Érints meg!

Yves titka - 1.

Joseph egyfolytában azon törte a fejét, hogy hol lehetnének igazán együtt. Rendszeresen akart találkozni Yves-vel, nem elégedett meg a szerencsés véletlenekkel, mert most még elviselhetetlenebbé váltak ezek a véletlenek. Ilyenkor Joseph alig bírta palástolni örömét. Az óráin belezavarodott az anyagba, ha magán érzete Yves tekintetét.
De el sem tudta képzelni, hol találkozhatnának. Yves nem tehette ki a lábát a kollégiumból engedély nélkül, Joseph szobája pedig a tanári lakrészek folyosóján volt, amit egy nagy vasajtó zárt el a diákok elől, ide a fiúk kizárólag az igazgató tudtával léphettek be. Yves osztálya minden héten dolgozatot írt, ezzel Joseph elvesztette jó néhány rajongóját, de legalább levelezhettek. Ezek a levelek tartották benne a lelket.

„Ma éjjel a fényképen nevető gyerek Joseph-fel álmodtam. Eljött értem, és kézen fogott, zsebében hozott néhány csillagot. Kértem tőle, hogy vigyen el magával messze. Szárnyunk nőtt, és felszálltunk a fellegekbe, de gyorsan véget ért az álom, és én ott feküdtem egyedül a hideg ágyon. Szeress engem, Joseph, a legapróbb érintésed is őrülten kívánom. Gyere el értem, és váltsd valóra az álmom!"
Y.

Josephben forrt a vágy és a szerelem, különösen egy-egy ilyen levél után. Közben beköszöntött a tél. A kollégiumot alig fűtötték, és Yves még mindig azt a viseltes, szürke zakót hordta, ami két számmal nagyobb volt rá. Josephnek fájt a fiú szegénységének látványa, és dühítette, hogy ő tudná támogatni. De mégis mi módon? Mivel indokolná meg, hogy éppen őt segíti, amikor a kollégiumban még másik húsz árva volt. Mégis adni akart, örömet szerezni.
Egy délután, az érsektől visszafelé jövet, felfedezett a városban egy édességboltot. A kirakat tele volt a legkülönfélébb csokoládékkal és cukorkákkal. Gondolkodás nélkül benyitott. Jövetelét egy kicsi, az ajtó fölé szerelt csengettyű jelezte az eladónak. Egy csodálkozó szemű fiatal lány szolgálta ki. Nem volt mindennapi egy pap látogatása. Joseph a legkülönlegesebb, legfinomabb csokoládét kérte. Hosszú keresgélés után rátaláltak egy mentával és naranccsal ízesített táblára. Joseph olyan üdvözülten lépett ki a boltból, mintha maga a Szent Grál lapult volna a zsebében. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan adja oda Yves-nek. Mindennap magával hordta és várta a kínálkozó alkalmat, ami csak egy hét múlva jött el.
Joseph a tanári szobában volt, amikor szórakozottan kinézett az ablakon, és nagyot dobbant a szíve, mert Yves osztálya ott állt az udvaron a hóesésben. Az igazgatóval volt természetrajzórájuk.
Az udvart egy oszlopos, zárt kerengő kötötte össze a kollégium épületével. Néhány fiú ennek a kerengőnek a falán üldögélt. Yves fedetlen fővel álldogált az igazgató közelében, szokásos szürke zakójában, nyakában egy csíkos sállal. Aranyfürtjein hópelyhek csillogtak. Joseph rohant. Azt remélte, a kerengőben végre feltűnés nélkül átadhatja az ajándékát, de a feladat nehezebbnek bizonyult, mint azt várta. A falon üldögélő fiúktól messze állt meg, a kerengő egyik oszlopának rejtekében. Szerencsére az igazgató csak a körülötte álló fiúkhoz intézte a szavait, a kerengő felé egy pillantást sem vetett. A baj csak az volt, hogy Yves sem nézett Joseph irányába. Ott toporgott fázósan, majdnem egy karnyújtásnyira, és hajában egyre több hópehely csillogott. Joseph kitartóan nézte, hátha a fiú megérzi a tekintetét. Telt az óra, és Yves még mindig nem nézett rá. Kétségbeesetten ismételgette magában a nevét, mert az nem lehetett, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasszanak. Yves! Yves, nézz rám! Nézz rám, kicsim! Fordulj meg! A falon ülő fiúk mozgolódni kezdtek, félő volt, hogy észreveszik. Ekkor megszólalt az óra végét jelző harangszó is. Nem sikerült. Joseph bosszúsan feladta, és elindult vissza az épület irányába, de még egyszer hátranézett, hogy lássa Yves-et. A fiú épp ekkor fordult végre a kerengő felé. Joseph újra előrelépett, vigyázva, hogy egy oszlop eltakarja az osztály elől, így csak az láthatta, aki még az udvaron volt. Végre észrevette. Nagy szemei felragyogtak. Joseph kinyújtotta felé üres tenyerét, így jelezve, hogy adni akar neki valamit. A fiú alig észrevehetően bólintott, és már csatlakozott is osztálytársaihoz, akik az igazgató mögött sorakoztak. Joseph hátrált néhány lépést, és úgy téve, mintha csak most érkezett volna a kerengőbe, határozottan megindult az osztály felé. Yves a legutolsó volt a sorban. Az igazgató Joseph felé bólintott, ő nyugodt mosollyal viszonozta, bár az idegei pattanásig feszültek. Elhaladt a fiúk mellett, többen utána is fordultak. Amikor Yves mellé ért, a fiú sála a földre hullott. Yves ment tovább, mintha észre sem vette volna. Joseph felkapta a földről, és utánakiáltott.
– Delamer úr, nem vesztett el valamit? – kérdezte és meglengette a sálat.
Az osztályból néhányan újra felé fordultak, de az igazgató csak ment tovább nyugodtan. Yves futólépésben indult visszafelé, közben Joseph gyorsan a sálba rejtette a csokoládét. Amikor Yves odaért hozzá, a kezébe adta a gombóccá gyűrt sálat. A fiú megköszönte, és miután Josephre villantotta legszebb mosolyát, már futott is vissza az osztályához. A másodperc töredéke volt az egész, mint a levélváltásuk a matematikaórán, de itt történt még valami. Valami olyan, amit Joseph örökké megőrzött emlékezetében, mert Yves gyorsan megleste, hogy mit kapott. Joseph észrevette, hogy megtorpan, eközben fiúk szaladtak ki az udvarra hógolyózni, a nevető arcok tengerén át még láthatta, hogy Yves megfordul és ránéz. Tekintetében volt valami leírhatatlan, valami szívbemarkoló: egy árva fiú tekintett rá, aki megkapta élete első igazi ajándékát.

