A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

11.fejezet: Búcsú

Kellemetlen, kínos és feszült. Suguru akár estig is sorolhatta volna az összes negatív kifejezést, amellyel jellemezni tudta volna a főépület aulájának a hangulatát, de mégis ez a három szó írta le a legjobban azt a nyomott légteret. Ezt a feszültséget viszont nem úgy kellett elképzelni, mint egy rossz vicc után kialakult csendet, hanem inkább úgy, mint mikor mindenki gyilkos tekintettel mered arra a bizonyos fekete bárányra, miközben egyes, hevesebb vérmérsékletűeket erőből kell visszafogni, mielőtt egy újabb átoktechnikával manipulált vérlövedékkel nekiesne a másiknak.

Az utazás alatt lélekben már felkészítette magát, hogy ez a visszatérés minden is lesz, csak kellemes nem. Tisztában volt a tetteivel, hogy bántotta a diákokat – majdnem meg is ölte őket –, és hát a háborúindítással sem tett igazán jó benyomást. Nem is számított meleg fogadtatásra, de azért azt egy picit túlzásnak találta, hogy amint átlépte a küszöböt, egy nyíllá formált vérsugárral kis híján átfúrták a mellkasát.

Satoru nem említette, hogy egy Halálfestett Méhvel is bővült a szakközépiskola csapata, bár a barátja elég sok részletet nem osztott meg vele, amiket mégis, azokat meg Suguru húzta ki belőle harapófogóval hosszú, fárasztó viták során. El kellett ismernie, hogy meglepte a támadás erőssége, le is nyűgözte; a nagy nyomás alá helyezett vér felszántotta a plafont, egy sistergő fekete vonalat hagyva maga után, átvágta a falat, és még egy szerencsétlen fát is kettéhasított. Nem véletlenül őrizték ezeket a speciális átoktárgyakat szigorúan titkos helyen, amelyeknek a hollétéről csak Tengen-sama és pár bizalmas sámán tudott. Ezért sem értette, hogy került ide a Halálfestett Méh, viszont úgy tűnt, hogy jobban megtűrt személynek számított, mint Suguru.

Azt meg már pláne nem értette, hogy miért pont Kamo Noritoshi nevét ordította, mielőtt rálőtt. Mivel egy morzsányi emléke sem akadt a félig átok, félig ember hibridről, ezért bármit is követett el, azt is Kenjaku számlájára írta, még ha a két név között egyáltalán nem látta az összefüggést. Annak az agydarabnak a gondolata és a kedves üdvözlés rányomta a hangulatára a bélyeget, de ebből semmit sem mutatott ki.

Mindenesetre jól szórakozott a vérmanipuláló arckifejezésén, mert az úgy csikorgatta rá a fogát, mint valami veszett eb. Ráadásul ezt még fokozta, hogy a mellette álló rózsaszín hajú fiú úgy tartotta vissza, mintha egy pórázt fogott volna.

– Újonnan már elfajzott átoktárgyakat is felvesznek az iskolába? Érdekes. – Behunyta a szemét, miközben úgy tett, mintha valóban elgondolkodott volna a kérdésen és nem csak azt a bizonyos húrt akarta volna továbbfeszíteni.

Igazából nem tudta megmagyarázni, hogy miért provokálta a festett arcú férfit, aki egy dühös „tch" kíséretében tett felé egy fenyegető lépést. Kicsit talán élvezte ezt az egész szituációt, vagy legalábbis ezt a látszatot próbálta fenntartani. Nem tervezett beszélgetésbe elegyedni senkivel sem, és az arcokból ítélve, ez kölcsönös is volt, viszont akkor sem hagyhatta szó nélkül ezt a szívélyes fogadtatást.

– Szívesebben látjuk itt Yuji testvérét, mint téged – szólalt meg Panda, aki higgadtabbnak tűnt a többieknél, bár mély hangjába pont elég él vegyült.

– Lazac. Bonitopehely – kontrázott rá az átoknyelvet használó fiú, aki megmaradt kezével már elhúzta a garbóját, készen állva arra, hogy a szavait ugyanolyan indulattal rázúdítsa, mint legutóbb.

Suguru csak értetlenül felvonta a szemöldökét, bár sejtette, hogy semmi kedveset nem takarhattak az onigiri összetevők.

– Csak egyetértett velem, ahogy mindenki más is, aki jelen van. Meg szépen fogalmazva a pokol mélyére küldött – fordított Panda.