Egyszer talán

Tizedik rész

Két hete, hogy Grayson megkeresett, és magával hozott minket az otthonába. Két hete próbálok hozzá szokni a hatalmas szobámhoz, a Jay nélkül töltött estékhez, a kiadós, laktató étkezésekhez, valamint Grayson és Florence kedvességéhez. Na meg persze Alex piszkálódásához. Még mindig nem békélt meg azzal, hogy itt vagyunk, és szerintem egy ideig még nem is fog. Próbáljuk elkerülni egymást, ezért a szükségestől több időt nem is töltünk egymás társaságában. Florence mindig elmondja, hogy majd megnyugszik, és megbékél a helyzettel, de őszintén szólva, nem úgy tűnik, mint aki el szeretné fogadni azt, hogy mostmár mi is az élete része vagyunk. Jay eddig szépen tartotta magát, nem reagált a piszkálódásra, néha vissza-vissza szólt neki valamit, de ettől durvább dolog nem történt. Szerencsére. Remélem, hogy ez így is marad.
Oldalra fordulva levettem a telefonomat az éjjeliszekrényemről, és megnéztem az időt. Hét óra lesz nemsokára. Igazság szerint alig aludtam valamint, egész este forgolódtam, és már öt órakor kipattant a szemem, és képtelen voltam vissza aludni. Izgultam, és izgatott is voltam az első nap miatt. Kibújtam a puha takaróm alól, bementem a fürdőbe, hogy arcot és fogat mossak, majd a szekrényem előtt állva gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. Végül egy egyszerű tengerkék ruha mellett döntöttem, aminek az ujja a vállam alá ért, és fehér csipke szegélyezte, úgy, ahogy a nyakamnál is. Kiválasztottam hozzá egy fehér cipőt, hosszú hajamat pedig lófarokba fogtam, majd a ruhával megegyező szalagot kötöttem bele. Tekintetem a fésülködő asztalon lévő kis dobozokra esett, majd sorra felnyitottam őket, míg végül az egyikben találtam egy egyszerű ezüst láncot, rajta egy szívecskés medállal, és egy ugyan olyan, hozzá illő karkötővel, amiket fel is vettem. Visszamentem a szekrényemhoz, hogy megnézzem magamat a hatalmas tükörben, és őszintén szólva, nagyon is tetszett, amit láttam. Még sosem éreztem így magamat, habár ehhez hozzá járult az is, hogy ez a gyönyörű ruha van rajtam, a saját kopott, és szakadt holmim helyett. Fel kaptam a kis hátizsákomat, bele tettem a pénztárcámat, és az irataimat, majd kiléptem a szobámból, és lefelé vettem az irányt. 
A többiek már ott ültek az asztalnál, és reggeliztek, beszélgettek, majd mikor megláttak, Florence hatalmas mosolyra húzta a száját.
- Sienna drágám, nagyon gyönyörű vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam szégyenlősen, mert hát azért gyönyörűnek nem mondtam volna magamat.
Leültem Jay mellé, és bár a gyomrom akkorára volt zsugorodva, mint egy golflabda, el vettem az előttem lévő tálból egy almát, és enni kezdtem. 
- Izgulsz az első nap miatt? – nézett fel a tabletjéből Greyson.
- Egy kicsit.
- És te Jay? – fordult a fiú felé.
- Nem igazán – rántotta meg a vállát.
Hát én helyette is izgultam eléggé, vagy inkább érte. Jay most kezdte a tizenegyedik, és habár az előző gimiben volt egy-két barátja a legtöbben csak piszkálták. Nem mintha nekem nem jutott volna a gonoszkodó megjegyzésekből a ruhám miatt, vagy éppen amiatt, hogy az anyám alkoholista, és a hónap nagy részében azt se tudta, hogy milyen nap van. Jay-el ellentétben nekem nem nagyon voltak barátaim. Ha suli után estig dolgozol, és nincs időt bulikra, vagy ott alvós csajos estékre, akkor nem sokan tolonganak azért, hogy a barátaid legyenek. 
- Visszakaphatom a kocsikulcsom? – állt fel az asztaltól Alex, indulásra készen. 
- Nem – válaszolta Florence. 
- Akkor mégis hogy kéne iskolába mennem?
- Szerintem ha szépen megkéred Sienna-t, akkor szívesen elvisz téged is.
Alex morgolódott egy sort az orra alatt, majd közölte, hogy a kocsinál vár minket, és elsietett. 
Megvártam még Jay nyugodtan befejezi a reggelit, és mi is elindultunk kifelé. 
- Sok sikert – kiabált utánunk Florence, én pedig mosolyogva intettem neki.
Alex matt fekete Mercedes-e ugyan ott állt, ahol mindig is szokott, mellette pedig az én kocsim parkolt, a morcos Alex-el neki dőlve. Még mindig hihetetlen, hogy Grayson kocsit vett nekem. Mikor először felvetette az ötletet, hevesen ellenkeztem, de miután azt az érvet hozta fel, hogy így könnyebb lesz mindenkinek, és nekem is mert nem lesz senkire rászorulva, hogy eljussak az iskolába, és haza, így nagy nehezen, de beleegyeztem. A suli húsz percre volt tőlünk, Alex pedig volt olyan kedves, hogy morogva megmondta, hogy mikor merre forduljak, és már az előtt kipattant a kocsiból, hogy normálisan megálltam volna.
- Mindig ilyen lesz? – kérdezte Jay, miközben a bejárathoz sétáltunk.
- Fogalmam sincsen – ráztam meg a fejemet. – Órák után találkozunk, sok sikert – mosolyogtam rá, mire elindult megkeresni a termét, és én is így tettem.