Joseph már egy hete minden éjjel Yves-vel álmodott. Most, hogy már megtapasztalta a testi szerelmet, őrülten szenvedett a hiányától. Kezdte megérteni Yves-et, hogy miért tartott fent viszonyt Andréval, még ha nem is volt szerelmes belé. Tomboló vágyát már nem tudta egyedül kielégíteni.
A sors iróniája újból úgy akarta, hogy az igazgató teremtsen lehetőséget a szerelmesek rendszeres intim találkáira. Az igazgató nem szeretett megválni semmitől, még a teljesen feleslegesnek ítélt kacatokat is megőrizte. Amikor a kollégium tanárai szép új szőnyegeket kaptak a város kormányzóságának jóvoltából, megkérte Josephet, hogy vigye le a régi megfakult, kitaposott szőnyegeket néhány diák segítségével a lomtárba. A lomtárnak használt terem a pincében volt közvetlenül a kazánház mellett. Joseph egészen addig nem is tudott a létezéséről. Az igazgató átadott Josephnek egy rozsdás rézkulcsot, aztán elviharzott a szokásos péntek esti vacsorára az érsek úrhoz. Joseph, ahogy belépett a terembe, azonnal tudta, hogy megtalálta a tökéletes helyet. Az igazgató csak késő este tért vissza, ezért ráért visszaadni a kulcsot másnap reggel, miután bement a városba és készíttetett róla két másolatot. Ördögi összeesküvővé tette ez a szerelem.
Yves osztálya megint dolgozatírással kezdte a hetet.
A péntek délutánokat választották ki, mert ilyenkor az igazgató nem tartózkodott a kollégiumban, és az általános fegyelem jelentősen meglazult. A diákoknak szabadfoglalkozás volt a tanulószobákban, és csak néha-néha néztek rájuk a tanárok, így Yves észrevétlenül eltűnhetett néhány órára az utolsó tanítási óra és a vacsora között, nem beszélve Josephről, aki általában a szobájában töltötte ezeket a délutánokat.

