Érints meg!

A felejtés pillangója - 1.

A karácsonyi szünet vége óta Joseph úgy érezte, az idő szárnyakat növesztett. Teltek a hetek, a hónapok, és a kollégium visszazuhant a megszokott szürkeségébe. Újra szigorú rend uralkodott, de ez természetesen továbbra sem jelentett akadályt abban, hogy Joseph és Yves minden egyes lehetőséget kihasználjanak. Az érettségi közeledtével a tanárok figyelme a végzős osztályokra összpontosult, így megszaporodhattak a titkos találkák is a lomtárban. Megtörtént, hogy Joseph úgy állt a katedrára, hogy a fekete reverenda alatt ott fénylett Yves bőrének izzadtsága. Most, hogy Joseph tudta a titkát, Yves még felszabadultabban adta oda magát neki.
Joseph egyre nehezebben viselte a hivatásával járó terheket is. Egyszeriben szabadulni akart a reverendától, mert lángoló szerelme felemésztette a maga köré vont elefántcsonttornyot. Már nem védelem, hanem rabság volt a fekete ruha. Esténként zaklatottan járt fel-alá a szobájában, ilyenkor csak az érzelmei kavarogtak benne összefüggő gondolatok nélkül, úgy gyülekeztek, mint a viharfelhők az égen. Máskor hosszú órákat ült az íróasztalánál, hogy tökéletesítsen egy-egy versbe foglalt szerelmi vallomást, amit sose mutatott meg a fiúnak. Már egy egész füzetnyi alkotás lapult a fiókja mélyén.

Forróság perzsel belül.
Táncoló, lobogó láng vagyok.
Gyere, ülj mellém!
Szürke négyfalszobám lélekkel telik meg.
A naplemente vörösen izzik az ablakon.
Haldokló fény festi meg meztelenruhám.
Neked öltözködök.
Tétován babrál kezem
a már elmúlt nap alkonyán.
Kigombolok néhány csillagot.

Gyere, beszélj hozzám!
Világíts csendemben!
Látod, illik hozzád a ruhám.
Egész vagy és szabad.
Ne rejtegesd szárnyaidat!
Én átlátok a testeden:
csont, hús, ezernyi vérpatak,
selymes bőr...érintés.
Súgd: Légy szabad!
Ujjaid ujjaim között alszanak.
...

Egy szombat délelőtt Yves óriási vakmerőséget követett el. Amióta felgyógyult a tüdőgyulladásból egyre óvatlanabb lett, mert élni és élvezni akarta az életet, amit majdnem elveszített. Joseph ezen a délelőttön is éppen egyik versével szöszmötölt, amikor egyszer csak kinyílt az ajtaja, és Yves surrant be rajta. Megállt a szoba közepén, és Joseph döbbent meglepetését látva elnevette magát.
– Légy nyugodt, az igazgató engedélyével jöttem, bár nem hozzád, hanem Bertrand atyához – magyarázta váratlan felbukkanásának okát. – Könyveket hoztam vissza neki, és a jó öreg atya van elég szenilis ahhoz, hogy elfelejtse, kulcsra van zárva a vasajtó. Képzeld, csak úgy utamra bocsájtott, és már bele is feledkezett az egyik tanulságos értekezésébe, miszerint Jézus szeretete a posvány legmélyéről is képes kirángatni az eltévelyedettet, méghozzá a hajánál fogva. Tanulságos olvasmány lehet, ajánlom figyelmedbe. Ha elég szépen kéred, biztosan kölcsön adja.
Joseph továbbra is szótlanul bámult rá. Yves az íróasztalra ült. Egyik lábát az asztalra tette, és térdére támasztotta az állát, másikkal a levegőben kalimpált. Leplezetlenül szemtelen és kihívó volt. Joseph vére azonnal felpezsdült, csak a helyzet abszurditása tartotta vissza attól, hogy rá ne vesse magát.
– Yves, tudod, mi történik, ha a szobámban találnak, ráadásul zárt ajtó mögött?
– Akkor eridj, és nyisd ki!