A terembe belépve, minden szem rám szegeződött, és érdeklődve mértek végig. Szememmel egy üres helyet kerestem, hogy leülhessek, de fogalmam se volt arról, hogy ki hol szokott ülni, és egyáltalán nem akartam valaki helyére ülni, hogy utána felállítson onnan, amikor megérkezik. Gyötrődésemnek az egyik lány vetett végett, aki vadul integetni kezdett felém, az ablak mellet lévő, utolsó előtti padból majd azt kiabálta, hogy „ hé új lány, gyere ide", úgyhogy jobb választás híján oda mentem. Vállig érő szőke haja egyenesre volt vasalva,  kék szemei barátságosan csillogtak, és az orrát és arca két oldalát szeplők pettyezték, aranyossá téve az egyébként gyönyörű arcát. Mögött egy srác ült, sötét barna haja a homlokába hullott, olvadt csokoládé barna szeme pedig érdeklődve nézett végig rajtam. Helyes srác volt.
- Sziasztok – álltam meg a lány padja mellett.
- Csüccs – veregette meg a mellette lévő üres széket, én pedig le ültem rá, táskámat a székre akasztva. – Seraphina vagyok, ő pedig Cameron – bökött a mögötte ülő fiúra.
- Hali – mosolygott a srác.
- Sienna vagyok – viszonoztam a mosolyát.  
- Most költöztél ide? – érdeklődött Cameron.
- Igen, az öcsémmel együtt.
- Ő is ide jár? – vette vissza a szót Seraphina.
- Igen, egyel alattunk. 
Még mondani akart valamit, de akkor egy nő lépett be a terembe, és mindenki elhallgatott. Vörös haja laza kontyba volt fogva a feje tetején, elegáns inget viselt, ami be volt tűrve fekete ceruzaszoknyájába, hosszú lábait pedig egy magassarkúba bújtatta. Nem lehetett több harminc évesnél. 
- Üdvözöllek titeket újra itt – dőlt neki mosolyogva az íróasztalának. – Szerintem már mindenki tudja, de én is szeretném elmondani, hogy lett egy új osztálytársatok. Sienna, felállnál kérlek? – nézett felém a nő. Hogy én mennyire de mennyire nem akartam ezt. Amint felálltam, minden szem rám szegeződött ismét, amitől feszengeni kezdtem, és legszívesebben elbújtam volna. 
- Szia Sienna, üdvözöllek közöttünk – mosolygott rám kedvesen. – Én Mrs.Davies vagyok, az osztály főnökötök, valamint én tanítom az irodalmat is. Esetleg mondanál magadról pár dolgot? 
Mégis mit kellene mondanom? Most már mindenki tudja, hogy hogy hívnak, ez bőven elég információ rólam. De mivel elég gáz volt itt állni, úgy hogy meg se mukkantam, erőt vettem magamon, és megszólaltam.
- Sziasztok, Sienna vagyok, és most költöztünk ide az öcsémmel, és hát ennyi – tártam szét a karomat amolyan, nincs itt semmi érdekes mozdulattal. 
- Esetleg valaki szeretne kérdezni valamit? – vezette végig a tekintetét a nő az osztályon.
- Miért költöztetek ide? – fordult hátra felém egy srác, aki középen ült legelöl.
- Magán jellegű okokból – gondolom nem azt a választ kapta, amire számított, úgyhogy  visszafordult a mellette ülő haverjához, és neki beszélt tovább. Több kérdést nem kaptam, úgyhogy vissza leülhettem. Az óra maradék részében Mrs.Davies ki osztotta az órarendet, amin a tantárgyat tanító tanár neve is fel volt tüntetve, valamint a szekrényünk és a hozzá járó kód.
- Seraphina – fordultam a lány felé.
- Csak Sere – nézet rám kedvesen. 
- Oké. Szóval Sere, hol vannak a szekrények? 
- Az elsőn. Hányas a tiéd? – néz a kezemben lévő cetlire. – Oh, de jó. Pont az enyém mellett van.
A nap hamar eltelt, igazából csak négy óránk volt az osztályfőnökkel, és kiderült, hogy minden óránk ugyan abban a teremben lesz megtartva, úgyhogy nem kell folyton vándorolnunk. Sere és Cameron kivételével páran még oda jöttek hozzánk, és próbáltak beszélgetni velem, én pedig igyekeztem normálisan válaszolni a kérdéseikre. Sokkal rosszabb első napra számítottam, és hogyha Sere nem hív oda magához, akkor lehet, hogy rosszabb is lett volna. A suliból kifelé menet Sere végig arról beszélt, hogy mennyire rossz az órarendünk, majd a parkolóba érve elköszönt tőlem, és láttam, hogy bepattant egy tűzpiros kocsiba, és elhajtott. Illett hozzá. Írtam egy üzenetet Jay-nek, hogy a parkolóba várom, közben Alex-et kerestem, hátha meglátom valahol. A telefonszámát nem tudtam, hogy felhívjam, vagy legalább dobjak neki egy üzenetet.
- Már most szeretem ezt az iskolát – állt meg előttem Jay.
- Nem korai még ezt kijelenteni? – mosolyogtam rá.
- Nem hiszem.
- Szia Jay – köszönt oda neki két lány, amit az öcsém mosolyogva fogadott. 
- Az osztálytársaid? 
- Ahha.
- Nem láttad Alex-et? – forgolódtam, hátha megpillantom. 
- Ott jön – mutatott el mellettem Jay. Alex, Kai és pár srác társaságában nevetgélt valamin, de amint észrevett minket egyből elkomorult, intett a fiúknak és odajött hozzánk. Szó nélkül vágta be magát hátra, amin csak a szememet forgattam.