A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

9.fejezet: Álmatlanság

Az idő ellenük dolgozott. Suguru azon sem lepődött volna meg, ha azt mondták volna neki, hogy valaki szándékosan manipulálta azt átoktechnikával, és ezért repültek el ilyen gyorsan a napok Satoru születésnapja után. Már a karácsony gondolatától is összeszorult a gyomra, pedig ennek az ünnepnek a boldogságról, az együttlétről és a barátságról kellett volna szólnia.

Meg a romantikáról...

De neki egyszer sem szólt ezekről. Túl sok rossz emlék kapcsolódott ehhez az ünnephez, és nem akarta tovább gyarapítani ezt a listát. Így is nehezen bírta azt felfogni, hogy az év legromantikusabb napján meggyászolhatja a saját halálát. Már ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a gyomra, de ehhez hozzájöttek még a baljós gondolatai a közelgő csatáról. Gojo Satoru a legerősebb jujutsu sámán, és ezt a tényt senki nem tudta megcáfolni, de Sugurut mégis aggodalom töltötte el, mindahányszor arra a vészesen közelgő dátumra gondolt.

A nyakukon volt a csata, és már Satoru is kevésbé tudta a hatalmas egója mögé rejteni a valós érzéseit; Suguru egyre kevesebbszer látta azt az idétlen mosolyt az arcán, a megszokottnál is komolyabban viselkedett, de mégis a legszembetűnőbb jel az az óceánkék szemekben megbúvó komorság volt.

Mindenki már alapnak vette, hogy a barátja a legerősebb, így az ilyen kaliberű küzdelmeket egyértelműen rá bízták. Még ha ez azt is jelentette, hogy az egyik diákját – akit mondhatni ő nevelt fel – meg kell ölnie. Mintha senkit sem érdekelt volna az, hogy ez mennyire megviseli, mivel ő volt Gojo Satoru, akinek ilyen helyzetekben is a legerősebbnek kellett maradnia. Csak a győzelem és az erő számított. Nem érezte igazságosnak, hogy mennyi mindent elvártak tőle és ilyen hatalmas terhet aggasztottak a lelkére, amelyet egyedül kellett cipelnie.

Utálta ezt az egész jujutsu rendszert, ezért is hagyta ott.

Ismét kinyitotta a szemét ahogy ezek a rosszízű gondolatok sáskaraj módjára ellepték az agyát, nem hagyva egy perc nyugtot sem neki. Megint ezen a témán kattogott, mint minden este, ráadásul egyre hosszabb ideig emésztették ezek a gondolatok, ami az alvás rovására ment. De ez mindkettőjükre igaz volt. A napok túl gyorsan teltek, az éjszakák még nyugtalanabbá váltak, és a boldogság illúzióját is egyre nehezebben tartották fenn.

Többször is beszéltek erről Satoruval, de valahogy Suguru úgy érezte, hogy néha még előle is rejtegette a lelkében megbúvó fájdalmat. Mintha a férfi ereje, a végtelen, nem csak fizikailag tartotta tőle távol a dolgokat, de még az érzéseihez sem engedett senkit sem közel. Ha egy érzékenyebb pillanatban jöttek fel ezek a témák – mint a születésnapján –, akkor látta a barátján, hogy szüksége volt rá, mert Suguru szerette volna azt gondolni, hogy talán még mindig ő az egyetlen, aki igazán megértette őt.

Most már Suguru kezdte bánni, hogy nem kaptak elég időt, amelyet együtt tölthettek volna. Satoru mellett olyan érzések törtek fel benne, amiket nem hitt, hogy valaha újra átélhet, és minden viszontagság ellenére, tagadhatatlanul hiányzott neki ez a kis a felszabadultság, ez a kis boldogság. Túlságosan is hozzászokott ehhez, és nem akarta elengedni.

Üres tekintettel bámulta a tévéből származó változó villanásokat, amelyek furcsa fényjátékot festettek a falra. Satoru még mindig nem aludt, de ezen meg sem lepődött. A telefonjáért nyúlt, majd egy fáradt sóhaj kíséretében vissza is tette, miután a képernyőn megjelent idő egyáltalán nem nyerte el a tetszését.

– Azt hittem sikerült elaludnod – hallotta meg Satoru hangját.

– Nem igazán. De megjegyzem, neked sem ártana.

– Megvagyok – érkezett az automatikus válasz, amelyet Suguru már annyiszor hallott az elmúlt pár napban, hogy az már a jelentését vesztette, egy gyenge hazugságnak sem ment el. Átlátott már ezen, mert ismerte a valóságot, és ezzel csak még jobban aggódott Satoru állapotáért.