A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

5.fejezet: Nosztalgia

Suguru magához térve próbált tudatosítani minden részletet, amire csukott szemmel képes volt. Kényelmesen feküdt, méghozzá a puha bőrtapintás alapján a nappali kanapéján. Az orrát először csípős fertőtlenítő szag csapta meg, de azon túl egy kis enyhe, fűszeres parfümillat is keveredett a levegőbe, amely már sokkal kellemesebbnek hatott Suguru számára. Nem is olyan messze tőle furcsa zajokra lett figyelmes; szörnymorgások, kissé eltúlzott ütéshangok, mindezt egyfajta pörgős zenei aláfestés kísérte.

Erre már kinyitotta a szemét. A plafonról lógó tüskés, Suguru számára értelmezhetetlen lámpaszerűség alapján rögtön beazonosította, hogy valóban Satoru nappalijában feküdt. Már délután is megjegyezte magának ezt a furcsa csillárt, hogy jobban hasonlított valamilyen modernművészeti alkotásra, mintsem egy világítótestre. Viszont nem panaszkodhatott, mert a kanapé nagyon is kényelmes volt, és valaki arra is szánt figyelmet, hogy betakarja, így jó melegben pihenhetett.

Továbbra is kimerültnek érezte magát, mintha az összes végtagjára nehéz súlyokat aggattak volna, ezért sem nagyon próbálkozott a mozgatásukkal. Szép lassan felrémlettek a történtek, amelyek végül az ájulásához vezettek, de meglepetésére a feje egyáltalán nem fájt, csak egy kis nyomást érzett a heg mentén. Azt sejtette, hogy egy kötés okozta ezt a kis kellemetlenséget, de biztosra akart menni, ezért kiásta a kezét a takaró alól, hogy megtapogathassa a homlokát.

– Ne piszkáld! – szóltak rá, mielőtt hozzáérhetett volna. – Épp eléggé szétszedted már a saját fejedet.

Satoru a földön ült, hátát a kanapénak döntve, a feje pedig épphogy csak egy pár centire volt tőle, de az arca profilját még ki tudta venni. Kivételesen nem takarta a szemét a szemfedő, mert hát azért neki is látni kellett a tévében menő, rajzolt figurák küzdelmét. Suguru ekkor jött rá mi a furcsa zajok forrása. Az a bizonyos videójáték, amellyel a fehérhajú férfi éppen játszott. Suguru hosszas homlokráncolás után felismerte, mintha régen is ezzel a harcolós, rémegyszerű játékkal játszottak volna még a játékteremben, csak épp a grafikája lett részletesebb és kevésbé pixeles.

Eltelt tíz év, bár Sugurut nem igazán lepte meg, hogy a barátja továbbra is ilyen gyerekes dolgokkal szórakoztatta magát. 

A képernyőről ismét Satorura vándorolt a tekintete, aki továbbra sem fordult felé, viszont Suguru biztosra vette, hogy a játékra sem teljes figyelemmel koncentrált. Unottan nyomkodta a kontroller gombjait, és habár kék írisze élénken ragyogott, hiányzott belőle minden vidámság és az a megszokott szórakozottság.

– Ennyire szarul festett? – kérdezte, miután képtelen volt ellenállni a késztetésnek, hogy megtapogassa a kötést. Alapos munkának tűnt, rendesen feszült a feje körül, de annyira nem, hogy irritálja.

– Csináltam pár képet, ha annyira kíváncsi vagy. – Suguru megrökönyödött, és feszülten pillantott le a férfira, aki már a telefonja galériájában lapozgatott.

– Pont eleget láttam magamból a tükörben – emelte fel a kezét, hogy kitakarja a felmutatott kijelzőt. – Akarjam tudni, hogy miért csináltál rólam ilyen állapotban képeket? – kérdezte feszülten, hangjába egy kis él is vegyült.

Nagyon remélte, hogy a férfi nem viccből készítette ezeket, mint ahogy régen tette minden egyes félresikerült küldetésük során. Suguru egyáltalán nem volt abban a kedvében, hogy a saját fájdalmán és traumáján nevetni tudjon.

– Csak így bírtam Shokot idehívni – hangzott el a válasz, amely meglepte Sugurut. Így már értette honnan jött az a precíz kötés. – Hihetetlen, hogy nem képes felvenni a telefont, vagy hússzor hívtam. Aztán ide se akart jönni, mert a hülye szabályok, meg a fejesek... – grimaszolt a mondat végén.