Egyszer talán

Tizennyolcadik rész

Lélekben felkészültem Florence csalódottságára és Grayson dühös tekintetére. Kész voltam vérre menő csatát vívni Jay miatt, és nem fogom hagyni, hogy Alex őt próbálja meg beállítani rossznak.  Csigalassúsággal vánszorogtak a percek, amíg Grayson-ékat vártuk, a lábammal idegesen doboltam, és legszívesebben felpattantam volna a helyemről, hogy kezdjek magammal valamit. Jay hátra nézett rám, én pedig a szememmel próbáltam üzenni neki, hogy nem lesz semmi baj. Végül Grayson-ék megérkeztek. Kezet fogtak az igazgatóval, és meg se kellett kérdezniük, hogy mi történt, mert amint a két fiúra néztek, egyből tudták. 
- Amint láthatják ez a két fiatal fiú összeverekedett – könyökölt az asztalra Mr.Miller.
- Sienna mit keres itt? – nézett rám Grayson idegesen. – Neked is…
- Nem, nem – pattantam fel egyből. – Én jól vagyok, csak nem akartam Jay-t magára hagyni.   
Grayson láthatóan megkönnyebbült.
- Most, hogy mindannyian itt vagyunk, megtudhatnám, hogy mi történt? – nézett a felváltva a fiúkra Mr.Miller.
- Ez a gyerek idegbeteg, nem lenne szabad emberek közé mennie – kezdte el védeni magát Alex.
- Talán ha nem provokálnál folyton, akkor nem vertelek volna meg – vágott vissza Jay.
- Én nem provokáltalak.
- Egy folyosónyi szemtanú látta, hogy te kezdted az egészet – szólaltam meg én is. 
- Te igazán befoghatnád.
- Alex – szólt rá Florence. 
- Kisasszony elmondaná, hogy pontosan mi is történt? – nézett rám Mr.Miller.
Én pedig így is tettem. Elmondtam, hogy előző szünetben Alex engem provokált, most pedig Jay-t, miután teljes erőből neki ment a folyosón. Szó szerint idéztem vissza, hogy Alex miket mondott Jay-nek, és hogy erre Jay neki ugrott. 
- Jesszusom – sütötte le Florence a szemét. Úgy tűnik ő szégyenkezett Alex helyett is. 
- Nos, mint tudják, iskolánkban zéró tolerancia van az erőszakkal szemben. Holnaptól egy héten át, minden nap délutáni büntetésben lesznek, és ha megegyszer előfordul, hogy maguk ketten összeverekednek, azonnali kicsapást von maga után. Megértették?
- Igen – bólintott Jay.
- Igen – dünnyögte Alex.
- Rendben van, elmehetnek – intette az igazgató.
Grayson még elnézést kért a kellemetlenségek miatt, majd szólt, hogy szedjük össze a cuccunkat, hazamegyünk. A termünkbe érve közöltem a tanárral, hogy Grayson kivett a nap hátralévő részében, majd sietősen összepakoltam.
- Minden oké? – súgta oda Sere.
- Majd elmondom – kaptam fel a táskámat, és kisiettem a teremből.
Mikor haza értünk a két fiú elment lemosni magáról a vért, addig Grayson, Florence és én pedig az asztal köré ültük. Amíg a fiúkat vártuk ránéztem a telefonomra.

Kai: Mi a fene volt ez az egész?

Én: Szerinted? Alex kiprovokálta az egészet. Teljesen megvan hibbanva. 

Kai: Mit mondott?

Én: Valami olyasmit, amiről nem is kellett volna tudnia. 

