Egyszer talán

Harmadik rész

Az este folyamán szinte semmit nem aludtam egészen addig, amíg hajnalban abba nem maradt a lármázás, és el nem tűntek Josh haverjai. Mikor Marcus itt volt, a félelemtől, hogy megint bejön hozzám, nem jött álom a szememre, és ilyenkor Jay is velem együtt virrasztott. A fürdőszobába bele néztem a kis tükörbe, és eléggé borzasztó látvány fogadott. A szám felszakadt, és be is lilult, az arcomon egy csíkba rászáradt a vér, ahol Josh gyűrűje felszakította a bőrömet, körülötte pedig egy nagy foltban lila és zöld színű volt a bőröm. Marha jó. Elfordultam a tükörtől, és inkább vettem egy gyors zuhanyt. Az étterembe be érve, Mary mosolyogva fordult felém, de azonnal el is tűnt az arcáról, amikor meglátta az arcomat.
- Édes Istenem, hát veled mi történt? – kiáltott fel, James pedig érdeklődve fordult felénk a háta mögött.
- Nem vészes – mosolyogtam rá.
- Egy fenéket – csóvált a fejét idegesen. 
- Volt már rosszabb is – mentem el mellette, a kis öltözőbe.
Nem ez volt az első eset, hogy így jöttem be dolgozni, és bármennyire is utáltam a vendégek elé állni így, és szó nélkül tűrni a bámulásukat, nem volt más választásom. Egész délelőtt tele volt az étterem kinti és benti része egyaránt, így mikor elérkezett az ebédszünetem fáradtan huppantam le a tegnapi helyemre a konyhán, és hálásan mosolyogtam Mary-re, amikor elém tett egy tányért tele spagetti-vel, és egy nagy adag gőzölgő kávét. Jóízűen eszegettem, és beszélgettem velük, aztán egyszer csak Adam bukkant fel, és jött oda hozzánk.
- Sziasztok – nézett ránk mosolyogva. 
- Szervusz Adam, nem vagy éhes? – mosolygott rá Mary. 
- Köszönöm, nem. Igazából Sienna-hoz jöttem – fordult felém. 
- Ho-ám? – néztem fel rá, miközben a szám tele volt spagettivel. Gyorsan megrágtam, és lenyeltem a falat, és megtöröltem a számat egy szalvétával.
– Hozzám? – kérdeztem meg megint, ezúttal érthetően. Láttam rajta, hogy megdöbbentik a zúzódások az arcomon, de nem szólt semmit, én pedig hálás voltam érte.
- Igen, hozzád. Velem tudnál jönni az irodámba?
- Persze – biccentettem egy aprót, majd felálltam a székemről, és követtem őt. Ki  mentünk a lengőajtón, ami a konyhát választja el a kis étteremtől, majd a pult másik végében lévő irodája felé vettük az irányt. Adam kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt rajta. Szép, letisztult iroda volt, ugyan olyan krémszínű bútorokkal, mint amik az étteremben is voltak, és zöld fallal. Az ajtóval szemben egy asztal volt, mögötte egy kényelmesnek tűnő székkel, az asztal mögött két oldalt irattartó szekrények, bal oldalt a falnál pedig egy kanapén, amin most egy férfi ült, de az érkezésünkre felállt, és érdeklődéssel az arcán fürkészett minekt. Vagy legalábbis engem. A negyvenes évei elején járhatott, fekete haja kontrasztban állt, világos kék szemeivel, markáns arcát borosta fedte. Fehér ing feszült széles vállain, ami láttatni engedte, hogy milyen jól tartja magát. Fekete farmert viselt, lábai pedig márkás cipőbe voltak bújtatva. Egyszerre volt lezser, de mégis elegáns.
- Szia – jött oda hozzám, és amint közelebb ért összehúzott szemmel nézegette lila és zöld színben úszó arcomat és számat.
- Szia – néztem fel rá, és amikor a tekintetünk találkozott, valami mélyen legbelül megszólalt bennem. Mint amikor egy olyan emberrel találkozol, akit még soha életedben nem láttál, mégis, mintha valahonnan ismernéd.
- Grayson Silverman vagyok. Az apád.
Anyának igaza volt azzal kapcsolatban, hogy ugyan úgy néztem ki, mint ő, de sosem gondoltam volna, hogy valaha is esélyem lesz arra, hogy ezt a saját szememmel is láthassam. Hogy került ide, és miért jött? Egyáltalán hogy talált meg? Tudta, hogy anya meghalt, és ezért jött? Tudta, hogy az ő nevét viselem, vagy hogy hogy hívnak? Annyi kérdés kavargott bennem, hogy azt se tudtam, hol kezdjem, vagy hogy mit mondjak neki, végül pedig azt tettem, amit ő is. Bemutatkoztam a saját apámnak. 
