdett vele. Joseph ezen csak nevetett, de amikor észrevette, hogy Yves tekintete megállapodik rajtuk, erőt vett magán, és visszafogott érdeklődést mutatott a nő iránt, aki erre végigkacagta az egész utat. Félórás rázkódás után végre megérkeztek. Festői táj tárult Joseph szeme elé. Ameddig csak ellátott, szőlőtőkék hosszú sorai borították be a hegy lankáit. Először rövid séta következett. Négyes csoportokban mentek föl a lejtő tetejére, oda, ahol a tőkesorok kezdődtek. Joseph azt hitte, nehéz lesz kiügyeskednie, hogy Yves-vel egy csoportba kerüljön, de a fiú megelőzte. Fogott néhány egymásba rakott, üres ládát, és egyik oldaluknál fogva Joseph felé tolta őket, aki ösztönösen megragadta a ládák másik oldalát, hogy segítsen neki. Máris egy csoportban voltak. A pápaszemes fiú Colette társaságában csatlakozott hozzájuk. A lány egyre csak fecsegett, de most Josephnek nem volt kedve odafigyelést színlelni. Yves mozgásához kellett igazodnia a ládák miatt, és a fiú szinte rohant felfelé a hegyen. Nagy nehezen sikerült lerázniuk a másik kettőt. Jóval előttük értek fel, bár rendesen ki is fulladtak. Yves lefordított egy ládát, hogy ráülhessen. Kettesben voltak. Joseph lenézett a rájuk váró irdatlan mennyiségű szőlőfürtre. Hogy mit meg nem tesz ezért a fiúért! Mosolyogva fordult felé, tekintetük végre találkozott. Yves leplezetlenül nézte Josephet, aki dermedten állt ennek a szép, kék tekintetnek a tüzében. Napok óta egy ilyen pillantásra vágyott, de most hogy megkapta, belepirult. Muszáj volt mondania valamit, hogy megtörje a feszült csendet.
– Irodalom tanára kellőképpen értékelte az igazgatóról írt portrét? – kérdezte kényszeredetten.
Yves nem felelt, de az eddig látott legelbűvölőbb mosolyát küldte felé. Kétségtelenül hódítani akart. Joseph még ügyetlenül mozgott ebben a számára új, idegen világban. Érezte, hogy most neki kellene lépnie, de nem tudta, mit tegyen. Vajon Yves mit vár tőle? Végül rászánta magát, és leült a fiú mellé a ládára, olyan közel hozzá, hogy a térdük összeért. A világ végéig elüldögélt volna így, de megérkezett Colette és a pápaszemes. Neki kellett kezdeni a munkának. A csoport két sor szőlőt kapott. Joseph Colettel osztozott egy soron, Yves pedig a pápaszemessel, így Joseph, ugyan Yves-nek háttal, de legalább vele egy sorban dolgozhatott. Először elképesztően ügyetlennek bizonyult. A rövid, éles pengéjű késsel már a harmadik szőlőfürt lemetszésénél belevágott az egyik ujjába. Colette, aki a szőlőtőkék másik oldalán haladt, nevetve szaladt oda hozzá, amikor látta, hogy vérző sebével bíbelődik, és bekötözte a vágást. Joseph verejtékezve nyiszálta a fürtöket, közben néha hátrasandított, hogy lássa Yves-et. A fiú már legalább három méterrel megelőzte. Bámulatos gyorsasággal hullottak a lába melletti ládába a szebbnél szebb szőlőfürtök. Ha ez így megy tovább, holnap estére sem végzek! – gondolta Joseph. Sebét égette a kötésen átszivárgó szőlőlé, de nem adta fel. Nyiszált, operált tovább kitartóan. A következő egy méteren belül sikerült még egy vágást ejtenie az ujján. Nem törődött vele, folytatta a munkát. Csak tíz perc elmúltával engedélyezett magának egy kis pihenőt, amikor már nem bírta tovább a fájdalmat. A másik oldalon már Colette is messze járt. Éppen legújabb sebét dédelgette, amikor érezte, hogy valaki hangtalanul mellé lép. Yves gyorsan körülnézett, látva, hogy senki sem figyeli őket, megfogta Joseph sérült kezét, és egy már előre elkészített, vízzel átitatott zsebkendővel kitisztította a vágást, majd egy színes rongycsíkkal óvatosan bekötötte a sebet. Az egész művelet alig tartott egy percig, de Joseph lassított felvételben élte át. Hát, adhat bármi is nagyobb örömet egy elvágott ujjnál?
– Ügyetlen vagyok – nyögte ki nagy nehezen.
Yves rámosolygott.
– Megengedi? – kérdezte, és kivette Joseph kezéből a kést.
Bal kezével megfogott egy fürtöt, és a jobb kezében tartott kés élét nekifeszítette hátulról a szárának. A fürt már le is hullott, egyenesen bele a ládába. Yves visszaadta a kést.
– Köszönöm – motyogta Joseph.
– Nincs mit.
