Érints meg!

André - 2.

Ahogy közeledett a randevú órája, Joseph egyre idegesebb lett. A kollégiumban hatalmas volt a felfordulás. A diákok fel-le rohangáltak a folyosókon seprűvel, felmosóronggyal és portörlőkkel felszerelve, a tanárok pedig próbáltak rendet tartani több-kevesebb sikerrel. Josephet a könyvtárba osztották be, úgy tűnik, a katalogizálás volt élete keresztje. Még jóval négy előtt végzett. Rótta a köröket a szobájában, és másodperecenként nézte az órát. Mintha megállt volna az idő. Próbálta elképzelni, mi fog történni, mit fognak mondani egymásnak. Az óra végre elütötte a négyet. Joseph indult. A biológiaszertár a földszinten volt. Átverekedte magát a folyosókat takarító fiúkon, és határozott léptekkel közeledett a preparátumok és csontvázak tárolására használt teremhez. A szertár előtti folyosó kihalt volt. Léptei visszhangot vertek a csendben. Óvatosan lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Joseph épp csak annyira nyitotta ki, hogy besurranhasson rajta. Egy kicsi, zsúfolt szobában találta magát. A falak mentén, a polcokon kitömött állatok, formalinos üvegekben úszkáló szervek és egyéb furcsa dolgok sorakoztak. A vastag sötétítőfüggönyök össze voltak húzva, csak annyi fényt engedtek be, hogy az éles pengeként hasítson bele a halál áhítatába. Joseph először nem is látta Yves-et. Érzékeit túlságosan lekötötték a polcokról rámeredő üveges szemek.
– Joseph!
Yves hangjára összerezzent. Nagyon nem illett a szobához ez az életteli, sokat ígérő hang. A fiú pár lépésre állt csak tőle, és most, hogy belépett a fénybe, Joseph tisztán láthatta az arcát. Zavartan nézték egymást. Egyikük sem mert közeledni, aztán nagy sokára Joseph végre megmozdult. Yves-hez lépett, és ujjaival végigsimított az arcán.
– Hiányoztál – suttogta.
Yves lesütötte a szemét, még mindig zavarban volt. Ekkor Joseph átölelte a derekát, és magához húzta. Négy hét után először érezhette testének közelségét, minden porcikája őrülten vágyott rá, de nem akarta letámadni a fiút, aki valami rejtélyes okból még mindig tartózkodó volt. Kisimított Yves homlokából néhány mézszínű fürtöt, és megcsókolta egyik selymes szemöldökét. Ujjai közben Yves álla alá siklottak, és lassan felfelé emelték szép arcát. Yves azonnal szorosan lehunyta a szemét, amikor a szájuk találkozott. Ajkaik épphogy összeértek, már szét is váltak, de Joseph nem engedte el Yves állát. A fiú végre kinyitotta a szemét, és viszonozta Joseph pillantását, közben ajkai lassan szétnyíltak, nagy, mandulavágású szemei pedig vékony résekké szűkültek. Mosolygott, olyan mosollyal, amelyet Joseph még sosem látott az arcán. Ez a mosoly egyszerre volt kedves, kicsit incselkedő, beszédes és hódító. Joseph elámult. Ekkor Yves mint egy kígyó fürgén kisiklott öleléséből, és a formalinos üvegekkel teli polchoz lépett. Egy fehér ronggyal törölgeti kezdte az egyik nagyobb üveget.
– Minden évben én vállalom ennek a szertárnak a takarítását. A többiek félnek ide jönni. Félnek, hogy a kitömött állatok életre kelnek.
Felnevetett, aztán komoly hangon folytatta.
– Szerintem inkább attól félnek, hogy tudják, ezek már sosem kelnek életre. Én nem félek a haláltól.
Joseph hátán végigfutott a hideg. Annyira elvarázsolta a fiú szépsége, hogy eszébe sem jutott, Yves is csak egy halandó ember, valaki, akit egyszer örökre el fog veszíteni. A fiú letette a rongyot, és a kezével lassan végigsimított az üvegen.
– Valójában őmiatta jövök ide minden évben.
Joseph Yves háta mögé lépett, és a válla felett az üveg tartalmára nézett. Egy formalintól megsárgult négy-öt hónapos emberi embrió volt. Az élet megörökített kezdete, egy még fejletlen, torz csökevény.
– Próbálom elképzelni, hogy milyen ember lehetett volna. Nem gondolod, Joseph, hogy bármi történjék is velünk, mi szerencsések vagyunk, a sors kiválasztottjai? Nézd csak meg őt! Alighogy megkapta, már el is veszítette az élet lehetőségét.
Hallgattak. A halott embrió közömbösen lebegett a formalinban. Joseph magához húzta Yves-et. Egyik tenyerét a fiú hasára csúsztatta, a másikat a bordáknak ütődő, hevesen dobogó szívére tette, mintha védeni akarná. Yves szorosan hozzásimult, de a reverenda durva, vastag szövete megakadályozta, hogy igazán érezzék egymást. Josephnek be kellett érnie Yves élvezetének látványával, aki már teljes súlyával dőlt neki, és olyan erővel markolt a hajába, hogy Joseph felszisszent fájdalmában, de egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást. Már az is földöntúli kéjjel töltötte el, hogy a fiú testének legrejtettebb részeit érintheti. Yves forró lehelete perzselte az arcát, ahogy a nevét suttogta. Joseph a másik kezét feljebb csúsztatta a szívéről, fel a nyakán feszülő selymes bőrön, fel az állán, majd ujjait lágyan végigfutatta Yves nyitott, piros ajkain. Beleborzongott, amikor megérezte a fiú nyelvének érintését, de ekkor tekintete az embrióra tévedt, és a formalinos üvegben meglátta visszatükröződő alakjukat. Látta saját vágytól fátyolos tekintetét és Yves karcsú alakját, ahogy a karjai közt vonaglik a kéjtől. Megdermedt a látványtól. Mintha csak most tudatosult volna benne, hogy mi is történik vele, amióta megismerte Yves-et. Hirtelen elengedte a fiú testét, szinte ellökte magától. Yves ijedten kapta fel a fejét. Az üvegben visszatükröződő tekintetéből az elhagyott gyermek félelme villant Josephre. Joseph torka összeszorult. Most fájdalmat okozott a rajongva szerettet lénynek saját pillanatnyi ostobasága miatt.
– Bocsáss meg! – súgta remegő hangon Yves fülébe, és újra magához ölelte.
A fiú szemében még mindig ott bujkált a félelem, teste megfeszült, és nem merte átadni magát az élvezetnek.
– Bocsáss meg, kicsim! Bocsáss meg! – ismételgette, és maga felé fordította Yves arcát.
Mohón csókolni kezdte, közben szenvedélyesen simogatta, hogy a fiúnak ne legyen ideje a történteken rágódni. Yves majdnem összeesett a gyönyör erejétől, Joseph alig bírta megtartani karjai között.