Nekem pedig eszembe jutott az, amit nekem mondott, és hogy akkor is azon gondolkoztam, hogy Alex vajon honnan tudhatja ezt. 
- Florence – néztem fel rá. 
- Igen, drágám?
- Kérdezhetek valamit? 
- Hát persze. 
- Gondolom te is tudsz azokról a dolgokról, amiket Grayson-al osztottam meg. El mondta neked igaz?
- Igen, de ne haragudj rá emiatt. 
- Nem, semmi baj, megértem, hogy megosztja veled ezeket a dolgokat.
- Ohh, akkor mi a baj?
- Alex-nak esetleg elmondtál bármit is?
- Nem – rázta meg a fejét. – Miért? 
- Mert tudta azt, hogy megbuktam tizedikben, ahogy azt is, hogy Josh bántott minket. 
- Ő nem mondott nekem semmit. Egyszerűen meghallottam, amikor Grayson-al beszélgettek – jelent meg Alex, és leült az asztalhoz, majd végül Jay is csatlakozott.
- Te kihallgattál minket? – fordult Alex felé Florence.
- Úgy gondoltam, hogy jól fog még jönni – rántott egyet a vállán. – És milyen igazam is lett – mosolygott rám a felszakadt szájával Alex.
- Én a helyedben nem mosolyognék fiatal ember – nézett rá szigorúan Grayson. 
- És miért nem? 
- Kezd elegem lenni a szemtelenségedből, és a viselkedésedből, amit mostanában tanúsítasz.
- És Jay-ből nem kezd eleged lenni? Eléggé erőszakos, szerintem szakemberre lenne szüksége.
- Jay nem erőszakos – keltem az öcsém védelmére.
- Nekem nem úgy tűnik – intett az arca felé.
- Megérdemelted – fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt. 
- Attól mert titeket vertek, az nem jelenti azt, hogy más is megérdemli, hogy megverjék.
- De te megérdemelted, mert egy gerinctelen, bunkó, szánalmas ember vagy.
- Elég legyen – emelte fel a hangját Grayson. 
- Bocsánat – néztem rá. 
- Alex, elmondanád, hogy mégis mi bajod van azzal, hogy Sienna és Jay itt van?
- Talán csak nem tetszik, hogy két idegen, csóró kölyök beköltözött a házamba.
- Alex – szólt rá figyelmeztetően Florence. 
- Nem beszélhetsz így róluk – védett meg minket Grayson. 
- Most mi van? Ez az igazság. Attól, hogy márkás ruhát hordasz, belül még ugyan az a csóró kölyök maradsz – nézett rám.
- Engem legalább szeret az apám.
- Jah, ameddig rá nem jön, hogy csak a pénzére hajtasz.
- Azt hiszed, hogy Grayson pénzét akarom? 
- Mégis mi másért lennél itt?
- Az meg se fordult a fejedben, hogy megakarom őt ismerni? 
- Nem. Miért akarnád? Elhagyott téged. Nem kellettél neki. Egész életedben szart rád, majd 18 évvel később úgy dönt, hogy mégis érdekled? 
- Vigyázz a szádra – figyelmeztette Grayson.
- Semmit se tudsz Alex – válaszoltam én is.
- Valóban?
- Igen – fordultam Grayson felé, aki csendben ült Florence melle. Vagy azért nem szólaltak meg, mert nem tudtak mit reagálni Alex-re, vagy egyszerűen csak hagyni akarták, hogy kiforrjon ez a dolog közöttünk, és inkább itt robbanjon, mint máshol. Grayson szomorúan nézett a szemembe, és pedig rá mosolyogtam.
- Magunkra hagynátok minket? 
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- De ha bármi baj van kiabálj, és jövök.
- Rendben van.
Grayson vonakodva állt fel, majd kézen fogta Florence-t, és otthagytak hármunkat, én pedig vissza fordultam Alex felé. 
- Nem tudod, hogy mi történt a múltjában, hogy miért hagyott el engem, vagy hogy miért nem keresett. Semmit nem tudsz, mert semmiről nem akarsz tudni. A fejedben hozol létre történeteket, amiknek egy csepp valóság alapjuk sincsen. Grayson-nak volt választása. Megtehette volna, hogy nem keres fel, hogy nem jön el értünk, de megtette. És akármi is legyen abban a kicsavart elmédben, azt az egy dolgot tudnod kell, hogy akarja, hogy itt legyünk, és szeret minket. 
- Biztos vagy ebben?
- Igen. De még ha nem is szeretne, csak megtűrne minket, azzal is megtudnék birkózni. 
Mert ezerszer jobb helyen vagyunk itt, mint Vyncis-ben. Te sose fogod megérteni, hogy milyen nyomorban élni, és hogy milyen éhezni. Hogy milyen az, amikor minden nap azon aggódsz, hogy miből fogsz ételt venni, és hogy lesz-e elég pénzed befizetni a villanyszámlát. 
Fogalmad sincsen, hogy milyen érzés az, mikor annyira félsz, hogy képtelen vagy elaludni. Hogy milyen érzés, amikor minden apró kis hibádért megvernek, vagy hogy milyen érzés az, mikor a testvéredet bántják, és semmit se tudsz tenni ellene. És tudod mit? Örülök neki, hogy nem tudod, mert senkinek se kívánom ezt. 
- Most azt várod, hogy megsajnáljalak?
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Nem várok tőled semmit, mert pontosan tisztában vagyok azzal, hogy magadon kívül képtelen vagy bárki mással is foglalkozni. Magadon kívül semmi, és senki nem érdekel.
- Szóval szerinted egy önző seggfej vagyok?
