A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

2.fejezet: Egy régi barát

Suguru szép lassan ismét kezdte felfogni a valóság fogalmát. A gondolatok káoszként kavarogtak zsibogó fejében, de legalább már csak a sajátjai, nem osztozott rajta senki más. Mégsem jött el az a várt öröm, amit a szabadság hozott volna magával. Rossz érzés telepedett meg a mellkasában és a visszatérő érzékei is sürgették, hogy minél hamarabb térjen magához.

Résnyire nyitotta a szemét, de az erős fény túlságosan is zavarta még. Pislogott egy párat, hogy hozzászokjon, de a világ még így is túl homályos volt. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy megdörzsölje a szemét, viszont valami nem engedte. Ez az egyre zavaróbb tényező gyorsan magához térítette, mert időközben realizálta, hogy egyik kezét sem képes mozgatni.

– Jó reggelt! – Ismerős hang ütötte meg a fülét, mire abbahagyta a fészkelődést.

Pontosan tudta, hogy kitől származott, de valahogy nem érezte magát készen még erre a találkozásra, ezért sem emelte fel a fejét. A látása lassan kitisztult annyira, hogy valamennyire felmérhesse, hogy most mennyire is van szar helyzetben; egy szűk szobában ült, elég alaposan hozzákötözve a székéhez. A falakat teleragasztották mindenféle átokszavakkal és talizmánokkal, a fényt pedig pár gyertya biztosította a földön, amelyeket akár egész hangulatosnak is lehetett volna nevezni, ha Suguru nem tudta volna, hogy épp egy átokhasználókra tervezett börtönben tartózkodott.

Hirtelen rátört a fáradtság, nem akart újfent küzdeni, ráadásul ettől a pár perc ébrenléttől a fejébe kezdett visszakúszni egy tompa fájdalom. Igaz, még elviselhető kategóriába esett, de mégis irritálta, és ilyen körülmények között végképp nem maradt egy csepp ereje sem egy Gojoval való beszélgetéshez.

Meghalt, majd feltámasztotta egy átok, ki tudja mit művelt addig vele, aztán nagy küzdelmek árán visszakapta a testét, de megint egy börtönben kötött ki. Túl sok kérdés tört fel benne, amelyekre egyszerre akart választ kapni, de közben a szőnyeg alá söpörte volna az összeset, ahogy a port szokás. Egy ideiglenes megoldást nyújtott, amely később majd egy nagyobb problémaként köszön vissza.

A nem múló zsibogás a fejében még jobban lefárasztotta, mint a gondolkodás. Ahogy megbéklyózott lábait figyelte, a szemhéja elnehezedett.

– Héj! El ne ájulj megint! – Többször homlokon bökték, ami Sugurunak egyenesen felért egy-egy késszúrással. – Tudod milyen kényelmetlen itt várakozni ezen a faszéken?

Suguru becsukta a szemét, hogy elmúljon a fájdalomhullám, majd egy szúrós tekintettel nézett vissza a vele szemben ülőre.

– Ha megkérhetlek, ezt még egyszer ne csináld! – Rekedt hangja még saját fülét is sértette. Mondjuk nem nagyon lepődött meg ezen, mert a torka jobban porzott, mint egy kiszáradt folyómeder.

Satoru halványan elmosolyodott, miközben hátradőlt, majd keresztbe tette a lábát. A mosoly ellenére Suguru érezte a feszültséget, amely ott lebegett közöttük. Mikor utoljára látták egymást, akkor a barátja épp végzett vele, miután ő megtámadott egy egész várost és a jujutsu diákokat.

Nem is...

Egy halovány emlék villant át Suguru fején; egymással szemben álltak a metrómegállóban, Satorut elkapta egy átok, ő meg minden erejével küzdött a teste bitorlója ellen. Vajon akkor milyen beszélgetés zajlott le köztük? Mindegy is, azokat a szavakat nem ő mondta, hanem az a gusztustalan agyféreg. A lényeg, hogy ismét egymással szembe kerültek, és legalább Satoru nem abba a kockába volt bezárva. A helyzete ellenére Suguru kissé megkönnyebbült.

– Szóval sikerült kinyitnom – mondta ki hangosan is a gondolatait.

Satoru egy ideig nem válaszolt. Arckifejezése megkomolyodott, és Suguru érezte, hogy a szemfedőn keresztül is épp felméri, vizsgálja őt.