Yves hallgatott. A szoba sarkában ültek, messze a beszűrődő fénytől. Joseph a fiú homlokába hulló hajfürtökkel játszott. Nem tudta eldönteni, szükség van-e magyarázkodásra. Igazából már magának sem tudta megindokolni, mitől is ijedt meg. Aggasztani kezdte, hogy Yves nem szól semmit, csak szuszog a mellkasára borulva, és ki tudja, milyen gondolatok járnak a fejében. Elővette az ajándéknak szánt fényképet, és Yves kezébe adta, aki hosszú percekig némán nézte, majd elhúzódott Josephtől, és állát térdeire támasztva a szemébe nézett.
– Igazi költői lélek vagy – szólalt meg végül. – Tetszik, ahogy a fiúkkal beszélsz. A matematika órán nyújtott alakításod kiváló volt. Gratulálok! Nem gúnyolódom, Joseph! Csak... Biztos vagy benne, hogy én kellek neked?
Josephet megdöbbentette a kérdés. Yves komoly arccal nézett rá, nagy szemeiben tengernyi szomorúsággal és félelemmel.
– Szeretlek attól a perctől, hogy megláttalak. Feladtam érted a belém gyökerezett elhatározást, hogy elutasítom az életet. Neked adtam a szüzességemet, és ebben a percben is nyíltan gúnyt űzök az egyházból azzal, hogy veled vagyok. Vállalom a kockázatát ennek a szerelemnek, vállalom érted, hogy ha kiderül, mindent elveszthetek. Az első szerelmes éjszakánkon arra kértél, bízzak benned, most én kérlek rá, hogy bízz bennem. Csodálatos vagy. Okos, érzékeny és gyönyörű. Te kellesz! Mit tegyek még, hogy megbízz végre bennem?
Yves elmosolyodott, és Joseph nyakába vetette magát. Hosszan, felszabadultan csókolóztak. Amikor szétváltak, Yves kacéran Josephre nézett.
– Keress egy helyet, ahol szeretkezhetünk!