Érints meg!

André - 1.

Fogd meg a kezem, csak érted élek, csak miattad létezem.
Óvj meg engem! Rejts el a világ elől, mert nélküled az emberek tekintete megöl.
Belül erős vagyok, de a testem gyönge, oszló tetem. Nincs másom, csak a szeretetem. Ha madár lennék, Te lennél a szárnyam. Ha csókollak, Te vagy a vágyam. Ha álmodom, Te vagy az ágyam. Te vagy a minden. Én is Te vagyok. Nélküled semmi nincsen. Nincsenek csillagok. Hideg van, sár van, nincsenek évszakok. Gyere, fogd meg a kezem! Amikor nem vagy velem, nem élek, nem létezem.

U.I.: Találkoznunk kell!
J.

Amióta visszatértek a kollégiumba, csak az óráin láthatta a fiút. Hiába lesett rá mindennap az udvaron és a folyosókon, egyszer sem sikerült összefutnia vele. Mintha a véletlen is ellenük dolgozott volna, az igazgató az épületben történő felújítási munkálatok miatt megszigorította a felügyeletet, így a szünetekben a tanárokhoz néhány felsőbb éves diák is csatlakozott, és fel-alá jártak az épületben. Josephet sosem osztották be Yves évfolyamának felügyeletére. Három hét telt el egyetlen szó vagy érintés nélkül. Josephnek minden óra Yves osztályával olyan volt, mint sivatagban néhány csepp víz, és ő mohón nyújtotta kiszáradt ajkait, hogy szomját oltsa. Észrevette, hogy a fiú csak akkor mer ránézni, amikor társai fordítási gyakorlatot oldanak meg, elmélyülten lapozgatva szótáraikban. Joseph majdnem elszalasztotta az első ilyen pillanatot. Miután kiadta a feladatot, leült a tanári asztalhoz, és hozzálátott a szokásos naplóíráshoz. Dühítette, hogy remeg a keze. Nem értette önmagát. Most, hogy már megkapta a fiút, nagyobb zavarban volt a jelenlétében, mint első négyszemközti találkozásukkor a tanulószobában. Szórakozottan feltekintett és akkor vette észre, hogy Yves nézi. Vajon mióta nézte már? Amikor tekintetük összefonódott, Joseph megborzongott, mert a fiú beszédes szemeiben ott volt az egész kapcsolatuk: a szőlős, az istálló, Joseph szobája. Attól a naptól kezdve megszaporodtak óráin az önálló fordítási gyakorlatok. Már a negyedik hét is eltelt, és ők csak így tudták megérinteni egymást. Joseph úgy érzete, nem bírja tovább. Ráadásul a negyedik hét végén a tanári ablakából látta Yves-et Andréval sétálni az udvaron. A két fiú elmélyülten beszélgetett, és André egyszer csak átkarolta Yves vállát, magához húzta, és arcon csókolta. Joseph körül egy pillanatra megfordult a világ. Agyát elöntötte az őrült féltékenység. Az eset után éjszakákon át csak álmatlanul forgolódott. Lázas agyában a legszörnyűbb képek villantak fel Yves-ről és Andréról. Egy hang folyton azt hajtogatta benne, hogy a két fiúnak még mindig viszonya van. Megkérdőjelezte Yves szavahihetőségét is, mert négy hét nagy idő, és a fiú túl érzéki ahhoz, hogy beérje a lopott pillantásokkal. Most már átkozta magát, hogy nem kérdezett többet Andréról. Vajon mióta tarthat kettejük titkos viszonya? Mikor adta oda magát neki Yves először? Érezte, hogy erős kapocs köti össze a két fiút, és Yves nem véletlenül volt olyan határozott, amikor kijelentette, hogy továbbra is szeretni fogja Andrét.
Levélpapírt vett elő, és írni kezdett. Minél több sor kígyózott a tolla alatt, annál gyorsabban távolodott tőle Yves. Szerelmet vallott neki, méghozzá írásban, ha elfogják a levelet, abból óriási botrány lesz, és ő mindent elveszít. Joseph eltöprengett. Még mindig nem ismeri a fiút. Hiszen alig beszélgettek. Csak annyit tud róla, hogy okos és érzékeny, egy árva, aki szeretetre vágyik. Még azt sem kérdezte meg tőle, honnan vett annyi erőt és dühöt, hogy azt a szerencsétlen fiút úgy megverje. De valahogy abban a kis falusi házban úgy tűnt, ők szavak nélkül értik és ismerik egymást. Visszazuhanva a kollégium színes emberkavalkádjába, Joseph már nem tudott olvasni azokban a tengerkék szemekben, és most újra ott volt André, a vetélytárs, az első. Elég volt ebből! Beszélnie kell Yves-vel, vagy beleőrül az önmarcangolásba. De hogyan adja át a levelet? Tekintete az asztalán heverő füzeteken állapodott meg. Elmosolyodott. Másnap Yves osztálya váratlanul latindolgozatot írt. Délután Yves dolgozatfüzete ott volt a kezében. A fiú fordítása elég gyengére sikeredett, de Joseph már régen nem a tanára volt, nem szólva arról, hogy kézírásának a látványa is őrülten boldoggá tette. Átszellemülten lapozgatta a füzetet. Látta, hogy elődje nem kímélte Yves-et. Kritikái nagy piros betűkkel sorakoztak a lapok margóin. Elbűvölték Yves iskolás életének újabb részletei. Megállapította, hogy remek író válna a fiúból. Folyton átköltötte, kiszínezte az unalmas latin szövegeket. Stílusa egyedi volt, és merész. Fordításaiban volt egy kis nyílt dac, ellenkezés a szigorú tanárral szemben. Yves szép külseje egy önfejű, bátor jellemet rejtett. Egyszóval, a fiú igazi egyéniség volt, és Joseph büszkén pergette ujjai között a füzet lapjait. Egyszer csak az egyik lap kicsúszott a füzetből, és a földre esett. Joseph szíve rögtön nagyot dobbant, és remegő kézzel nyúlt utána. A megsárgult papíron egyetlen szó állt: „Szeretlek". Megfordította. Egy régi fénykép volt, rajta egy négyévesforma szőke kisfiú ölelt magához egy foltos nyulat. A múlt egy megörökített pillanata most ott volt a kezében: a gyermek Yves. Joseph az íróasztalára borulva sírt.
A fiú már megint egy lépéssel előtte járt.