A fiú már szaladt is vissza, dolgozni. Joseph még álldogált egy kicsit, és kábultan nézte a kötést, majd a felismeréstől megborzongva Yves-re pillantott, akinek gyorsan hullottak egymás után a fürtök a lába melletti ládába. Szőlőlétől nedves kezét néha szakadt, piros-fehér csíkos pólójába törölte.
Joseph hamar elsajátította a helyes technikát, és most már ő is szépen haladt. Ládája kezdett megtelni. Délután kettőkor ért le a hegy lábához. Tetőtől-talpig szőlőlében ázva, kimerülten rogyott le a fűre. Az igazgató nevetve köszönt rá, majd kiáltozva összeterelte a fiúkat is, akik már egy jó fél órája végeztek, és most a fűben heverésztek.
– Látom, áldozatot követelt a munka – fordult Josephez.
Joseph erejéből csak egy bágyadt mosolyra futotta, mert éppen Yves telepedett mellé egy szép nagy szendvicset majszolva. Az igazgató vele kezdett el beszélgetni. Dicsérte a versenyen elért eredményeit. A fiú megizzadt a munkától. Nedves pólója a testére tapadt, kihangsúlyozva csinos alakját. Yves meglepő nyíltsággal válaszolgatott az igazgatónak. Láthatóan jó kedve volt. Szemei ragyogtak, és ügyesen úgy helyezkedett el, hogy könyöke néha véletlenül Josephez érjen. Josephben újra fellobbant a vágy követelőző lángja. Magához szorítani ezt a felhevült, karcsú testet, magába szívni az illatát, érezni a szív dobbanásait, a mellkas emelkedését-süllyedését. Magáról megfeledkezve bámulta Yves-et. Tekintete ide-oda járt a szép arc és az átizzadt póló között. A póló! Joseph gyorsan eltakarta kezén a kötést. Ebéd után az igazgató társaságában visszatért a faluba, mert a plébánián uzsonnára voltak hivatalosak.
A fürdőben sokáig folyatta magára a frissítő vizet. Minden tagja fájt a szokatlan megerőltetéstől. Óvatosan levette ujjairól a kötéseket. Yves pólójának a darabját gondosan a törülközőjére tette, a másikat kidobta. A művelet közben megrohanták a nap eseményei: Yves tekintete a hegytetőn, kedvessége, amikor bekötötte a sebét. Joseph már nagyon régen nem kapott gyöngédséget. A fürdő falának dőlt, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, nem tudja feldolgozni a sok új érzelmi és érzéki élményt. Csukott szemének képernyőjén megjelent Yves teste az átizzadt pólóban. Megtántorodott a rátörő vágy erejétől. Először megpróbált ellenállni, de be kellett látnia, hogy nincs értelme, és reszketve kielégítette.

Feszélyezte a reverenda és a két öreg pap társasága. Az egyház többé nem menedéket jelentett, hanem kolonc volt a nyakán. Alig várta, hogy befejezzék az uzsonnát és induljanak.
– Szokatlanul csöndes ma, fiatal barátom – jegyezte meg az igazgató hazafelé menet.
– Csak elfáradtam. Nem szoktam hozzá a munkához, egész életemet iskolapadban és templomokban töltöttem.
Az igazgató nem felelt, csak mosolygott az orra alatt szokása szerint. Több szót nem váltottak. A kapu előtt az igazgatót megállította a falucska polgármestere. Joseph egyedül lépett be, és becsukta maga mögött a kapu nehéz vasrácsát. Szobája magányára vágyott. Volt mit átgondolnia. Már majdnem elérte a házat, amikor a kert végéből kiabálás zaja ütötte meg a fülét. Úgy döntött, nem törődik vele, hadd játszanak a fiúk, és belépett a házba. Ott állt a társalgóban. Eszébe jutott az előző este, a vallomása. Yves már tudta a titkát, és Joseph biztos volt benne, hogy megértette az életét. Ezért változott meg, ezért merte felé küldeni azt a döbbenetes pillantást. Yves érzékeny és okos, ő pedig menthetetlenül elbukott. Szerette. Idáig jutott gondolataiban, amikor hallotta, hogy a kertből szólongatják. Egy másodperc múlva az egyik idegen fiú robbant be a házba, és a karjánál fogva ráncigálta ki.
– Mi az ördögöt művelnek már megint?
Joseph rohant a kert végébe a fiú után. Az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. Yves a pápaszemes hátán térdelt, és fejét a házigazda szép rendben tartott virágágyásába nyomkodta. A leterített fiú prüszkölve próbált szabadulni, de hiába, Yves hihetetlen erővel tartotta. A többiek körülállták őket, és ordibáltak. Joseph a kapu felé sandított jön-e az igazgató.
– Elég legyen! – próbálta túlharsogni a fiúk kórusát.
Yves rá se hederített, tovább nyomkodta a pápaszemes fejét a virágágyásba.
