Egyszer talán

Huszonhatodik rész

Miután Jay elviharzott, nem tudtam vissza aludni. Leoltottam a lámpát, és feküdtem a sötétben, miközben egyre jobban rázott a sírás. Nem tudtam, hogy mi ütött belé, miért lett ennyire dühös, és kegyetlen. Sose láttam még ilyennek, még akkor se, amikor tényleg oka lett volna rá. Mármint, dühösnek máskor is dühös volt, de hogy kegyetlen lett volna? Soha. Mindig tisztelettel beszélt velem, és persze, tudtam, hogy nem volt boldog, én se voltam az, de…nem is tudom, talán jobban kellett volna próbálkoznom? Jobban oda kellett volna figyelnem rá? Kavarogtak a fejemben a gondolatok, egymást kergették, és mire eljött a reggel, úgy éreztem magamat, mint akin áthajtott egy teherautó. Kétszer. Oda, vissza.
Hangos kopogás rázott meg, és mikor nem szóltam ki, lenyomódott a kilincs, és kinyílt az ajtó.
- Hasadra süt a nap csipkerózsika – hallottam meg Alex hangját, ami nagyon vidámnak tűnt kora reggelhez képest. – Ébresztő – ugrott rá az ágyamra. – El fogunk késni.
- Nem érzem jól magamat. 
- Beteg vagy? – mászott át rajtam keresztül, hogy az ágy másik végbe kerüljön, és rám tudjon nézni. – Úgy nézel ki, mint aki végig bőgte az éjszakát. Jól vagy? – ráncolta a szemöldökét.
- Csak nem aggódsz miattam? – nevettem fel erőltetten.
- Ugyan, ahhoz bírnom kéne téged – legyintett.
- Nem tudod vissza kérni a kocsid kulcsait?
- Nem. Anya és Grayson azelőtt mentek el, hogy feljöttem volna. 
- Akkor vidd el az enyémet. Lent van az előszobafalnál lévő tálkába. 
- Vaaaaagy, itthon maradhatok veled, hogy ne unatkozz – feküdt a hátára, a kezét pedig összekulcsolta a tarkóján.
- Menj már – löktem meg a lábammal, mielőtt túlságosan is elkényelmesedne. – Múlthéten büntetésben voltál, nem kellene lógnod.
- Azt csinálok, amit akarok.
Elkezdtem lefelé tolni az ágyról, de ezzel konkrétan annyira mentem, mintha hozzá se értem volna. Vagyis semennyire
- Ne kelljen felállnom, és kirugdosnom az ajtón – mordultam rá.
- Ahhoz neked is fel kellene kelned, és ahogy látom, semmi ilyen szándék nincs most benned – fordította oldalra a fejét, hogy rám tudjon nézni, és elmosolyodott, mire mérgesen néztem rá. 
- Jólvan, jólvan – fújta ki a levegőt. – Bemegyek, és hazafelé hozok neked abból a fánkból, amit annyira szeretsz – ült fel, majd lehuppant az ágyamról, és kifelé kezdett el menni. 
- Hé, itt meg mi történt?
- Hol? – kérdeztem úgy, hogy oda se néztem.
- Sienna. 
A hangja hallatán felültem, és oda néztem, ahol állt. A lába előtt ott hevert a táskám, és a tárcám is. Miután Jay tegnap este a földre dobta, nem vettem fel onnan. Alex kérdőn nézett rám, várta a válaszomat, de nem volt semmi, amit mondhattam volna neki. 
- Jay volt az?
- Nem – feküdtem vissza.
- Biztos, hogy nem? Csak mert tegnap pénzt kért tőled, erre most itt van a tárcás a földön a táskáddal együtt.
- Biztos.
- Jólvan – hagyta annyiban a dolgot, és kiment a szobámból.
Miután Alex elment, nem tudom, hogy mennyi ideig maradtam még ébren, mielőtt lecsukódott a szemem, és magával ragadott az álom.

