A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

6.fejezet: Majmok között

Több, mint egy hét telt el, mióta Suguru visszaszerezte a testét. Már egyre kevesebbet gondolt arra a bizonyos időszakra, de akárcsak egy nyavalyás betegség, időnként fel-felütötték a fejüket azok a rémképek, és akkor ismét csak egy üres, céltalan porhüvelynek érezte magát. Mintha egy vasmacskához kötötték volna, amely húzta lefele a mélybe, de szerencsére Gojo nem engedte, hogy a tengerfenékre süllyedjen. Gyorsan ki tudta őt rángatni ezekből a pillanataiból, néha akár csak egy-egy idióta megszólalással is.

Satoru a tükrös incidens óta nem hagyta egyedül – legalábbis nem olyan hosszú időre –, és ez kifejezetten jólesett Sugurunak. Ha eleinte tartott is az összezártságtól, egyáltalán nem teltek vészesen az elmúlt napok. A kellemetlen csend így is sokszor befészkelte magát közéjük, de már sokkal természetesebben viselkedtek egymás közelében, és a barátságuk is egyre stabilabb lábakon állt.

Ezen sokat segített, hogy egy pár órát mindig leültek a tévé elé játszani, mint a dedósok, de legalább találtak valami közös pontot, amely mindkettejüket kizökkentette a jelenlegi helyzetből. Viszont azokból a pár órákból egy délután lett, amely volt, hogy egy egész éjszakába fordult át, és ezt már Suguru kevésbé viselte jól, bizalomépítés ide vagy oda.

Ezért is jöttek ki a zsúfolt belvárosba, és onnan meg mentek be egy még zsúfoltabb plázába. Suguru egyáltalán nem erre gondolt, mikor Satoru azt mondta kiviszi őt a házból, mielőtt megeszi őt a penész és összetöri a kontrollerét. Eleinte csak egy fáradt sóhajjal elintézte, mert végre friss levegőt szívhatott, és már ott tartott, hogy inkább levágja a kezét, minthogy egy újabb napot végigjátsszon Satoruval.

Viszont már nem tudott segíteni magán, és egyre idegesebbé vált a hömpölygő majmok között. Képtelen volt figyelmen kívül hagyni őket; a borzalmas szagukat, a zsibongást, amellyel megtöltötték a pláza üveges kupolaterét, na meg ahogy bámulták őt. Az összes, amelyik elhaladt mellette felpillantott a homlokára, mert a kötést még mindig nem vették le. Mintha bármi joguk lett volna őt megítélni.

Kilégzés, belégzés. Ezt mantrázta folyamatosan magában, mindahányszor átfutott a fején, hogy milyen szépen meg tudná tisztítani ezt a helyet a primitív állatoktól.

A folyosókon lassan nem lehetett elférni, már nem tudott egyenesen haladni, így kénytelen volt manőverezni a tömegen keresztül, ha tartani akarta a magas, fehérhajú férfivel a lépést. Nem érhetett hozzájuk, nem engedhette, hogy beszennyezzék.

Kilégzés. Belégzés.

Elsodorták a vállát. Akárcsak egy falnak mentek volna neki; az illető majdnem elzakózott, Suguru viszont meg sem moccant, csak a fejét fordította oldalra. A fiatal férfi már szitkozódásba kezdett volna, de Suguru tekintete a torkába fojtotta a szavakat. Olyan megvetéssel és undorral nézett le rá, hogy az öltönyös alak egy árnyalattal sápadtabb lett. Suguru sötét szemei minden szándékát elárulták, ha nem lett volna tele mindkét keze a bevásárolt holmikkal, akkor ez a majom már rég holtan feküdt volna.

Megragadták a felkarját, és elvezették, Suguru lassú lépésekkel követte az illetőt, de tekintetét továbbra sem vette le arról a bátor kis majomról, aki hozzá mert érni.

Még utána tudnám küldeni az egyik átkom...

Megrázta a fejét, és elfordult. Nem állhatott így hozzá, különben Satoru kénytelen lesz olyan lépéseket megtenni, amely egyikük számára sem lenne kellemes. Bármennyire is kísértette, hogy lemészárolja a körülötte hemzsegő majmokat, ezt el kellett felejteni minél gyorsabban.

– Minden rendben? – A nyomás megszűnt Suguru karján és Satoru inkább követelő, mintsem aggódó hangja töltötte meg a fülét.

– Igen. – Lehunyta a szemét, és elvégezte a nyugtatásnak szánt gyakorlatát.