Egyszer talán

Tizenegyedik rész

Mire haza értünk, Greyson és Florence már otthon volt, abban sem voltam biztos, hogy elmentek-e egyáltalán otthonról. 
- Drágáim – jött oda hozzánk Florence nagy mosollyal. – Gyertek, meséljéteke, milyen volt az első nap – terelgetett minket a konyhába. – Te is Alex.
- Persze, tegyünk úgy, mintha egy nagy boldog család lennénk – morgolódott. 
- Úgy látom a kulcsaidat még egy jó ideig nem szeretnéd visszakapni – nézett rá Florence.
- Kávét? – kérdezte Greyson, amint a konyhába értünk.  
- Kérek, köszönöm. 
- Én is – ült le mellém Jay. Alex a legmesszebb ült tőlünk, és folyton a telefonját nyomkodta, mintha valami halaszthatatlan dolga lenne.
- Szóval, milyen volt az első nap? – érdeklődött Florence.
- Jó volt – ittam bele a kávémba. 
Florence továbbra is érdeklődve nézett ránk, várta, hogy mesélni kezdjünk, én azonban nem tudtam, hogy mi mást is mondhatnék. Kínos csend telepedett közénk, és még az is fülsértően hangosnak hatott, ahogy lenyeltem a kávémat.
- Tetszik, hogy vannak szekrények – törte meg végül a csendet Jay. – És hogy sok szakkör közül lehet választani.
- Hát ez remek. És tetszik valamelyik? 
- Talán a foci.
- És neked Sienna?
- Én még nem néztem meg, hogy mik a lehetőségek. 
- Biztos vagyok benne, hogy találsz valami neked megfelelőt te is.
- Milyenek az osztálytársaitok? – nézett ránk Greyson.
- Nagyon rendesek – mosolyodtam el. 
- Az enyémek is – bólogatott Jay. 
- Alex, neked milyen volt a napod? – fordult a fia felé Florence. 
- Jó – nézett fel a telefonjából egy pillanatra, majd vissza is temetkezett belé. 
- Nem vagytok éhesek? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova – nézett ránk felváltva Greyson. – Megünnepeljük az első napotokat – Alex gúnyosan felhorkant, majd motyogott valami olyasmit, hogy inkább a halál. 
- Elég ebből – csapott az asztalra Florence, amitől kicsit összerezzentem, amit észre is vett. – Ne haragudj Sienna, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott egyből.
- Semmi baj – mosolyogtam rá. 
- Gyerünk Alex – állt fel az asztaltól Florence. – Beszédem van veled. 
- És ha én nem akarok beszélgetni?
- Azt ajánlom, hogy két másodpercen belül állj fel arról a székről, és indulj meg – nézett rá dühösen.
Alex felállt, és az anyukája után ment, én pedig úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy én is vissza vonuljak a szobámba. 
- Ne haragudjatok rájuk, Alex elég nehéz időszakon megy keresztül – kezdte el védeni Greyson.
- És gondolom az se segít, hogy mi is itt vagyunk. 
- Nem veletek van baja, hanem magával az egész világgal. Majd megenyhül.
Mindig ezt mondja, de sose hiszem el neki. Alex-al valami nagy baj van, amit ránk vetít ki. Jay-el felmentünk az emeletre, levettem a cipőmet, letettem a táskámat, és átmentem hozzá, hogy kettesben is megbeszéljük, hogy milyen volt az iskola. 
- Igazából tényleg kedvesek az osztálytársaim – dőlt végig az ágyán.
- Velem is azok voltak. 
- Végre nem gúnyolódtak rajtam, vagy a ruháimon. Kicsit azért jó érzés, hogy itt senki nem ismer minket. 
- Ezzel egyet tudok érteni.
- Tőled is megkérdezték, hogy miért költöztünk ide?
- Aha.
- Mit mondtál?
- Hogy magán jellegű okokból.
- Jah, én is ezt mondtam, de szerintem Alex a legelső alkalommal el fogja mondani mindenkinek, hogy miért is vagyunk itt. Ott fog keresztbe tenni nekünk, ahol csak tud.
- Alex nem tud semmit – ráztam meg a fejemet. – Valószínűleg csak annyit, hogy Jessica meghalt.
- Szerinted nem mondták el neki a többi dolgot?
- Szerintem nem. Greyson szeretné, hogyha megbíznék benne, és ha akármit is elmondana Alex-nak, azzal csak az ellenkezőjét érné el.
- Van benne valami.
- Plusz, ahogy látom, nem annyira közeli a kapcsolatuk, hogy ilyen dolgokról beszéljenek. Vagy bármi másról.
- Remélem igazad van, mert kezdem jól érezni magamat itt, és van egy olyan érzésem, hogy ez az iskola is nagyon jó lesz – fordult felém Jay.
- Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy Alex elrontsa az életünket csak azért, mert ő nem elégedett a sajátjával.