- Igen. Belegondoltál akár egyszer is abba, hogy nekünk hogy esik amiket a fejünkhöz vágsz? Nem. Csak arra tudtál gondolni, hogy neked az majd milyen jó érzés lesz, hogyha láthatod, hogy kijövünk a sodrunkból. Ezért piszkálsz minket. Mert neked ez jó érzés. De egy pillanatig próbáld meg magadat a helyünkbe képzelni. Mikor megérkeztünk minden új volt a számunkra. Új város, új emberek, új iskola. Tudom, hogy téged nem érdekel, de végre tiszta lappal kezdhettünk, és nem mi voltunk a csóró kölykök, az alkoholista anyával, akiket napi szinten vertek. Nem akartuk, hogy az emberek bármit is tudjanak rólunk, mert ez nem egy olyan dolog, amit megosztasz magadról, de hála neked, most már az egész iskola tudja. De nem számít – ráztam meg a fejemet. – Mert Jay-el itt vagyunk egymásnak, és amíg egymás mellett vagyunk, bármit átvészelünk. 
Jay megfogta a kezemet az asztal alatt, és megszorította. 
- Nézd, sajnálom, hogy az apukád nem törődik veled, és hogy ez neked ennyire rosszul esik, de ez nem a mi hibánk. Talán ideje lenne, hogy kinyisd a szemedet, és észrevedd, hogy milyen csodálatos emberek is vannak körülötted. 
Alex mintha egy pillanatra elgondolkozott volna, de végül nem mondott semmit. Jay-el együtt felálltam az asztaltól, magamhoz vettem a táskámat, és kifelé indultunk a nappaliból. 
- Hé – szólt utánunk Alex, mire hátra fordultunk, de végül nem mondott semmit, csak beletúrt a hajába és megrázta a fejét. 
A nappaliból kiérve egyből megláttam Grayson-t és Florence-t, és biztos voltam benne, hogy végig hallgattak, amit Alex-nak mondtam. 
- Minden rendben van? – érdeklődött Grayson.
- Nincs – néztem rá őszintén. 
- Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte Florence.
- Nem hiszem, de azért köszönöm. 
El mentünk mellettük, és felmentünk az emeletre.
- Jól vagy? – ültem le Jay mellé a kanapéra. – Meg se szólaltál lent.
- Nem tudtam mit mondani – rántotta egyet a vállán ingerülten. – Vagyis ez nem teljesen igaz. Tudtam volna mit mondani, csak nem akartam, hogy ordibálássá fajuljon a dolog. Reméltem, hogy te higgadtan le tudod rendezni a dolgot, és igazam is volt.  
- Tudom, hogy nem könnyű nyugodtnak maradni Alex közelében. 
- Kicsit olyan, mint Josh, meg mint anya.
- Ezt érzed?
- Igen. Josh is mindig piszkált minket, és minden féléket mondott nekünk. Alex csak annyiban különbözik tőle, hogy nem ver laposra minden egyes nap. 
- Ő inkább kiprovokálja, hogy te kezdeményezz. 
- Igen. Anya pedig durván jól értett ahhoz, hogy hogy bántson minket szavakkal. Rosszabb volt, mintha megütött volna minket.
- Szeretnék kérdezni valamit, és szeretném, hogyha őszintén válaszolná rá, oké?
- Rendben van – nézett a szemembe.
- Szeretnél elmenni innen?
- Tessék? – lepődött meg. 
- Komolyan kérdeztem Jay.
- És mégis hová mennénk?
- Nem tudom, de ha el akarsz menni innen, csak mond meg – fogtam meg a kezét. – Egy szavadba kerül, és már itt se vagyunk. 
- Képes lennél itt hagyni mindent?
- Érted bármire képes lennék. Te vagy nekem a legfontosabb, ezt te is nagyon jól tudod. Szóval ha boldogtalan vagy, vagy ha nem érzed jól magad, vagy ha többet nem szeretnél ebben a házban lenni, csak szólj és majd kitalálok valamit. 
Jay nem szólt semmit, csak magához ölelt, és pár percig így maradtunk. Végül elengedett, én pedig a vállára hajtottam a fejemet. Bármit megtennék érte, és ha a boldogságához az kell, hogy itt hagyjunk mindent, akkor isten lássa lelkemet, habozás nélkül megtenném. Egy percig se hezitálnék. Örültem neki, hogy itt voltunk, és hogy kezdtem közelebb kerülni Grayson-hoz, Jay boldogságát viszont semmi képpen nem áldoztam volna fel. Nem szerettem volna hogyha itt is bántja valaki akkor is, ha csak verbálisan. Egy életre elegendő bántást kapott már Josh-tól és Jessica-tól 
- Szeretek itt lenni – szólalt meg végül Jay. – Mármint igen Alex bunkó, és utál minket, de ettől eltekintve szeretem az iskolát, és szeretem Grayson-t, és Florence-t is. 
- Csak nem akarom, hogy bántsanak.
- Már nem az a kisfiú vagyok, akit mindentől megkell védeni.
- Nekem örökre az a kisfiú maradsz. 
Jay belepuszilt a hajamba, és megfogta a kezemet.
- Te szeretsz itt lenni?
- Igen – mosolyogtam. – Végre vannak barátaim, és Grayson-ékat is szeretem. Annyira kedvesek. 
- És végre nem kell amiatt aggódnod, hogy nem lesz mit vacsoráznom, vagy nincs mit felvennem. Nem kell többé miattam aggódnod.
- A nővéred vagyok Jay – egyenesedtem fel, hogy a szemébe tudjak nézni. – Mindig is aggódni fogok miattad.
- Akkor is, ha már felnőtt ember leszek?
- Akkor is. Szeretném ha tudnád, hogy a lehetőség, hogy elmenjünk innen, mindig előtted lesz. Ha egyszer mégis meggondolnád magad, akkor szólj. Oké?
- Oké.
- Megígéred? – nyújtottam ki a kisujjamat.
- Meg – akasztotta bele a sajátját.