A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

18.fejezet: Fakókék

Shinjuku romokban hevert. Tokió szíve teljesen megsemmisült, egyedül csak néhány, a törmelék alól még halványan vibráló reklámplakát emlékeztetett az egykoron élettel teli városközpont hajdani képére. Mostanra jobban hasonlított egy háborús övezetre, ahol az utcák rideg szürkesége kontrasztot alkotott a roskadozó épületek között átsütő, lemenő nap vörös sugaraival. A városrész a halál játszóterévé vált, ahová összeeresztették a világ legerősebb embereit, hogy egy életre-halálra menő játék során végleg leszámoljanak Sukunával.

Viszont a sors ismét gonosz tréfát űzött, mikor elhúzta előttük a mézesmadzagot, és elhitette velük, hogy győzhetnek. Helyette a vereség keserű íze maradt csak a szájukban.

Satoru meghalt. A legjobb barátja félbevágva feküdt a hideg földön, és Suguru csak tehetetlenül állt a romok között. A vér lassan mindent elöntött, sötét árnyként terjedt szét a lába körül, szinte elnyelve őt, de továbbra sem tudott megmozdulni. A világ megszűnt körülötte, a tér mintha megüresedett volna, és egyedül Satorut látta, akin már nem tudott segíteni.

Miattad halt meg. Veszítettél. Cserbenhagytad.

A saját hangjának kántálásától a nyomasztó érzés csak erősödött benne, és még jobban összeszorult a mellkasa. Megindult Satoru felé, de a lábai szörnyen lassan mozogtak, mintha hatalmas súlyokat aggattak volna rájuk, amelyek minden lépést egy küzdelemmé tettek. A távolság egyre csak nőtt, mintha a végtelen most valóban közöttük állt volna, és bármennyire igyekezett, Satoru most számára is elérhetetlenné vált.

Sukuna kárörvendő nevetése egyre hangosabban visszhangzott körülötte, mígnem hirtelen meg nem jelent előtte, és toronyként magasodva fölé az útját állta. Suguru meg akarta ölni, ráküldeni az összes átkát, hogy szaggassák szét, tépjék darabokra, hogy örökre tűnjön el a föld felszínéről. De teljesen lefagyott, a teste nem engedelmeskedett, ahogy az átokereje sem. Egy tehetetlen szoborrá vált, amely csak arra várt, hogy darabokra zúzzák.

– Talán még győzhetett is volna – kezdte Sukuna unottan, miközben Satoru levágott karjával játszadozott. – Szánalmas, hogy megmentett. Milyen érzés, hogy a legerősebb sámán miattad halt meg? – vörös szemei Sugurura villantak. – A szerelem értéktelen és gyengévé tesz.

Sukuna olyan erővel csapta meg a kézcsonkkal, hogy a földre zuhant. Négykézlábra támaszkodott, miközben már a talajt borító vér lassan a csuklójáig ért, azzal fenyegetve, hogy őt is elnyeli. A vörös folyadékban lassan Satoruhoz kúszott, és már tisztán láthatta a vágás mentén a félbeszakadt szerveket és a karjai helyén maradt csonkokat. Egyre nehezebben vette a levegőt, a szemét könnyek kezdték csípni, mikor a barátja sápadt, hideg arcához ért.

Ez nem lehet a valóság. Nem...

– Még így is milyen jóképű, nemigaz?

Suguru a hang irányába kapta a fejét, és azonnal elhűlt, amint meglátta az alakot. Saját maga ült vele szemben törökülésben, állát a kezén támasztva, egy negédes mosollyal az arcán.

Ez én...

Nem.

– Kenjaku – szűrte a fogai között.

– A történelem során sok névvel illettek. Hívj, aminek akarsz – vont vállat, majd tekintetét lassan Sugurura vezette, és barátságosabb hangnemre váltott. – Tudtam én ám, hogy hiányoztam neked. Bár elég látványos nyomot hagytam rajtad, hogy sose felejts el. 

Suguru undorodva elhúzta a fejét a homloka felé nyúló kéztől.

– Lehetetlen. Már rég kiűztelek, mit...