Joseph jóval a megbeszélt idő előtt lépett be a lomtárba, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. A szobában romantikus félhomály uralkodott, mert a fény csak egy egészen kicsi ablakon át juthatott be. Joseph arrébb tolt néhány kiselejtezett bútort, és az egyik sarokban leterített egy jó nagy, kevésbé kopott szőnyeget, amire még ráterítette azt a puha pokrócot, amit ő maga vásárolt a városban, aztán elbarikádozta ezt a kis szerelmi fészket néhány limlommal, hogy ne lehessen rálátni az ajtóból. A falakból kellemes meleg áradt a közeli kazánok miatt. Ahogy ott ült és várt, eszébe jutott a ház, amiben tizenkét éves koráig élt. Esténként a kandalló mellett játszott, anyja közben hanglemezt hallgatott vagy olvasott. Szerette érezni a jelenlétét, eszébe sem jutott, hogy elveszítheti. Most, a felnőtt Joseph, minden percben attól rettegett, hogy Yves-vel történik valami, hogy a sors ismét szeszélyes lesz, és elválasztja őket egymástól. Tudta, hogy mostantól kezdve egyetlen nyugodt perce sem lesz, folyton a másikért fog aggódni, de volt ebben a félelemben valami borzongató, valami megmagyarázhatatlan örömforrás: volt valakije.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, mire Josephet, mintha az első randevún lenne, őrült lámpaláz fogta el. Az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot. Yves a szokásos kígyósebességével egy pillanat alatt besiklott a szobába, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Ott álltak egymással szemben. Joseph megvárta, hogy a fiú szeme hozzászokjon a szoba sötétjéhez.
Yves meglepetten nézett körbe.
– De jó meleg van itt! – mondta selymes hangján, amiben most halvány zavar csendült.
– Gyere!
Joseph megfogta a kezét, és a rejtekhely felé húzta. Yves keze nagyon hideg volt, ezért vetett rá egy aggódó pillantást, de csak a boldog csodálkozást láthatta rajta. Leültek a takaróra, és Yves levette szürke zakóját.
– Mi a baj, Joseph? – kérdezte, és közben a cipőjéből is kibújt.
– Szeretnék neked venni egy jó meleg kabátot. Meg fogsz fázni, ha továbbra is ebben jársz.
Joseph felemelte a szürke zakót a földről, és gyöngéden végigsimított rajta. A szövet őrizte a fiú illatát.
– És mit mondok majd, kitől kaptam? – nevetett Yves, de Joseph komoly maradt.
– Féltelek – suttogta alig hallhatóan.
Yves közelebb húzódott hozzá.
– Hogy lehet téged kiszabadítani ebből a borzalomból? – kérdezte, és a reverenda gombjaival bíbelődött. Joseph segített neki. Érezte, hogy mindkettőjük keze remeg az izgalomtól.

Joseph kábultan ébredt. Yves ott feküdt mellette, és mosolygott rá.
– Szia! – mondta, és futó csókot lehelt Joseph ajkaira. – Atyám, ön egészen kiválóan szeretkezik. Ma délután földöntúli élvezettel ajándékozott meg egy szegény kis árvát. Meggyőződésem, hogy önt ezért szentté kellene avatni. Holnap személyesen fogom benyújtani a kérelmet a Vatikánban.
Joseph nevetve felkönyökölt, tenyere Yves testére siklott.
– Joseph, az orgazmusok védőszentje. Ez groteszk. Mit szólna szegény Szűz Mária? Vajon volt orgazmusa valaha is?
Mindketten felkacagtak, alig bírták abbahagyni a nevetést, még a könnyük is kicsordult.
– Nem félsz, hogy a pokolra jutsz? – kérdezte Yves, amikor meg tudott szólalni.
Joseph abbahagyta a nevetést, és a fiúra nézett.
– Nem hiszek a pokolban. Pokol és mennyország, ez mind dajkamese – mondta, és hosszan megcsókolta Yves-et.
A fiú feltűnően hallgatag lett.
– Mire gondolsz? – faggatta Joseph az arcát fürkészve.
Yves kék szemei ráragyogtak.
– A pokol létezik, Joseph. Itt van a Földön. És a mennyország is létezik, itt könyököl előttem, és most még el is mosolyodott. Ne, ne mondj semmit!
Yves szorosan Josephhez bújt. Volt valami furcsa a viselkedésében, de Joseph túl fáradt volt ahhoz, hogy eltöprengjen rajta.
Megszólalt a vacsorára hívó harang, és indulniuk kellett. Gyorsan magukra kapkodták a ruháikat, egy gyors búcsúcsókot váltottak, és ki-ki ment a maga útján, zsebében a lemásolt kulccsal.