A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

17.fejezet: Törékeny remény

Suguru dermedten ült és csak bután pislogott a volt tanárára, mintha egy teljesen más nyelven beszélt volna hozzá, és most arra várt volna, hogy lefordítsa neki a szavakat. Yaga közben már elkezdte eloldani a talizmánokkal borított köteleket, amelyek a falhoz láncolták. Észre se vette, hogy a csuklói körül a szorítás megszűnt, hirtelen a szökési terv úgy illant el, mint az elpárolgó köd.

Szüksége van rád.

Az agya fájdalmasan lassan dolgozta fel ezt az információt, de ahogy Yaga visszhangzó szavai egyre hangosabbá váltak a fejében, úgy kezdtek el értelmet nyerni. Ez csakis egy dolgot jelenthetett. Amint felfogta, egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Az elfeledett remény halvány szikrája csillant meg elkeseredett, összetört szívében. Megerősítésre volt szüksége, hallani akarta, hogy nem csak gyermeki hiszékenységgel kapaszkodott bele pár szóba.

– Satoru... – nem bírta befejezni a kérdést, a remény mellett ott bujkáló bizonytalanság eltompította a hangját.

Yaga tekintete bár továbbra is kemény maradt, de mintha a ridegség mögött egy pillanatra átsuhant volna valami más, valami, ami régen talán törődést jelentett. Fényéveknek érződött, mire válaszolt.

– Életben van – hangja a tőle megszokottnál enyhébben csengett, pontosan tudta mekkora jelentőséggel bírt ez a hír Suguru számára.

Suguru élesen beszívta a levegőt, a szíve hevesebben kezdett verni a mellkasában, szétárasztva a testében a melegséget abból a bizonyos fellobbant szikrából. Az a sötét és reménytelen világ, amely készült elnyelni őt, hirtelen megvilágosodott, mintha az elfeledett napfény sugara hatolt volna át a saját kilátástalanságának a burkán. Már szinte elengedte, majdnem elfogadta, hogy számukra nem létezett az a fogalom, hogy együtt.

Élt.

Satoru élt.

Mégsem veszett el minden, kapott egy újabb esélyt, hogy lássa azt az arrogáns, de számára mégis gyönyörű mosolyát, hogy elveszhessen a legszebben csillogó óceánkék szemekben. Megannyi érzelem öntötte el, gondolatok tömege keringett a fejében, de a legfontosabb jelen pillanatban csak egy dolog volt.

– Látnom kell őt. – A saját szemével akarta látni, hogy lélegzett, hallani akarta a szívdobogását, hogy valóban visszatért hozzá onnan, ahonnan elvileg lehetetlen.

Korántsem tudott olyan gyorsan felállni, mint ahogy szeretett volna. Magában átkozódott is, hogy a sérülései mennyire korlátozták a mozgását. Belekapaszkodott a falba, mélyeket lélegzett, várta, hogy a hirtelen rátört szédülés tűrhető mértékűvé csökkenjen. Közben végig a cella nyitott ajtaját bámulta, attól tartva, hogy csak a mézesmadzagot húzták el az orra előtt, és hamarosan elillan a lehetőség, hogy Satoruhoz mehessen.

Nem!

Alig tett egy lépést, erős kéz ragadta meg a szanaszét vagdalt pulóverjének a gallérját. Suguru izmai megfeszültek, de jelen állapotában esélye sem lett volna a kigyúrt igazgató ellen. 

– Ne kelljen ezt megbánnom, Geto! Ha csak egy pillanatra is megérzem, hogy használod az átoktechnikád és bántani mersz bárkit is, akkor garantálom, hogy nem fogod megélni a tárgyalásod napját.

Sugurunak egy arcizma sem rezdült, pedig érezte a fenyegetés súlyát. Még ha nagyon a nyelve hegyén is volt, hogy visszafeleseljen az izomagyú igazgatónak, lenyelte a beszólást.

– Viselkedjek úgy, mint egy kisangyal. Felfogtam – igyekezett nyugodt maradni, de a gúny így is ott bujkált a hangjában, és egyre élesebbé vált ahogy folytatta. – Tárgyalás, mi? Mintha nem lenne meg előre az ítélet.