Joseph felpattant, és hátrált két lépést. Egymásra néztek. Yves tekintete egyszeriben megváltozott, már nem kihívás, hanem szerelmes sóvárgás volt benne. Joseph megkerülte az íróasztalt, és magához ölelve vadul csókolni kezdte. Yves pillanatok alatt kigombolta a reverenda gombjait.
– Te jó ég! Elment az eszünk – súgta Joseph a fiú fülébe, aztán tovább csókolta.
...
Joseph elmélyülten tekergette ujjaira Yves szőke hajfürtjeit. A csodaszép fiú ott szuszogott mellkasára borulva, puritán szobájának homályában. Az egész olyan valószerűtlen volt, hogy csúfondáros mosolyt csalt az ajkaira. A résnyire nyitott ablakon halk madárdal szűrődött be. Odakint teljes pompájában virágzott a tavasz. Joseph Yves hátát kezdte cirógatni, ujjai úgy siklottak a fiú bőrén, mint a selymen.
– Szeretném, ha ez a pillanat sosem múlna el – sóhajtott fel.
Yves erre lágy csókot lehelt a mellkasára, és felült. Felhúzott térdekkel az ágy végébe húzódott, hogy tőle szokatlanul, elrejtse meztelenségét.
– Joseph, gondolkodtál már rajta, mi lesz velünk? – kérdezte.
Joseph gondterhelten könyökölt fel.
– Másra sem gondolok, kicsim – felelte.
Ezután sokáig hallgattak, végül Yves elmosolyodott.
– Hány éves vagy, Joseph?
Josephet kizökkentette melankóliájából a kérdés.
– Huszonöt leszek. Miért?
Yves lassan megnyalta ajkait és előre-hátra hintázott az ágyon, majd állát térdére támasztva nézte Josephet, mint egy kisgyerek.
– Csak úgy. Ezt még nem kérdeztem. Szeretem a mosolyodat. Amikor mosolyogsz, különleges fénnyel ragyognak a szemeid. De a legimádnivalóbb akkor vagy, amikor zavarba jössz.
Visszafeküdt Joseph mellé, és megcsókolta.
– Nem is! A tisztaságodat szeretem a legjobban.
Joseph erre felnevetett, és keze Yves combjai közé siklott.
– Néhány perce még a legnagyobb élvezettel gyaláztad meg a tisztaságomat.
Yves komoly maradt, és elhúzódott az érintés elől.
– Úgy érzem, minél többet szeretkezünk, te annál tisztább leszel.
– Nem értelek.
Yves Joseph kócosan göndörödő hajfürtjeibe markolt, és gyöngéden hátrahajtotta a fejét, hogy apró, forró csókokkal boríthassa be a nyakát.
– A tisztaságnak, Joseph, semmi köze az erkölcshöz, a szüzességhez, vagy az önmegtartóztatáshoz. A tisztaság odaadás, feltétel nélküli szeretet – suttogta, majd visszaült az ágy végébe.
Joseph zsibbadtan feküdt tovább, és a fiú szavain töprengett.
– Mire gondolsz? – tudakolta Yves, amikor kezdett túl hosszúra nyúlni a csend.
Josephet zavarba hozta Yves rászegeződő tekintete. A fiúra nézett, annak elképesztő szépségére, a szemében csillogó provokáló, felforgató értelemre, és a fiatal testében lakozó határtalan érzékiségre.
– Néha úgy érzem, hogy rajtad keresztül létezem. Félek, hogy nélküled már lélegezni sem tudnék – vallotta be.
Yves Josephre meredt, aztán kitört belőle a nevetés.
– Joseph, neked költőnek kellett volna menned, nem papnak!
Joseph erre hirtelen felült, és magához rántotta a szemtelen fiút. Mohón csókolta az ajkait, nyakát, majd hirtelen abbahagyta a kényeztetést, és ledobta Yves-et az ágyra. Ránehezedett, és ujjait annak hosszú ujjai közé fűzve lefogta.
– Hogy meri kinevetni a tanárát? – kérdezte, és egyenesen Yves meglepetéstől tágra nyílt szemeibe nézett. – A tiszteletlenségért büntetés jár.
