Egyszer talán

Harmincegyedik rész

Semmi kedvem nem volt iskolába menni, de mégis rávettem magamat, hogy felkeljek, és elinduljak. Azt hiszem, attól jobban féltem, hogy mivel Jay-t felfüggesztették, és otthon maradt, így akarva akaratlanul is konfliktusba kerültünk volna, amit szerettem volna minél jobban elkerülni.
Miután Alex visszakapta a kulcsait, ugyan úgy együtt mentünk a suliba, amit nem bántam. Legalább nem egyedül kellett utaznom.
Kai is elég szótlan volt, és frusztrált, és hiába kérdeztem a többieket, azt mondták, hogy nem tudják, hogy mi történt, és hogy mi a baj, de volt egy olyan megérzésem, hogy Alex tudott valamit, csak nem akarta elmondani. Sere próbált felvidítani, és mindenféle témát felhozni, hogy elterelje a figyelmemet, ami általában sikerült is, Cam pedig, nos, róla csak annyit tudok mondani, hogy hozta a szokásos formáját. Mindent megevett, ami elé került, és közben próbált hozzá szólni a dolgokhoz, több kevesebb sikerrel, de inkább kevesebbel. Így teltek a napjaink, valamikor együtt ebédeltünk, valamikor csak Sere-vel kettesben, és fiúkról beszélgettünk – leginkább ő-, más lányokról a suliban, hogy ki kivel van együtt, kik szakítottak, és bár engem egyáltalán nem érdekelt, hálás voltam azért, hogy próbálta elterelni a figyelmemet, és egy kis időre úgy tehettem, mintha nem lenne semmi problémám az égvilágon, és csak annyi dolgom van, hogy tisztában legyek az aktuális történésekkel. Péntek délután, még elszaladtam a mosdóba, miután véget ért a tanítás, és miután végeztem a dolgommal, nyitódott a mosdó ajtaja, és elkaptam egy beszélgetést. Mozdulatlanul álltam a fülkébe, amíg a lányok beszélgetését hallgattam.
- Úgy látszik a csóró kölyök pont az lett, aminek való.
- Jay-re gondolsz? 
- Ki másra? Láttad mostanában? Pont olyan drogos, mint az anyja volt.
- Ezt nem tudhatod.
- Ugyan, kérlek – válaszolt neki a másik leereszkedő hanggal. – Láttam Jeremy-nél, hogy mit csinált. Gyorsan mélyrepülésbe kezdett. Erről beszél mindenki, meg arról, hogy Alex meg Kai szó szerint elrángatták Jay-t onnan valamelyik nap. Fix, hogy a nővére szét tette a lábát Alex-nak, azért olyan kedves vele mostanában. És Kai-nak is.
- Kai-nak? Ugyan, neki ott van Abby, nincs szüksége erre az olcsó kurvára - nevetett a másik.
- Abby-vel már rég szakítottak.
- Komolyan? Akkor lehet bepróbálkozok nála. Annyira dögös az a srác.
Majd hallottam, hogy nyílik és csapódik az ajtó, és távolodtak a hangok.
Drogos? Meg kurva? Jesszusom. Kétségkívül Alex indított el bizonyos pletykákat, amik most szárnyra keltek, eldeformálódtak, és ezerszer rosszabbul kerülnek átadásra másokhoz. Hát, legalább mostmár tudtam, hogy mit gondol rólam valószínűleg a suli nagy része.
- Mi történt? – kérdezte Alex, miután beültem mellé a kocsiba.
- Semmi.
- Aha, látom – nézett rám felvont szemöldökkel, miután egy kicsit hevesebben kötöttem be magamat a kelleténél.
- Mehetünk?
Alex beindította a kocsit, én pedig észrevettem a minket figyelő lányokat az ablakból, miközben kihajtott a parkolóból. Nem beszélgettünk, csak a zene szólt a hangszórókból, aztán végül Alex lentebb tekerte a hangerőt.
- Most már elmondod, hogy mi történt?
- Nem történt semmi.
- Akkor miért vagy morcos?
- Nem vagyok.
- Mi lenne ha tennénk egymásnak egy szívességet, és nem hazudnánk a másiknak?
- Nem is tudom Alex, talán a hazugságok jók - dünnyögtem.
- Na most már fix valami gáz van.
- Tudod mi a gáz? – fordultam felé, amennyire ezt a biztonsági öv engedte. – Az, hogy hála neked az egész iskola azt hiszi, hogy az anyám egy drogos volt, és hogy pont emiatt meg se lepődnek azon, hogy Jay is az lett, mert érted amilyen az anya, olyan a fia, ráadásul hallottam két lányt arról beszélni, hogy biztos azért vagy ilyen kedves velem, mert szét tettem neked a lábamat, úgyhogy egy nagy ribancnak vagyok nézve úgy, hogy nem is ismernek.
