A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

16.fejezet: Fájdalom

Suguru magához szorítva tartotta Satoru élettelen testét, mintha még mindig próbálta volna megóvni a világtól. Fejét a nyaka hajlatába temette, állát megfeszítve küzdött a zokogás ellen, mert a csata még nem ért véget, és nem omolhatott össze. A kötelességtudata visszahívta a csatamezőre, hogy a barátja halála ne legyen értelmetlen, de az összetört szíve és a darabokra hullott lelke nem hagyta, hogy elengedje Satorut.

Mikor megszabadult Kenjakutól talán mégsem tért vissza a halálból, és tényleg a pokolban landolt, mert ez nem lehetett a valóság. Nem létezhetett egy olyan világ sem, amelyben ő kapott egy második esélyt minden tette ellenére, közben meg Satorut ilyen kegyetlen módon és ilyen korán érte utol a vég. Vagy valóban a sors űzött velük rossz tréfát, mikor reményt adott nekik, hogy együtt lehetnek. Most ismét szembesítette őket azzal, hogy számukra nincs közös jövő.

Nem. 

Lassan felemelte a fejét, kereste Satoru tekintetét, rá akart cáfolni a sorsra, hiszen mindketten kijátszották már a halált. De Satoru ugyanolyan ernyedten feküdt a karjaiban, testéből kihunyt az élet, akár a gyertyaláng. A zafírkék íriszek már nem csillogtak, elvesztették a fényüket, és üresen meredtek a beborult égre. 

Suguru gyengéden lehunyta Satoru szemeit. A szíve mélyén érezte, hogy valami megtört benne. Satoru volt az, aki miatt visszatért a halálból, az egyetlen, aki szívből szóló mosolyt tudott csalni az arcára. Annyi minden lehetett volna köztük. A kapcsolatuk már rég kinőtte a „legjobb barát" elnevezést.

Szerettem...

De már késő.

Okkotsu kétségbeesett hangja lassan jutott el a füléhez, és csak akkor vette őt észre, mikor térdre zuhant Satoru mellett.

– Gojo-sensei!

Suguru nem emelte fel a fejét. Hüvelykujjával végigsimított utoljára Satoru sápadt arcán, majd erősen lehunyta a szemét, és óvatosan visszafektette a földre.

– Sajnálom... – hogy ezt Okkotsunak vagy Satorunak motyogta, azt nem tudta.

A fiú keze ökölbe szorult, a látottakat tagadva a fejét rázta. A könnyeivel küszködve egy határozott mozdulattal még közelebb húzta a félbeszakadt alsótestet, és Satoru megmaradt karját is a megcsonkított végtaghoz illesztette. Suguru összeráncolt homlokkal figyelte, hogy a fiú mit csinál a barátja holttestével, de mikor a tenyerei alatt felvillant a fordított átoktechnika gyógyító fehér fénye, elkerekedett a szeme.

– Tudsz másokat gyógyítani – ezt inkább kijelentette, mintsem kérdezte.

A fordított átoktechnika használatához nagyon precízen érteni kellett az átokenergia folyását, de az egy másik szint volt, ha valaki azt át is tudta bocsátani egy másik ember testébe. Még Satoru sem tudta ezt megcsinálni, az egyedüli kivétel, akit ismert, az Shoko volt. Nagyon csúnyán alábecsülte Okkotsut, valóban rengeteg tehetség rejlett benne.

– Valamit muszáj tennem. – Az eltökéltség az arcán megingathatatlannak tűnt, de a hangja elárulta. – Túl sokkal tartozom Gojo-senseinek, nem hagyhatom... nem hagyhatom így.

Suguru összetört lelkébe egy kis remény költözött, még ha tisztában is volt azzal, hogy ez a sérülés az élettel összeegyeztethetetlen. Bizakodva figyelte a kiáramló gyógyító átokenergiát; hol Satoru mellkasára, hol csukott szemére nézett, bármi apró jelet keresett, ami arra utalt volna, hogy a barátja visszatért hozzá.

Nagyon hinni szeretett volna a fiú erejében, de ahogy eltelt még egy perc, és Satoru továbbra is ugyanolyan élettelenül feküdt, egyre halványabb lett Suguruban a remény pislákoló lángja. Hiába ölelte körül a ragyogó fehér fény a szétroncsolt testet, annyit ért, mint halottnak a csók.