Érints meg!

A Szépség - 6.

    Eltelt egy hét, és ezalatt Joseph kitartóan kerülte Yves Delamert. A folyosón kitért előle, a tanórákon a lehető legkevesebb figyelmet fordította rá. Játszania kellett, méghozzá jól, hogy elhitesse a fiúval – ha az észrevette egyáltalán –, hogy vonzalma nem volt több az új tanár kíváncsiságánál.

A hét végére egészen belejött az önsanyargatásba. Már rá se nézett Yves-re. Bár gondolatai közé minduntalan beférkőzött a fiú képe, mégis úgy hitte, győzedelmeskedett gyengesége felett... egészen péntek délutánig.

Péntek délután négykor az irodalomtanár kopogtatott be az ajtaján, és megkérte, hogy helyettesítse egy órán át a végzősök tanulószobájában. Egy diákra kellett felügyelni, aki a büntetőfeladatát írta. Joseph felkapott egy könyvet az asztaláról, és indult.

A tanulószobák a fiúk hálótermeinek folyosóján voltak, itt írták a házi feladatot, itt töltötték a csendespihenőket olvasással, társasjátékokkal. Minden osztálynak saját tanulószobája volt U alakban elrendezett padokkal. A falakat szentek és történelmi alakok portréi díszítették, a padlóra puha szőnyeget helyeztek, igyekezve ezzel megteremteni a családias otthon hangulatát.

Josephet egy pillanatra izgalom fogta el. Mi lenne, ha véletlenül éppen Yves valamelyik barátja ülne odabent? Megállt, mély lélegzetet vett. Nem, Yves Delamer már nem fontos, csak egy a sok közül. Elmosolyodott, kinevette ostoba vonzalmát. Még akkor is mosolygott, amikor belépett a végzősök tanulószobájába.

A szobában, megbontva az U alakot, két asztalt állítottak egymással szembe, hogy a felügyelőtanár figyelemmel kísérhesse a büntetésben lévő diák munkáját, ami általában bibliamásolási vagy fogalmazási feladat volt.

Joseph belépett. Az egymással szembe fordított asztalok egyikénél Yves Delamer ült. Szőkén, szemében a már jól ismert, a tenger határtalan nagyságát és mélységét tükröző kékséggel. Josephnek egy egész örökkévalóságnak tűnt a pillanat, mialatt döbbenten meredtek egymásra. Nem csak az ő arca árult el meglepettséget, Yves lassan szétnyíló ajkai is ezt bizonyították. Mint mindig, most is a fiú fordította el elsőnek tekintetét, és vigyázzállásba ugrott, hogy megadja a tiszteletet a belépő tanárnak.

Joseph, mint a tanár, kedvesen köszöntötte, és utasította, hogy folytassa a feladatát, miközben helyet foglalt a szembefordított asztalnál. Fellapozta a magával hozott könyvet, és olvasni kezdte. Joseph, mint ember, rendreutasította izgatott arcvonásait, de a szívén nem volt hatalma, az erős kis szerv bordáinak ütközve verte a szerelem ritmusát. A könyv sorai összefolytak a szeme előtt, nem érdekelte az olvasmány, csak a pillanatot várta, hogy Yves újra elmélyedjen az írásban és ő ránézhessen végre, egy hét után először.

A fiú írni kezdett, az előtte fekvő lap felénél tartott, hosszúkás betűi, mint ezernyi hangya futkostak szét a fehér papíron. Yves keze remegett.

Joseph végre rá mert nézni. Hosszú másodpercekig itta magába a látványt. Yves közel volt hozzá, még soha nem érezte őt ilyen közel. Látta, hogy szemöldöke is mézszínű, akárcsak a haja, ez adta arcának a leírhatatlan lágyságot. De bőrének fehérségével és hajának szőkeségével ellentétben Yves-nek hosszú fekete szempillái voltak, és most, hogy lefelé nézett, eltakarták nagy mandulavágású szemét. Vonásai semelyik népcsoportéhoz nem hasonlította. Ez az arc egyedi volt, egy megismételhetetlen műalkotás, amit csodálni kellett, mert a csodálatra alkották meg, és Joseph csodálta. Egyszeriben lehullott róla az elmúlt tizenkét év minden bánata, keserűsége, újra gyermek volt, mint anyja halála előtt. Gyerek, aki látja a felhők közt megbúvó sárkányt. Tiszta és ártatlan volt, nem tapadt még rá a felnőttek megalkuvó, hazug világának szennye. Hitt, nem Istenben, benne soha nem hitt, csak elfogadta. Most csak úgy hitt, elfogadás nélkül egy emberben. Mert hogyan is lehetne elfogadni az abszurdot, a képtelent, egy ilyen szerelmet?