- Várj, mivan? - nézett rám döbbenten, majd vissza kapta a tekintetét az útra.
- És egyébként kurvára leszarom, hogy ki mit gondol rólam, vagy legalábbis eddig azt hittem, de most rájöttem, hogy nem akarom, hogy itt is az legyen, ami az előző sulimban volt. Érted? Elindítottál egy lavinát, amit nem lehet megállítani, és most magával sodorja a többi embert is ez a hazugság cunami. Tudni akartad, hogy mi a baj. Hát ez. Arról nem is beszélve, hogy azt hiszik, hogy Kai-al is lefeküdtem – morogtam.
- Jesszusom, ezt mind egy pisilésnyi idő alatt tudtad meg?
- Tényleg Alex, tényleg? Ez a legfontosabb most?
- Bocs, csak... – rázta a fejét hitetlenkedve. – Na mindegy. Figyelj, azon már nem tudok változtatni, ami megtörtént, de próbálok jobb ember lenni miattad. 
- Tudom, csak szar volt hallani ezeket a dolgokat - sóhajtottam fel.
- Majd megvédelek. Ahogy egy jó bátyhoz illik.
- Idősebb vagyok nálad – fordultam felé.
- Nem számít – legyintett. – Figyelj, a lényeg az, hogy ne hagyd, hogy ezek az emberek a fejedbe férkőzzenek. Mindenhol voltak, vannak, és lesznek is olyanok, akiket sokkal jobban érdekel mások élete, és minden kis részleten képes csámcsogni, mert nincs jobb dolguk, és egyébként unalmas lenne az életük. Szard le őket. Aki inkább a pletykáknak hisz, és meg se akar ismerni téged, az pedig meg se érdemli, hogy egy szavukra is odafigyelj. Aki pedig meg akar ismerni, az úgyis oda fog menni hozzád, bármi is történik, vagy bármit is hall. És hidd el Sienna, hogy érdemes megismerni téged, mert egy baromi klassz lány vagy, és egy nagyon értékes ember. És örülök neki, hogy a barátság felé halad a kapcsolatunk, és hogy hagytad, hogy bizonyíthassak neked, hogy nem vagyok annyira elcseszett, mint amilyennek mutattam magamat. 
- Tényleg nem vagy annyira elcseszett. Csak egy kicsit. 
- Nálad nem jobban - nézett rám.
- Hé, nekem traumatizálva volt a gyerekkorom. Jogom van elcseszettnek lenni.
- Hát jó, nyertél - mosolyodott el.
- Nem tudtam, hogy ez egy verseny. 
Alex csak kacsintott egyet felém fordulva, majd vissza tekerte a hangerőt a zenére.
Könnyű volt azt mondani, hogy hagyjam a fenébe az ilyen embereket, meg a pletykálkodásukat, de az igazság az, hogy nem akartam, hogy itt is az történjen, mint az előző iskolámban. Ott is folyton ment a sugdolózás a hátam mögött, meg a mutogatás, és a hangos beszólásokból is volt elég. Fortyogott bennem a harag, és őszintén szólva, Alex-ra is mérges voltam egy kicsit. Ha ő nem kezdi el ezt a szarságot, akkor most nem tartanánk itt. Kisebb gondom is nagyobb volt ennél, de attól még nem esett jól a tudat, hogy szájról szájra járt rólam, és Jay-ről, minden elképzelhő és elképzelhetetlen mocskos dolog. Mire haza értünk, kellően felcsesztem saját magamat, és az már csak hab volt a tortán, hogy amikor beléptünk a házba, Jay éppen akkor jött lefelé a lépcsőn, és egy üveget fogott a kezébe, amibe valami áttetsző ital lötyögött. 
- Komolyan Jay? Délután három van – néztem fel rá idegesen.
- Oszt? – húzta meg még egyszer.
A pökhendisége, és ez a szarok a világra, és mindenkire aki benne van stílusa egyszerűen már túl sok volt. Nem bírtam már tovább. Felkaptam a kulcsomat, és kimentem a kocsimhoz. Dühösen csaptam be az ajtót, és indultam el. Nem tudtam, hogy merre akarok menni, csak vezettem, miközben a telefonom folyamatosan csörgött mellettem. A gondoltok becsúsztak az elmémbe, átvették az irányítást, én pedig csak vezettem, és vezettem, amíg megnem láttam az „ Isten hozta Vyncis-ben” feliratú táblát. Meg sem álltam az étteremig, és mikor megtettem, csak ültem a kocsiban, és azon gondolkoztam, hogy mit is keresek én itt. Végül kiszálltam, és bementem. Lizzi-t láttam meg először, a pincérlányt, akivel én is dolgoztam.