- Sienna Fay Silverman – szólaltam meg, miközben az arcát néztem. Nem tűnt meglepettnek a nevem hallatán.
- Igen, tudom – simított végig a haján. Hát, legalább a nevemet tudta.
- Beszélgessetek csak – szólalt meg mögöttem Adam, akiről teljesen megfeledkeztem,  hogy végig itt állt. Rá mosolyogtam a vállam felett, mielőtt kilépett volna az ajtón, és ő is megajándékozott egy bizakodó mosollyal. 
- Mi történt az arcoddal? – szegezte nekem a kérdést, amint leültünk a kanapéra.
- Mit keresel itt? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Érted jöttem.
- Értem? – lepődtem meg. 
- Szeretném, hogyha velem jönnél – nézett rám bizakodóan. 
- Hogy találtál meg?
- Egy kedves nő felhívott. Mary, ha jól emlékszem a nevére. Elmondta, hogy Jessica... - nézett el mellettem, mintha képtelen lenne befejezni a mondatot.
- Meghalt – segítettem ki. 
- Igen – nézett újra a szemembe. – Szóval felhívott, és mondott...dolgokat. Az arcodat elnézve, nem túlzott a dolgokkal kapcsolatban.
Szóval Mary felhívta Grayson-t, akit eddig még egyszer sem láttam, és kiteregette neki az életemet, annak reményében, hogy majd segít nekem? Hát ez remek.
- Mondott dolgokat – ismételtem meg a mondatát. – És pontosan miért is vagy itt?
- Szeretném, hogyha hozzánk költöznétek. Te, és az öcséd. 
- Hozzátok.
- Hozzám, a feleségemhez, és a fiához – bólintott, mire lenéztem a kezére, és észre vettem rajta az arany karikagyűrűt.
- Van egy fiad? – néztem vissza rá.
- Csak a nevelt fiam. Florence előző házasságából született. 
- Miért akarnátok, hogy hozzátok költözzünk? – össze voltam zavarodva. 
- Mert a lányom vagy.
- Nem mintha ez bármikor is érdekelt volna téged – ráztam meg a fejemet. – Leléptél még a születésem előtt, és sose kerestél meg. 
- Hát ezt mondta neked Jessica? – lepődött meg.
- Miért, nem így történt? 
- Nem. Ott voltam, amikor megszülettél – nézett rám gyengéden. – Miután megszülettél, Jessica és én egyre többet veszekedtünk. Egyikünk se állt készen arra, hogy szülő legyen, de Jessicát jobban megviselte a dolog. Egyik dolog követte a másikat, egy soha véget nem érő veszekedésnek és ordibálásnak tűnt az életünk, én pedig úgy éreztem, hogy egyre jobban kezdem elveszíteni önmagamat. Egy évig bírtam, aztán egyik nap betelt a pohár, és otthagytam. Magammal akartalak vinni, de azzal fenyegetőzött, hogy akkor beperel, és úgy fogja beállítani a dolgokat, hogy elraboltalak tőle, nekem pedig akkor még nem volt olyan jól kereső munkahelyem, hogy fussa egy ügyvédre. Minden hónapban küldtem neki egy összeget, ezzel is segítve őt, utána pedig mikor olyan három éves lehettél, el mentem hozzá, hogy látni akarlak, de nem hagyta. Azt mondta, hogy jól elvagytok nélkülem is, és hogy soha többé nem akar látni engem, és hogy ameddig él, addig nem fog a közeledbe engedni. Pár év után újra próbálkoztam, de addigra elköltöztetek, és nem tudtam, hogyan találjalak meg – nézett rám szomorúan. Őszintén szólva, nem kicsit döbbentett meg, amit most mondott. Anya mindig azt mondta nekem, hogy az apám abban a pillanatban felkapta a nyúlcipőt, amint kiderült, hogy terhes velem, és hogy sose érdeklődött felőlem. Hogy sose voltam fontos neki, különben eljött volna találkozni vele.. Erre kiderült, hogy ő igenis eljött hozzám, csak anya nem hagyta hogy lásson. Miért? Hiszen folyton a fejemhez vágta, hogy rám se bír nézni, amiért úgy nézek ki, mint az apám. Rosszul bánt velem, és folyton csak bántott. Nem szeretett engem. Akkor mégis mi oka volt rá? 
- Gondolom, ő máshogy mondta el neked a dolgokat – rántott ki a gondolataimból Grayson.
- Igen. Megrögzött hazudozó volt, szóval nem lep meg – rántottam egy a vállamon, mintha teljesen hidegen hagyna a dolog, pedig nem így volt. Igenis érdekelt, hogy miért nem hagyta az apámnak, hogy lásson engem. És hogy miért nem hagyta nekem, hogy megismerjem őt.
- Tudtad, hogy én választottam ki a nevedet? – csak megráztam a fejemet. Még egy dolog, amiben anya hazudott.