– Ne óbégassanak, inkább segítsenek szétszedni őket! – kiáltotta Joseph a sorfalnak, majd megpróbálta leszedni Yves-et áldozatáról. Ez nem volt könnyű feladat, mert a fiú belekapaszkodott a pápaszemesbe, akit két társa közben a másik irányból próbált kirángatni alóla. Josephnek végre nagy nehezen sikerült lefognia, de a fiú olyan vadul kapálódzott, hogy alig bírta tartani. Ekkor megnyikordult a kapu. Joseph odanézett, szorítása meglazult. Az igazgató pont akkor lépett be, amikor Yves kitépte magát a karjaiból, és egy hatalmas pofont kent le a pápaszemesnek, aki az őt tartó két fiút magával sodorva megint csak a virágágyásban landolt. Az igazgató a harctér felé rohant. Joseph újra Yves-re vetette magát, és karjait hátracsavarva magához szorította. Hát, nem egészen így képzelte el az első ölelést.
– Mi a mennykő folyik itt? – zihálta az igazgató, amikor odaért.
A fiúk hallgattak. Yves teste meg-megrándult Joseph karjaiban.
– Na, jól van! – mondta az igazgató, és felsegítette a pápaszemét vesztett fiút. – Vigye a másikat, és szedje ki belőle, mi volt ez! – adta ki a parancsot Josephnek, aztán elindult a ház felé, magával rángatva a vonakodó áldozatot.
– Menjenek a dolgukra! – kiáltott rá Joseph dühösen a körülöttük álldogáló fiúkra.
Amikor végre kettesben maradt Yves-vel, egy ideig még nem merte elengedni. A fiú teste reszketett, lábaival néha rúgott egyet, mintha láthatatlan ellensége még mindig ott feküdne előtte. Aztán lassan megnyugodott. Teste elernyedt Joseph karjaiban, és egyszerre úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Joseph rémülten próbálta megtartani, de a fiú súlya magával rántotta. Mindketten a földre rogytak. Yves feje hátrahanyatlott Joseph vállára. Sokáig ültek így mozdulatlanul. Joseph lehunyta a szemét, és arcát a fiú selymes hajába temette. Egyszerre lélegeztek. Végül Joseph erőt vett magán, gyöngéden megfogta a fiú állát, és fejét maga felé fordította. A tengerkék szemekből patakzottak a könnyek. Yves végig hangtalanul sírt. Joseph szívébe belemarkolt a másik féltésének fájdalma.
– Mi történt? –kérdezte elcsukló hangon.
Yves nem válaszolt. Virágföldes kezével próbálta letörölni arcáról a könnyeket, úgy szipogott, mint egy kisgyerek. Joseph a karjába kapta, és nem törődve senkivel és semmivel, így vitte be a házba. A fürdőszobában leültette, aztán bevizezett egy törülközőt. Yves szótlanul hagyta, hogy letörölje az arcát. Még mindig a szakadt piros-fehér csíkos pólót viselte, bódító szőlőillat áradt belőle. Joseph leült elé a padlóra, és hallgatott. Yves nagy nehezen abbahagyta a sírást, és ő is csak ücsörgött lehajtott fejjel. Mellettük az egyik vízcsap hangosan csöpögött. Egy idő után Joseph nem bírta tovább.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte halkan, közben kisimított Yves homlokából egy nedves hajtincset.
– Bántotta Momót – suttogta a fiú, és szép szemeit Josephre emelte.
– Ki az a Momó?
– Egy kiscica.
Joseph torka összeszorult.
– Miért bántotta?
– A gonoszságnak nem mindig van oka.
Joseph sóhajtva felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Ebben igazad van. Az emberek többnyire alkalmat keresnek, mint okot a kegyetlenségre. Gyere velem!
A szobájába vezette Yves-et.
– Ülj le! – mutatott az egyetlen székre, ő maga vele szemben az ágyra huppant, és az éjjeliszekrény fiókjából cigarettát vett elő. Megkínálta vele a fiút. Némán fújták a füstöt.
Amikor elszívták a cigarettát, Joseph kinyitotta az ablakot, hogy a petúniák földjében gondosan elrejthesse a csikkeket. Yves cinkos mosolyt villantott rá. Joseph az ablakpárkánynak támaszkodott, és most ő nézte a fiút leplezetlenül. Kettesben voltak, de már nem jöttek zavarba.
– Azért, kicsim, téged sem kell félteni! – nevetett Joseph. – Nem szeretnék összetűzésbe keveredni veled, hallod-e!
Yves egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra Josephre tekintett. Ajkai lassan szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de végül nem szólt semmit, csak nézte Josephet a lemenő nap bíbor fényében.
Kopogtak. Az igazgató nyitott be.
– Ostoba egy história! – mondta rögtön, ahogy belépett. A szoba közepén megállt, és beleszimatolt a levegőbe, de nem szólt semmit. Joseph könyökével egy kicsit nagyobbra nyitotta az ablakot. Az igazgató felrántotta a székről Yves-et.
– Most jön és megbocsát, azután pedig bocsánatot kér!
Azzal a tarkójánál fogva kituszkolta a folyosóra, és bezárta maguk mögött az ajtót.