A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

Prológus

Sötétség. Teljesen elnyelte őt, a semmiben lebegett, mintha csak a végtelen űrben úszott volna, azzal a különbséggel, hogy egy csillag sem ragyogott körülötte. Illetve ez mégsem volt teljesen igaz. Néha egy-egy halvány fényfolt felderengett, ami egy másodpercre lyukat tépett ebbe a monoton és céltalan ürességbe. Legtöbbször hangok voltak, néha meg apró villanások a környezetből, de ezek mind túl gyorsan elmúltak, és utána ismét visszasüllyedt a koromsötétbe.

Várta ezeket a pillanatokat és remélte, hogy hosszabbra nyúlnak vagy esetleg többször előfordulnak. Nem azért, mert jó érzés volt kiszabadulni abból az űrből, hiszen egyáltalán nem kéne semmilyen fényt látnia. Az ő égboltján az összes csillag kihunyt, és pontosan jól emlékezett arra az utolsó pillanatra az életéből, mikor a legjobb barátja, az egyetlene, véget vetett a szenvedésének. Elfogadta a tényt, hogy meghalt, mígnem egyszer elkezdett szófoszlányokat hallani, majd időközönként felvillant előtte pár ismeretlen alak.

Geto Suguru nagyon is jól tudta, hogy valaki más használja a testét, elnyomva az ő lelkét. Nem tudta milyen erős sámánnak vagy átoknak kell lennie valakinek ahhoz, hogy megszálljon egy halottat, de nemkülönösebben érdekelte. Visszarángatták a halálból, és most ez az idegen a kénye kedve szerint cselekedett az ő testével, és ezt ő nem hagyhatta.

Ám hiába próbálkozott az elzárt lelke valamilyen úton-módon visszaszerezni az irányítást, minduntalan veszített a bitorló ellen. Megpróbálta ezeket a rövid villanásokat kihasználni, de túl erős volt a másik fél, egy csepp esélyt sem adott Getonak. Így is szerencsésnek érezhette magát, hogy néha kapott valami ingert a külvilágból. Ez rettentően irritálta és csak növelte az eltökéltségét, hogy kiűzze az idegen lelket. Tovább harcolt, még ha minden egyes alkalommal alulmaradt is az irányítás megszerzéséért folytatott csatában.

Ám ezúttal valami megváltozott, érezte, mert nem csak úgy céltalanul lebegett a sötétségben. Értelmes szavak jutottak el hozzá, és bár nem láthatta mi folyik körülötte, ezekből a halk szófoszlányokból azonnal felismerte, hogy kivel beszélt.

Itt az ideje, hogy felébredj.

Bármikor felismerte ezt a jellegzetes, arroganciától csöpögő hangot, hiába is telt el ki tudja mennyi idő. Rá mindig emlékezni fog. Ha tehette volna torka szakadtából üvöltött volna neki, hogy végezzen vele, ez nem ő, ne higgyen a szemének. Annyira figyelmeztetni akarta, hogy egy láthatatlan gátat áttörve a jobb keze fölött majdnem sikerült visszaszereznie a kontrollt, de még így is túl erős volt az a parazita.

– Hogy engedheted meg, hogy így kihasználjanak, Suguru?

Abban a pillanatban minden megváltozott, a volt barátja azonnal kirántotta őt a fényre és arra a pár másodpercre ő irányította a testét. Nyomban ki is használta ezt a vissza nem térő lehetőséget és a saját torkához kapott.