- Csak nem hiányzik, hogy itt dolgozz? - lépett oda hozzám mosolyogva.
- Talán egy kicsit – mosolyogtam rá én is.
- Mit keresel itt?
- Magam sem tudom – motyogtam magam elé. – Mary itt van?
- Mikor nincs? - forgatta a szemét játékosan. - Menj be hozzá nyugodtan. 
- Köszi – mentem el mellette.
A konyhán szokás szerint nagy volt a nyüzsgés, Mary utasításokat osztogatott, én pedig csendben néztem őt mosollyal az arcomon. Mikor végre észrevett, hatalmas mosoly terült szét az arcán, és azonnal odasietett hozzám. 
- Te meg mit keresel itt? – ölelt szorosan magához, ami kivételesen nem zavart, sőt nagyon is megnyugtató volt. Mint egy nagymama gyengéd ölelése. Bár engem sose ölelt meg így a nagymamám, szóval csak elképzelni tudtam, hogy valami ilyesmi érzés lehet.
- Jaj, ne haragudj – engedett el azonnal. – Csak úgy örülök, hogy látlak.
- Semmi baj – mosolyogtam rá.
- Gyere, gyere – terelgetett oda, ahová mindig leültem ebédelni. – Ne mozdulj innen, nemsokára lemegy a délutáni roham, utána pedig elmesélhetsz nekem mindent. 
Mary öntött nekem egy nagy adag kávét, majd folytatta a sürgés-forgást, hogy a vendégek időben megkapják, amit kértek. James szorgosan sütögette a pizzákat, és miközben ültem, és nézelődtem, Adam is megjelent, és mosolyogva jött felém.
Amióta megérkeztem, kedves kösztöntéseket, és mosolyokat kaptam. Jól esett a tudat, hogy valahol szívesen látnak, és örülnek nekem.
- Azt hallottam, hogy visszajöttél – ült le velem szemben.
- Jó napot, Mr.Park – mosolyogtam rá, mire csak a szemét forgatta.
- Mi szél hozott erre?
- Ne mesélj neki semmit, nem akarok lemaradni róla – kibált oda Mary. 
- Azt hiszem még egy kicsit várnod kell, hogy megtudd. 
- Minden rendben van?
- Persze, csak gondoltam meglátogatlak titeket. Ennyi az egész - rántottam meg a vállamat.
Beálltam Mary mellé segíteni, a vendégek csak úgy jöttek egymás után, és miután láttam, hogy el van halmozódva, besegítettem. Mesélt nekem közbe az unokájáról, akinek be nem áll a szája, mindig van valami mondandója, és hogy néha rakoncátlan egy kiskölyök, de egyébként oda vissza van vérte.
Miután az utolsó vendég is elment, és feltakarítottunk a konyhába, kint körbe ültünk egy asztalt, és kiélveztük a csendet, és a nyugalmat. 
- Hogy boldogulsz? – kérdezte Mary. 
- Jól, tűrhetően – nevettem el magamat. 
- Milyen ott lakni, milyen Grayson? 
- A ház valami csodaszép, és eszméletlen nagy. Jay-el külön szobánk van, és van egy francos bejárónőjük, aki minden reggel reggelit készít nekünk. Még azt se hagyja, hogy magamnak töltsek kávét, vagy hogy elmosogassak. Igazából rád emlékeztet- néztem Mary-re. - Ugyan olyan kedves, és jószívű, mint te. 
- És Grayson? Jó apa?
- Minden tőle telhetőt megtesz. 
- És neked ez így jó?
- Igen. Florence, a felesége, ő is nagyon kedves, a fia pedig…vele voltak nehézségek az elején, amiket most próbál jóvá tenni. 
- És Jay? Ő hogy van?
- Jól.
- Nekem nem tudsz hazudni Sisi, tudod nagyon jól.
- Jay – vettem egy nagy levegőt. – Elveszett. Rossz társaságba keveredett, iszik, drogozik, kimarad éjszakára, délutánra már lerészegedik, csúnyán beszél mindenkivel, én egyszerűen nem tudom, hogy mi ütött belé. 
- Jesszusom – kapott levegő után Mary. 
Nagyon a szívén viselte a sorsunkat, mintha mi is a családja tagjai lennénk, nem pedig két rossz sorsú gyerek. 
