A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

13.fejezet: A legerősebb I.

A fekete sárkány kecses teste hullámokat leírva szállt a magasban, hogy a gazdája parancsának eleget téve minél gyorsabban a csata helyszínére vigye a hátán utazókat. A robbanások és az összeomló épületek robajának erősödő hangja egyértelműen jelezte, hogy Shinjuku felett jártak – már ha maradt bármi is a kerületből. Suguru átka egy vadászó sólyom sebességével indult meg a föld felé, és amint áttörtek a felhőrétegen, a szemük elé tárult az a mérhetetlen nagy pusztítás, amelyet a két legerősebb jujutsu sámán küzdelme hagyott maga után.

Egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy Sukuna egy újabb torz shikigamival bővítette a sorait. Suguru tekintete még jobban összeszűkült. Egyenletesen elárasztotta átokenergiával a teste minden pontját és izmai küzdelemre készen megfeszültek, mintha már minden sejtje azt várta volna, hogy egy hosszú, kispadon való ücsörgés után végre igazán használatba vegyék őket.

A három különleges osztályú sámán egyszerre ugrott le az átok hátáról, amely a parancsához híven a frissen megidézett, groteszk női testtel rendelkező shikigamira támadt; állkapcsa közé zárta, majd az áldozatával együtt belecsapódott a legközelebbi épületbe. Okkotsu sem hezitált és rögtön megcélozta Mahoragát. A fiú háta mögül egy hatalmas, szurokfekete nyílásból az Átkok Királynőjének csontfehér kezei bukkantak elő, majd egy rekedt ordítás kíséretében úgy csapott le az ellenfelére, mintha csak egy kis jelentéktelen szúnyogot akart volna összenyomni.

Suguru elszakította a tekintetét Rikáról, pedig tovább tudta volna csodálni azt a hatalmas erőt, amely abban a fenséges szörnyetegben manifesztálódott. Fontosabb dologra kellett koncentrálnia. Még a levegőben kezdetlegesen megjelenített pár átkot, hogy tompítsa a zuhanást, majd az egyikről elrugaszkodva egyenesen a legjobb barátja mellett landolt.

Satoru összességében sokkal jobban nézett ki élőben, mint Mei-san közvetítésén keresztül. Bár jobb karja könyékből még mindig hiányzott és testre simuló pólóján is jóval több szakadás éktelenkedett, mint a csata kezdetén, de Sugurunak mégis egy kis kő esett le a szívéről, hogy nagyjából épségben láthatta. Gojo Satoru sérülten is olyan veszélyesnek számított, hogy Sukuna kénytelen volt még egy házikedvencet megidézni.

Ezzel szemben Satoru nem úgy tűnt, mintha nagyon örült volna a segítségüknek. A kék szempár feszült figyelemmel kísérte a távolabb harcoló diákját, akihez immár Tsukumo is csatlakozott. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, és nevetést imitálva felhorkantott, miközben a fejét csóválta.

– Jöttetek elvenni a győzelmemet?

Suguru erre szintén elmosolyodott.

A prioritás.

– Talán megsértettük Gojo Satoru büszkeségét azzal, hogy nem egyedül arathatja le a babérokat?

– Azt hittem elég világosan megmondtam Yutának és Tsukumonak, hogy nem kérek segítséget, csak ha már náluk is jobban legyengülök. Ennyire szarul néztem volna ki kívülről? Biztos, hogy nem, én elég menőnek éreztem magam – vakarta meg felnyírt tarkóját kissé túljátszott csalódott grimasszal az arcán.

Suguru tekintete önkénytelenül is a megcsonkított karjára siklott, amely az utolsó cérnaszálat is elszakította benne. Ha nem is mondott semmit, Satorunak elég volt csak rápillantania, mert elég jól ismerték már egymást ahhoz, hogy meglássa az aranybarna szemek mélyén csillanó valódi érzéseit.

– Ja, hogy emiatt! Valóban kellemetlen – mondta úgy, mintha csak a mai időjárásról csevegtek volna. A csonk gőzölögni kezdett, majd egy szempillantás alatt friss izmok és inak burkolták be a regenerálódott csontokat, és a semmiből egy új kéz bukkant elő. – Csak adni akartam Sukunának egy kis sikerélményt.