A tornatanár távozása után Joseph kétségbeesett. Miért pont az ő órája alatt kell tartani azt az ostoba atlétikai bemutatót? Nem tudott volna egy órával később hencegni Yves tehetségével az alsósok előtt? Szerda volt, ha most nem adhatja át a levelet, hétfőig kell várnia, mert pénteken a nagytakarítás miatt nem lesz tanítás. Biztos nem bírja ki addig. Még ha Yves hétfőn meg is kapná a levelet, csak szerdán tudna rá válaszolni, és ki tudja, mit felel majd, talál-e lehetőséget a találkozásra azon a héten. Joseph kedvetlenül ment be az órájára. Yves padja üres volt. Az összes dühét rázúdította az osztályra. A fiúk meglepetten pislogtak, mert tanáruknak ezt az oldalát még nem ismerték. Most egészen hasonlatossá vált a köszvényes hóhérnak gúnyolt elődjéhez. Az óra végén mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, Josephfel az élen. Összeszedte könyveit, köztük Yves ki nem osztott dolgozatfüzetét, benne a levéllel, és kiviharzott az udvarra felügyelni. A kollégium eszközzé törpült a szemében, nem volt más, csak egy hely, ahol láthatja Yves-et. Könyveit magához szorítva járkált dühösen fel-alá. A diákok messze elkerülték, mert látták rajta, hogy ezen a napon tanáruk nem önmaga. Rögtön el is indultak a találgatások, mi történhetett. Délutánra már odáig jutottak, hogy kenyértörést gyanítottak Joseph és az igazgató között. Többen hallani is vélték, hogy az igazgató kiabált Josephfel az irodájában annak túl engedékeny és közvetlen stílusa miatt. Közben Joseph tanácstalanul nézegette Yves füzetét. Valahogy mégis el kellene juttatnia hozzá még ma. Ekkor nevetés ütötte meg a fülét. A hang irányába fordult. Az alacsony kőfalon négy-öt fiú ült, és köztük volt André is. Josephnek támadt egy merész ötlete. Az egyetlen ember, akire rábízhatja a levelet, az André, bármilyen groteszk is a gondolat. André szereti Yves-et, biztos, hogy nem fogja elárulni. De vajon beszélt-e neki Yves a kettejük kapcsolatáról? Hogy sejt valamit, az biztos, a meccs délutánján kiderült. De tudja-e a teljes igazságot? Joseph annyira eltökélt volt, hogy nem érdekelte a kockázat. André maximum eltépi a levelet, mást nem tehet, mert ha elárulná Josephet és miatta küldenék el a kollégiumból, azt Yves sosem bocsátaná meg neki.
Joseph elindult a nevetgélő csoport felé. André megdermedt, amikor meglátta, hogy felé tart. Néhány másodperc múlva ott álltak szemtől-szembe. Nem ismerték egymást, de Yves személye összebilincselte őket. Joseph az első pillanatban látta, hogy André mindent tud. Ez egy kicsit elbizonytalanította, de nem adta fel. Legyen bármi is az ára, eljuttatja Yves-hez azt az átkozott levelet. Próbálta megőrizni legalább a látszatát tanári méltóságának.
– Maga a barátja Delamernek. Kérem, juttassa vissza hozzá a dolgozatfüzetét! – mondta ideges hangon, és André felé nyújtotta a füzetet.
André egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig Josephre meredt. Szép szemeiben először harag, majd kétségbeesés, végül valami furcsa megadó beletörődés csillant.
– Rendben – dörmögte maga elé, és átvette a füzetet.
Joseph sarkon fordult, és otthagyta. Felkavarta a találkozás, de biztos volt benne, hogy Yves még aznap megkapja a levelét.