- Tudom, hogy nem ismersz engem, hogy egy idegen vagyok a számodra, aki csak úgy hirtelen betoppant az életedbe, de tényleg segíteni szeretnék rajtad. Az elvesztegetett időt már nem tudom vissza hozni, de a jövőben dolgozhatok azon, hogy megismerjelek. Szeretnélek megismerni, és Florence is. Szeretnénk, hogyha velünk lennétek. Gyertek velem haza Sienna - fogta meg a kezemet, mire elrántottam a sajátomat. 
Haza. Ízlelgettem magamban ez az egy szót. Sose volt otthonom, nem úgy mint másoknak. Az a ház, amiben laktam, csak egy ház volt, de nem otthon. Nekem Jay volt az otthonom, és a családom is. Ő volt az egyedüli, aki számított. 
- Miért csinálod ezt? Nem értem – ráztam meg a fejemet zavartan. – Miért fogadnál be két  ismeretlen embert a házadba és az életedbe? Nem ismersz engem, nem ismered Jay-t, nem tudod milyenek vagyunk, hogy milyen emberek lettünk. És hogyha csak a bajt hozzuk rád? Ha rettenetesek vagyunk?
- Nem hiszem, hogy azok lennétek – nevetett fel.
- Nem tudhatod. Nem ismersz minket.
- Teljes mértékben igazad van. Nem ismerlek titeket, nem tudom, hogy hogyan nőttetek 
fel, hogy miken mentetek keresztül, de segíteni szeretnék. Azért jöttem, hogy segítsek. Egy új kezdetet ajánlok nektek, egy tiszta lapot, és szeretném hogyha elfogadnád ezt. 
Csábított a gondolat, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, és tiszta lappal kezdjünk Jay-el. Valahol messze, távol minden rossztól, de legfőképpen Josh-tól. De ugyanakkor kicsit féltem is. Nem ismertem Grayson-t, de ebből az együtt töltött kis időből megtudtam állapítani, hogy őszinte, és kedves ember. A szemében látszanak ezek a dolgok, de mi van akkor, hogyha egyszer csak meggondolja magát, és rá jön arra, hogy mégse akarja, hogy ott legyünk? Hogy Jay ott legyen? Hiszen nem fűzte hozzá semmi, és igazából hozzám se. Attól függetlenül, hogy ő volt az apám, idegenek voltunk egymás számára.
- Nos? – nézett rám türelmesen Grayson.
Őszintén szólva, semmi veszíteni valónk nem volt. Vagy elmegyünk vele, vagy itt maradunk, és tovább szenvedünk. És őszintén szólva  bármi, de tényleg bármi jobb annál, mint hogy Josh-al maradjunk még egy percet is. 
- Rendben van. De nem csak én döntök ebben a helyzetben, hanem Jay is.
- Jólvan – bólintott. – Gyere, haza viszlek – állt fel a kanapéról.
- Várj még egy kicsit, el szeretnék köszöni a többiektől – álltam fel én is, és kisiettem az ajtón. A konyhában ott volt Adam is, aki Mary-vel és James-el beszélgetett.
- Mit szeretett volna? – szegezte nekem egyből a kérdést Mary. Meg se kérdeztem inkább, hogy honnan tudja, hogy ki van itt.   
- Magával vinni minket Jay-el. 
- Helyes – biccentett komolyan, én pedig felnevettem.
- El sem hiszem, hogy megtaláltad őt – ráztam meg a fejemet. – És hogy fel is hívtad. 
- Megérdemlitek, hogy jobb életetek legyen – mosolygott rám kedvesen. – Megölelhetlek? – tárta szét karjait, mire bólintva oda léptem hozzá, és hagytam, hogy meleg ölelésébe zárjon. 
- Hiányozni fogsz – mosolyogtam rá, mikor elléptem tőle. 
- Azért néha hívj fel – kötötte a lelkemre. 
- Köszönök mindent. Mindannyiótoknak – néztem körbe rajtuk. 
- Nem is kívánhattam volna jobb főnököt önnél Mr.Parker – mosolyogtam Adam-re. – Sose fogom tudni meghálálni mindazt, amit értem tettél.  
- Boldogan tettem, és remélem, hogy mikor újra látni foglak, már nem leszel ilyen pimasz – forgatta meg a szemét mosolyogva. 
- Ha még látni fogsz egyáltalán – vigyorogtam rá, utalva arra, hogy már olyan öreg lesz, hogy romlani fog a látása, Mary pedig kuncogni kezdett ezen.
- Tényleg hiányozni fogtok – mosolyogtam rájuk, és éreztem, ahogy könnybe lábadt a szemem. 
- Menj, vár rád egy új kezdet – törölte meg a szemét Mary.
- Sziasztok – intettem egy aprót, majd gyorsan átöltöztem , és vissza mentem az irodába, hogy közöljem Grayson-nal, hogy indulhatunk.