A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

7.fejezet: Fekete fellegek

Az ebédlőasztalon megint olyan állapotok uralkodtak, mintha egy bomba robbant volna. Bár Suguru ehhez már hozzászokott, mert Satoru lazán otthagyta maga után a rendetlenséget, amelyet rendszeresen ő pakolt vagy épp mosogatott el. De nem bánta, legalább elfoglalta magát, mikor egyedül maradt a lakásban. Satoru ma is egész nap távol maradt, a vezetőkkel volt megbeszélése.

Most kivételesen nem ottfelejtett tányérok és evőeszközök hevertek szanaszét a fekete, kerámia asztalon, hanem Shoko orvosi eszközei, kötszerek és gézlapok. Na meg egy laposüveg, amelyet a nő már nem egyszer meghúzott, miközben őt vizsgálta. Suguru nem tudta eldönteni, hogy miatta ivott vagy ez már hozzátartozott Shoko mindennapjaihoz.

Talán mindkettő.

– Már teljesen behegedt, ezzel már nem is kéne foglalkozni. – A hüvelykujjával végigsimított a homlokán, majd félresöpörte a haját, és úgy igazgatta a fejét, hogy a heget minden oldalról szemügyre vehesse.

Suguru kissé kényelmetlenül érezte magát a nő vizsgáló tekintete alatt, sokkal inkább tűnt úgy, mint akit jobban érdekelt maga a sebesülés, mint a férfi állapota. De érthető volt, hiszen miért kellett volna érdekelnie az ő jólléte, így is túl sokat tett érte azzal, hogy meggyógyította. Még mindig nem tudta, hogy a nő hogyan viszonyult hozzá, az ő arcáról már sokkal nagyobb kihívást nyújtott bármiféle érzelem leolvasása.

– Köszönöm, hogy segítettél. – A megmentettél és a visszahoztál a halál torkából jobb kifejezések lettek volna, de már így is túl sokszor köszönte meg Shokonak, és lassan a szavak a jelentésüket vesztették. – Pedig semmi okod nem volt rá.

– Valóban. Sokan nem akarták, hogy segítsek. Szerencséd, hogy van egy idegesítő, makacs barátod.

Halvány mosolyra görbült a szája a Satorura aggatott jelzők hallatán. Továbbra is úgy érezte, hogy nem érdemelte meg a barátjától ezt a mennyiségű támogatást, de mélyen legbelül jólesett neki, hogy Satoru ennyire törődött vele. Habár kevésbé lelkesen, de Shoko is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most itt ülhetett ezen a széknek nevezett luxusbútoron. Már csak az a kérdés maradt, hogyan fogja mindezt viszonozni.

Suguru tekintete megüresedett, ahogy az asztallapon kanyargó sötétebb márványvonalakat nézte. Abban a tíz évben végig azt hitte, hogy megutálták őt a tetteiért, hogy már minden bizalmukat elveszítette. Otthagyta őket, hogy elérhesse a céljait, és ezzel egymás ellenségeivé is váltak. Mégis segítettek rajta, és ennek a miértje folyamatosan nyomasztotta a lelkét.

A latex csattanó hangjára eszmélt fel, ahogy Shoko levette a kesztyűjét. Összevonta a szemöldökét, miközben a nő már pakolta vissza az orvosi kellékeket a táskájába.

– Nem teszel rá valamit? – nyúlt oda a homlokához.

Az elmúlt pár napban már próbálta hozzászoktatni magát ahhoz a halvány vonalhoz, de Suguru szemét továbbra is szúrta ez a kis testhiba, főleg azért, mert a megszállására emlékeztette. Egyébként már semmilyen kötésre vagy tapaszra nem lett volna szüksége, de mégis megnyugtatta, ha valami eltakarta.

– Nem fogom a drága kötszert egy egészséges emberre pazarolni – közölte a nő.

– De még látom azt a... – gyorsan elharapta a mondatot, nem akart nyafogni. – Mikor fog eltűnni a heg?

Shoko felsóhajtott.

– Nem tudom. Ha nem kapartad volna el, valószínűleg gyorsabban. De már így is halvány, nem értem miért panaszkodsz.

Csalódottan figyelte, ahogy a nő az utolsó gézlapot is visszatette a táskájába. Ő volt az orvos, bízott a szavában, de Suguru számára a heg ugyanolyan rondán rikított a homlokán, mint mikor először a tükörbe nézett. Ha valami eltakarta, az legalább egy kis megnyugvást nyújtott a számára, elég volt minden egyes átkötözés alkalmával látnia a megszállójától visszamaradt csúf nyomot. De nem szerette volna a nőt felbosszantani, így is frusztráltnak érezte, meg egyébként is egyértelműen sugárzott mindkettőjükből, hogy mennyire kellemetlennek találják ezt az egész szituációt.