Másnap végre a szerencse is melléjük szegődött, ugyanis a matematikatanár megfázott. Óráit a többi tanár helyettesítette, és Josephet beosztották Yves osztályába. Bár jó néhány éve már csak rémálmaiban találkozott a matematikával, szinte repült az osztályteremig a boldogságtól.
– Dicsértessék, uraim! – robbant be az ajtón. – Üljenek le! – vezényelte, és a katedrára lépett. Rögtön Yves-et kereste a tekintetével. Ott ült az ablak mellett az első padban, és a meglepetés öröme ragyogott arcán.
– Nos, én annyit értek a matematikához, mint maguk a latinhoz, tehát nem sokat – mondta Joseph az osztálynak, és nekitámaszkodott a tanári asztalnak.
A fiúk összenéztek. Ez már a régi, körülrajongott Joseph volt.
– Hol tartanak matematikatanulmányaikban?
Egy fiú rögtön felnyújtotta kezét, és epekedve nézett rá.
– Logaritmus – rebegte.
– És magát ez így felvillanyozza? – tréfálkozott Joseph.
Az osztály felnevetett. Yves pedig úgy nézett rá, hogy elöntötte a forróság.
– Talán kezdjük a házi feladat ellenőrzésével. Jöjjön valaki a táblához, és írja fel a megoldást, hozzáteszem, teljes felelőssége tudatában. Én mosom kezeimet.
Erre tizenöt kéz lendült a magasba. Joseph már majdnem felszólított egy fiút, amikor észrevette, hogy Yves is jelentkezik. Ujjai között valami fehérlett. A válasz.
– Delamer! – szólította, és megremegett a hangja. Olyan furcsa volt, Yves vezetékneve idegenül csengett ajkain.
Mialatt a fiú a katedra mögötti tábla felé tartott, Joseph felemelt egy krétát, és amikor Yves odaért, a tenyerén odanyújtotta neki. Yves elvette, és a kezében tartott papír cetlit ügyesen Joseph markába ejtette. A másodperc töredéke volt az egész.

Joseph magára zárta szobája ajtaját. Yves válasza egy apróra összehajtott papírlapon ott feküdt az íróasztalán. Sokáig meredt rá lüktető halántékkal, míg végre szét merte hajtogatni, hogy elolvassa. A betűkön látszott, hogy Yves gyorsan, kapkodva írt.

Sóhaj...
Testünk megtölti a szobát.
Átizzadt ruhaként tapadnak ránk a falak.
Csak mi ketten létezünk, két pillangószárnyú,
szerelmes, töviskoszorús alak.
Görcsösen szorít minket ölelésbe a kín, a magány.
Megosztozunk egymáson ezen az éjszakán.
Sóhaj...
Az élet szenvedés.
Sóhaj...
Az élet gyötör.
Sóhaj...
Az élet reszketés.
Sóhaj...
Az élet Gyönyör!

Péntek. Du. 16.00. Biológia szertár.
Y.

Joseph kihúzta az íróasztala fiókját, és ránézett a fényképre, amit órákon át keresett, mire végre megtalálta utazóládája legmélyén. Hatéves önmaga mosolygott vissza rá. Szerette ezt a felvételt, még arra a pillanatra is emlékezett, amikor készült. Azon a születésnapján kapta a kisvasutat. Úgy érezte, hogy gyermek önmaga egy tőle különálló személyiség, a felnőtt-testében rejtőző múltdarabka, aki folyton figyeli őt. Elszégyellte magát. Akaratlanul is mennyi fájdalmat okozott neki azzal, hogy annyi éven át eltemette és nem vett tudomást a létezéséről. Ha nem jelenik meg Yves az életében, talán szép lassan meg is ölte volna. De most újra ott volt a bájos, vidám kisfiú, és naiv szeretettel nyújtotta kis kezét a világ felé. Joseph örült, hogy megőrizte ezt a képet, mert viszonozhatja Yves ajándékát. A legnagyobb titok, amit megoszthattak egymással, az egykori ártatlanságuk volt.