School love || Min Ho ||

Utazás Koreába

Gyorsan eltelt az idő az utazás napjáig. Kittyvel bepakoltunk mindenünket a bőröndbe, majd nagy nehezen lecipeltük őket a földszintre. Indulás előtt még együtt reggeliztünk apuval és Trinával, ugyanis nem ők visznek ki minket a reptérre, hanem taxival megyünk. Jó sokat beszélgettünk reggeli közben, hogy biztosan minden jól menjen. De persze nem csak a koreai útról és az ottani tanulásról beszélgettünk, hanem ilyen alap dolgokról is.

- Vigyázzatok nagyon magatokra és egyben egymásra is! - adott apu nekünk egy-egy ölelést.

- Úgy lesz, apu. - bólintottam.

- Ha bármi van, hívjatok! - mondta apa komolyan, mire Kittyvel bólogatni kezdtünk.

- Jól van, szívem, engedd őket, mert lekésik a gépet. - karolt bele Trina apa karjába, miközben integetett nekünk.

Kittyvel mi is visszaintegettünk, majd beültünk a taxiba. Az út nagy része csendben telt el a repülőtérig, ugyanis mindketten nagyon izgultunk, ilyenkor pedig képtelenek vagyunk beszélni. Aztán, amikor megérkeztünk, még jobban izgulni kezdtünk, mint eddig.

Fogtuk a bőröndjeinket, amiket leadtunk, majd mentünk is, hogy bemutathassuk az útleveleinket. Kitty hatalmas beleéléssel mesélte a számítógép mögött ülő hölgynek, hogy Szöulba utazunk, mire én csak a szememet forgattam. Ő mindig úgy csinál, mintha az egész világot érdekelné, hogy hová utazunk. De hát ő Kitty és mindig ilyen lelkes.

Miután mindennel megvoltunk, leültünk, hogy várjunk, amíg a hangosbemondó ki nem jelenti, hogy felszállhatunk a gépre. Kitty és én addig a Margóval és Lara Jeannel való közös csoportunkba írkáltunk. Amikor pedig meguntuk a telefonozást, beszélgetni kezdtünk. Ezt a közelünkben ülő lányok szerelmes sóhaja szakította meg. Kittyvel egyszerre néztünk fel, hogy kiről lehet szó, de csak egy átlagos koreai fiú volt. Bár megértem a lányokat, mert valóban helyes srác volt. Viszont, amikor elhaladt mellettem, a táskája neki ütközött a vállamnak. Én ezt semmibe vettem, azonban a testvérem nem.

- Elnézést! - szólította meg Kitty.

- Ne balhézz már, Kitty, semmi nem történt! - suttogtam oda neki, de addigra a fiú már visszafordult.

- Nem zavar, hogy... - kezdte idegesen, azonban valami elvonta a figyelmét. - Várj, te a KOFI-ba mész? Mi is!

- Nem beszél angol! - felelte, majd sarkon fordulva elment.

- Oké, bunkókám. - fintorodott el a lány.

- Mondtam, hogy hagyd! - csóváltam a fejemet.

- Nem. - rázta a fejét határozottan. - Ilyet biztos nem hagyok. Te is megtetted volna a helyemben.

- Igen, de az más. - vontam meg a vállam.

- Miért lenne más? - ráncolta össze a szemöldökét.

- Azért, mert az én vagyok. Te nem szoktad ilyen hamar felhúzni magad és nem szólsz vissza egyből, mint én. - mondtam.

Aztán megszólalt a hangosbemondó, hogy itt az ideje felszállnunk a gépre, úgyhogy Kittyvel azonnal felpattantunk a helyünkről, és a repülő felé vettük az irányt. A repülőgépen ki kellett kapcsolnunk a telefonjainkat, így gyorsan azelőtt írtam apának, hogy most szálltunk fel.

ꕥꕥꕥ

Miután leszálltunk a géppel, megkaptuk a csomagjainkat. A buszt meg is találtuk, ami a KOFI-ba visz minket, csakhogy Kittynek szaladás közben elakadt a bőröndje, így visszafordultam, hogy segítsek neki. Viszont így lekéstük mind a ketten a buszt. 

- Oké, semmi baj... - lihegett Kitty, miközben a térdén támaszkodott, majd elővette a térképét. - Itt a másik megoldás. Metróval megyünk.

Így hát neki indultunk a térkép segítségével a metróállomáshoz. Viszont annyi útvonal volt rajta, hogy nem tudtam rajta eligazodni. A testvérem még talán, de már ő is kezdett összezavarodni. Csak mire megtaláltuk a jó útvonalat, addigra az a metró már elment. A következő gondolatunk az volt, hogy kérünk a járókelőktől segítséget.