Yves erre megdermedt, csillogó, vidám tekintete elhomályosult. Joseph döbbenten nézte a változást. Mintha hirtelen esőfelhők takarták volna be a szikrázóan kék nyári eget. Nem értette, mi a baj, de egy pillanattal később világosság gyúlt benne: Yves fél tőle, mert a korbácsütések nem csak a bőrén hagytak nyomot. Gyorsan elengedte a fiút, és az ágy mellé térdelve a mellkasára borult. Yves szíve zakatolt, mintha egy rémült kismadár repdesett volna a bordái alatt.
– Nem akartalak megijeszteni. Csak egy ostoba vicc volt! Tudod, hogy én sosem tudnálak bántani. Nagyon szeretlek, kicsim, ne haragudj rám! – kérlelte Yves-et.
Yves felült, és odahajolt Josephhez, hogy lágy csókot lehelhessen az ajkaira.
– Te ne haragudj énrám! Néha borzalmas tudok lenni – mondta, és lecsúszott az ágyról Joseph mellé.
Joseph megfogta a fiú kezét, és oltalmazóan kezei közé zárta, pont úgy, mint ahogy André tette hónapokkal ezelőtt az udvaron. Némán kuporogtak egymás mellett. A folyosóról zaj hallatszott, mire ijedten füleltek, de aztán újra csend lett.
– Elment az eszünk, Yves – sóhajtott fel Joseph.
– Ezt mintha ma már mondtad volna – nevetett Yves, és rákacsintott.
Összemosolyogtak.
...
– Szeretlek, Joseph! – súgta Yves, és homlokát Joseph homlokának támasztotta. – Nagyon jó veled.
Joseph nem bírt megszólalni, úgy érezte, egész élete Yves testében lüktető ágyékában sűrűsödött össze. Kinyitotta a szemét, és a fiúra nézett. Yves fehér bőre aranyszínben ragyogott a tavaszi nap fényében. Elámult a szépségétől.
– Joseph, nem szeretem, ha így nézel rám! – törte meg újra Yves hangja a szeretkezés kábulatát.
– Miért? Hogy nézek rád?
– Én nem vagyok angyal, sem műalkotás. Nem akarok áhítatot látni a szemedben, szerelmet akarok látni.
Joseph gyöngéden Yves tarkójára csúsztatta a kezét, és a hajába markolt.
– Miért gondolod, hogy a szerelem mellett nem fér meg az áhítat? – kérdezte.
– Mert a szépség múlandó.
Joseph megdöbbent a válaszon. Magához szorította Yves-et.
– Valóban a szépségedbe szerettem bele, a testedbe, de te is a testembe szerettél bele. Ha öreg és csúnya lennék, most nem lennénk itt. Halandó testek vagyunk, Yves. A lélek a testben lakozik, és a test által szeret.
– De gondolkodik, érez és öregszik is.
Joseph megfogta Yves csípőjét. Mozdulatlanul nézték egymást.
– Igen, Yves, öregszik, meghal, és elrohad a földben, de most... – mondta végül Joseph, és megrázta a fiút, mintha egy rossz álomból akarná felébreszteni – még élünk, és te szép vagy, és én csodállak ezért. Te vagy a hitem. Mit számít a múló idő, ha itt van nekünk a pillanat mámora! És ha belehaltál volna a tüdőgyulladásba? Mi lett volna akkor velem?
Magához ölelte Yves-et, és arcát az illatos, szőke hajfürtökbe temette. Ujjai végigsiklottak a korbácsütések nyomain.
– Szeretlek, és minden egyes percem pokol, amikor nem vagy velem, mert folyton attól félek, hogy elveszítelek. Yves, nekünk csak a pillanat van.
Yves kibontakozott az ölelésből.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte, de nem várva választ Joseph ajkaira tapadt, és folytatta a szeretkezést.
Joseph zúgó halántékkal szívta be a fiú felhevült testének bódító illatát. Fejét az ágy szélének támasztotta, és lehunyta a szemét. Figyelte, ahogy a testében lassan örvénylik és elárad a gyönyör. Nem volt biztos benne. Hát éppen ez az, amiért fel-alá jár órákig szobája magányában, amiért már egyetlen nyugodt éjszakája sincsen. Mert nem elég a pillanat.
...
Yves húzta az időt. Körbesétált a szobában, és minden tárgyat alaposan szemügyre vett. Az íróasztalhoz érve, ujjait végigfuttatta a rajta felhalmozott dolgozatfüzeteken.
– Mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen itt egy tanár szobája, de be kell valljam, csalódtam. Elég unalmas, semmitmondó, jellegtelen és üres – mondta, és egy csúfondáros pillantást vetett Josephre, majd az ablakhoz ment. – A kilátás sem valami nagy szám.
Joseph az íróasztalnak támaszkodott, és szórakozottan dobálta a vasajtó kulcsát.
– Gyerünk, Yves, ne kímélj! Egyéb megjegyzés? – nevetett, de közben le nem vette a szemét a fiúról, mert ismerte már annyira, hogy tudta, ez csak a bevezető, és kíváncsian várta mire akar kilyukadni Yves.
– Elég kényelmetlen az ágyad – folytatta a fiú, mire Joseph megint felnevetett.
– Áh, tehát ezért csináltuk másodszorra a földön!
Yves Joseph felé fordult, és bevetette a legcsábítóbb pillantását. Hosszú csönd következett, végül Yves összeszorította az ajkait, és idegesen, öntudatlanul beletúrt a hajába. A szőke tincsek azonnal visszahullottak a homlokába, de nem ismételte meg a mozdulatot, hanem folytatta a sétát egészen az ajtóig. Ott megállt és nekitámaszkodott. Joseph letette a kulcsot az íróasztalra, és várt. Farkasszemet néztek egymással. Joseph hirtelen megértette, hogy Yves nem egyszerűen a kínálkozó lehetőséget kihasználva jött be hozzá.
– Valami baj van, kicsim? – kérdezte.
Yves lehajtotta a fejét, és a cipőjét bámulta, egyik kezével menekülésre készen szorongatta a kilincset. Zavarában elfelejtette, hogy ő maga zárta kulcsra az ajtót. Joseph ámulva és aggodalommal nézte a fiú törékeny alakját. A délután folyamán Yves a legapróbb szemérmesség és félelem nélkül osztotta meg vele a testét, de most, hogy a lelkét készült feltárni előtte, olyan lett, mint egy félénk kisfiú. Szerette volna magához ölelni, de érezte, hogy még csak egy lépést sem tehet felé anélkül, hogy el ne bátortalanítsa még jobban. Hát csak várt mozdulatlanul, zakatoló szívvel.
Yves végre megszólalt. Halkan, szemlesütve beszélt.
– A tüdőgyulladásom óta visszatértek a rémálmaim, pedig azt hittem, hogy végleg sikerült megszabadulnom tőlük. A verés után kezdődtek. A kórházban minden éjjel arról a szörnyű napról álmodtam. Minden egyes éjjel újra meg újra. – Elcsuklott a hangja, dühösen szorította ökölbe a kezét, hogy összeszedje magát.
Joseph az asztallapba kapaszkodott, hogy meg tudja állni könnyek nélkül.
– Miután kikerültem a kórházból, lassan elmúltak – folytatta Yves a vallomást. – Újra tudtam aludni, és nem féltem az éjszakától. De karácsony óta újra megjelentek. Nem jönnek gyakran, Joseph. – Ezt gyorsan, szinte mentegetőzve mondta. – De jönnek, és én nem tudom megállítani őket.
Kézfejével letörölt néhány könnycseppet. Arcán piros rózsák égtek.
– És ha jönnek... akkor én... akkor én olyan vagyok, mint egy kisgyerek.
– Olyan vagy, mint egy kisgyerek? – kérdezte Joseph értetlenül.
Yves ránézett. Teste reszketett a szoba vörös homályában. Odakint már lemenőben volt a nap.
– Bevizelek, Joseph.
Joseph szívébe éles késszúrásként nyilallt bele a fájdalom.
– Most undorodsz tőlem?
Joseph Yves-hez rohant, és térdre rogyott előtte, így ölelte, szorította magához.
– Ó, az a szemét állat! Az az átkozott! – zokogta a dühtől fulladozva. – Kicsim! Szerelmem! Yves, mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, hogyan segítsek!
Yves lecsúszott, és Joseph karjaiba vetette magát. Nem felelt, csak ölelte némán.
– Szeretlek, édesem, egyetlenem! – ismételgette Joseph, és mint egy megszállott úgy szorította magához Yves-et.