…

Egy asztal körül ültünk. Jessica, Josh, Jay és én. Csendben ettünk, tisztán lehetett hallani, ahogy a kanál a tányérnak koccant, és azt is, ha valamelyikünk nyelt egyet. Utáltam az ilyen pillanatokat, de Josh azt mondta, hogy üljünk le, vagy ő ültet le bennünket, és már akkor is tudtam azt, hogy ha nem azt teszem, amit ő mond, akkor rosszabbul járok. Úgyhogy ott ültünk együtt, egy asztalnál, és az íztelen levest kanalaztuk, miközben feszültség töltötte meg a levegőt.
- Te kölyök – szólt oda Josh, Jay-nek. – Menj, és hozz nekem egy pohár vodkát.
Jay megszeppenve nézett rám, úgy nézett ki, mint egy ijedt kisangyal, hatalmasra tágult kék szemeivel, és a szemébe hulló szőke hajával. Nemrég töltötte be a tízet, én pedig arra gondoltam abban a pillanatban, ahogy rám emelete a tekintetét, hogy ráférne egy hajvágás.
- Most – dörrent rá Josh. 
Jay leszállt a székről, a konyhába ment, és még az asztaltól is láttam, hogy mennyire remegett a keze, ami miatt az alkoholt mellé is öntötte.
- Mit művelsz? – csapott az asztalra Josh, ami miatt ijedtemben ugrottam egyet, Jay pedig kiejtette az üveget a kezéből, ami hangos csattanással tört szét a padlón. 
- Mi volt ez? – pislogott anya laposan, mint aki most ébredt egy kiadós alvásból.
- Te szerencsétlen – állt fel Josh ordítva. – Hát még ennyit se lehet rád bízni? – indult el Jay felé, mire én is felpattantam a helyemről, és az öcsém elé siettem.
- Nem ő tehet róla. Megijesztetted – mondtam alig hallható hangon. 
- Azt akarod mondani, hogy az én hibám, hogy ez itt egy mihaszna semmirekellő, aki semmit nem tud megcsinálni? – tornyosult felénk, és éreztem, hogy Jay egész testében remeg mögöttem. Bár lehet, hogy magamat éreztem. Az én testem remegését. 
- Én nem…nem.. – habogtam. – Majd össze…összetakarítom.
- Ő törte össze, hát akkor szedje is fel. 
- Majd én megcsinálom. 
- Te akarod helyrehozni, amit ő rontott el? Rendben van.
A keze meglendült, és úgy pofon vágott, hogy térdre estem a kemény padlón. Hallottam, hogy Jay felzokogott, de mielőtt felálhattam volna, Josh a hajamnál fogva rángatott fel, és fordított maga felé
- Most majd megtanulod, hogy az, hogy ennyire véded őt, csak a vesztedet okozza – alkoholos lehelete bántotta az orromat, és olyan büdös volt, hogy attól féltem, hogy le fogom hányni az ételfoltos trikóját. Elengedte a hajamat, és abban a pillanatban megint pofon vágott. A földön feküdtem, mikor hallottam, hogy kioldotta az övcsatját, és már azelőtt megfeszültem, hogy megütött volna. Fájdalmas volt a bőr csattanása a hátamon, és egyből felzokogtam, miközben Jay összekuporodva sikított. Vagy lehet, hogy én sikítottam. A következő ütés után úgy éreztem, hogy ketté szakad a hátam, és a fájdalomba fogok belehalni, vagy a saját könnyeimbe és taknyomba fogok belefulladni. 
- Milyen érzés az, amikor téged büntetnek mások hibája miatt? – kérdezte, de mintha víz alatt lettem volna. Alig jutottak el hozzám a szavak, mert csak a fájdalomra tudtam gondolni. Csak az létezett. Az égető, mindent elemésztő fájdalom.

…

Riadtan ültem fel, verejtékben úszva, és a szívem olyan őrült tempóban vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Kiszáradt a szám, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, és még a nyelés is nehezen ment. Mintha újra éltem volna azt a hét évvel ezelőtti estét. Mintha újra az a tizenkét éves kislány lettem volna, aki semmi mást nem akart, csak megvédeni az öccsét. Végülis sikerült. Attól a naptól kezdve, ha Jay valami olyasmit csinált, ami nem tetszett Josh-nek, akkor engem büntetett meg érte. Azt akarta elérni ezzel, hogy utáljam meg Jay-t, és hogy többet ne próbáljam meg megvédeni. Azt gondolta, hogyha engem ver meg az ő tetteiért, akkor egy idő után majd eltávolodok tőle, és magára hagyom, de nem így történt. Mert amíg engem ütött, addig se Jay-t bántotta. És nekem ez elég volt. Jay-t pedig azzal büntette, hogy végig kellet néznie, amíg az a pszichopata a szart is kiverte belőlem. És az, hogy az öv bőr részét használta, még a jobbik eset volt. Mikor nagyon dühös volt, akkor képes volt megütni a fémes végével, amin egy kígyót ábrázoló minta volt, és egy ütéssel fel is szakította vele a bőrömet. De sose állt meg egy ütésnél. Emlékszem, hogy Jay hogy nézett rám, amikor annyira fájt a hátam, hogy mozogni se bírtam, és iskolába se tudtam menni miatta napokig. 
Megráztam a fejemet, mintha ezzel kitudtam volna űzni a fejemből az emlékeket. Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Megmostam a hajamat, és addig sikáltam a bőrömet, amíg úgy nem éreztem, hogy megtisztultam a képzeletbeli mocsoktól.
Letöröltem a párát a tükörről, és ahogy a tükörképemet bámultam, tekintetem a karomra siklott. Kezemmel óvatosan érintettem meg a vállamat, és a felkaromat, mintha attól tartanék, hogy fájni fog, ha hozzájuk érek, de nem fájtak. Már nem.
A kör alakú égésnyomok elszórtan helyezkedtek el a bőrömön, nekem pedig minden egyes alkalommal felfordult a gyomrom, amikor megláttam őket. Emlékképek tolultak az elmémbe, ahogy Josh rajtam nyomta el a cigijét, miközben a barátai harsányan nevettek.
Elkaptam a tekintetemet a tükörről, és megkerestem a hajszárítómat, annak a reményében, hogy a zúgása, hangosabb lesz a fejemben lévőnél.
Miután felöltöztem, a konyhába mentem, és hogy legyen mivel lefoglalnom magamat, nekiláttam gofrit sütni. Fura volt egyedül lenni ebben a hatalmas házban, de jól esett a csend. Hagytam, hogy körbe burkoljon, és abba a hitbe ringasson, hogy nincs semmi baj.