- És az apád mit szól ehhez?
- Grayson próbálja rendezni a dolgokat, ahogy csak tudja, és szereti is Jay-t, mindenki szereti, de ő nem Jay apja. Jay még azt is hozzá vágta, hogy nekem sem az apám, és azért nem keresett, mert nem akart engem. 
- Úristen Sisi, és te hogy bírod ezt?
- Nehezen - vallottam be.
Nem akartam hazudni nekik, és bár sose teregettem ki a szennyest senkinek, ezek az emberek az évek alatt a szívemhez nőttek, és jól esett megnyílni nekik.
-  Nem tudom, hogy mi ütött belé, hogy miért ilyen. Vagyis…a szülinapomkor megtudta, hogy Jessica lemondott a szülői jogairól, és hogy én vagyok a hivatalos gyámja. 
- Én mondtam, hogy szólj neki erről minél hamarabb – mondta Adam. 
- Köszi, mostmár én is tudom, hogy igazad volt.
- Te tudtál erről? – nézett rá Mary.
- Én segítettem neki, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy nagykorúsítassa magát.
- Jay pedig rosszul fogadta a hírt, és nem érti meg, hogy ha bajba kerül elvehetik tőlem a gyámságot, és hogy ha nem léptem volna ezt meg, akkor Josh lenne most a gyámja, és se szó se beszéd elvihetné őt tőlünk. Én megértem, hogy rossz neki. Tényleg. Mikor megérkeztünk, Florence fia, Alex, nagyon csúnyán bánt velünk, rossz dolgokat terjesztett a suliban rólunk, összeverekedtek Jay-el, semmibe vett minket, és egyszerűen tényleg nagyon szemét volt, minden ok nélkül. De csak azért, mert ő is szenved, akár kimutatja, akár nem. És tudom, hogy nem volt helyénvaló az, ahogy velünk bánt, és hogy minket bántott a saját fájdalma miatt, de bocsánatot kért, és tényleg próbálkozik, hogy minden jó legyen. Jay pedig be se látja, hogy nem jó az, amit csinál. Hogy a fájdalmát alkoholba folytja, nekem pedig fáj ezt látni azok után, hogy Jessica… - éreztem, hogy meleg könnyek gördülnek végig az arcomon. Gyorsan lesepertem őket, és vettem egy mély levegőt. – Mindegy. Nincs jól, és nem tudom, hogy hogy segíthetnék rajta.
- Szerinted ha leülnél vele nyugodtan beszélgetni, meghallgatna? – kérdezte James.
- Nem. Teljesen elzárkozott tőlem, és annyira tanácstalan vagyok.
- Adj neki egy kis időt - paskolta meg a kezemet Mary, majd el is húzta, mire én utána nyúltam, és megszorítottam.
Beszélgettünk még egy kicsit, mindenki elmesélte, hogy mi történt vele ebben a pár hónapban, és én is kicsit könnyebb lelkiismerettel szálltam be a kocsimba. Út közben vissza hívtam Alex-et, aki tömérdek mennyiségű üzenetet küldött, hogy mégis hol vagyok.
- Hol voltál? – szólt bele a telefonba.
- Neked is szia. Vincys-ben voltam.
- Vincysben? Minek?
- Csak vezettem, aztán itt kötöttem ki. Benéztem a helyre, ahol dolgoztam, és beszélgettem egy kicsit velük.
- Azért a telefont felvehetted volna, vagy válaszolhattál volna az üzijeimre - mondta dorgáló hangon. - Azt hittem  megléptél, Sere teljesen bepörgött, mikor megkérdeztem tőle, hogy nincs-e nálad, mert hogy se szó se beszéd leléptél.
- Bocs, a kocsiban hagytam a telefonomat, amikor kiszálltam. 
- Többet ne csinálj ilyet.
- Ohh, csak nem aggódtál miattam?
- Álmodozz csak. Azért a többieknek szólj, hogy minden rendben veled.
- Jólvan. Jay? 
- Kidőlt, miután bepiált. 
- Nagyon jó - motyogtam. 
- Csak gyere haza, és óvatosan vezess ebben a sötétben. 
- Rendben van. 
Miután Alex letette, Grayson-t is felhívtam, aki kicsit leszidott, hogy ha lehet ne tűnjek el órákra nyomtalanul. Sere-t is hívtam, hogy megnyugtassam, minden rendben van, csak ki kellett szellőztetnem egy kicsit a fejemet. Teljesen új volt nekem az érzés, hogy Jay-en kívül mások is aggódnak miattam, és ennek tudatára, valami melegség öntötte el a lelkemet.