A végtelen közöttünk - Jujutsu Kaisen ff (SatoSugu)

10.fejezet: Óceánkék

Suguru zsebre dugott kézzel követte a halványan megvilágított utat, és igyekezett úrrá lenni azon a káoszon, amely jelenleg a fejében uralkodott. Már bánta, hogy kijött Satoruval, inkább hánykolódott volna az ágyban, ahelyett, hogy összevesztek pont most a csata előtt. Nem tudta melyik esett neki rosszabbul; hogy Satoru nem akarta maga mellett tudni őt a végsőkig, vagy, hogy csak most közölte vele a kivégzéséről szóló feltételeket. Meg mellesleg azt, hogy nem csak egy egyszerű átok szállta meg.

Az előbbit még meg is értette a körülményekre való tekintettel, és tudta, hogy a barátja az ő védelme érdekében mondta azt, amit. De Suguru tudta, hogy Satorunak szüksége lesz rá, máskülönben minek avatta volna be őt egy ilyen bizalmas tervbe. Ennyit be kellett vállalnia érte, és Suguru el is határozta magát, már akkor, mikor először említés esett a streamről.

Az életével játszott, de hát már tíz éve halálbüntetéssel a fején járkált az utcákon. Igaz, kicsit most más volt a helyzet, mintha önként menne be a rendőrségre feladni magát, a csuklóját nyújtva a bilincsért, de nem tehetett mást. Ezt érezte a helyes döntésnek, még ha ez valóban a börtönnel lesz is majd egyenlő.

Satoru sokat kockáztatott érte, megmentette, aztán felkarolta, pedig Suguru még mindig úgy gondolta, hogy korántsem érdemelte meg ezt a bánásmódot. De ahogy teltek az együtt töltött napok, lassan rájött, hogy a barátjában keletkezett űrt, amelyet ő hagyott benne tíz évvel ezelőtt, még mindig csak ő tölthette be. Mert annyi év után is őt tartotta a legjobb barátjának, és ez mindennél többet jelentett Sugurunak. 

És ezt csak úgy tudta viszonozni, ha a végsőkig támogatja, és mellette marad.

Viszont a másik dologgal nem tudott mit kezdeni. Nem csak a gondolatait kavarta fel, de rendesen fel is zaklatta. Talán az érintette meg a legkevésbé, hogy a kivégzése elkerülhetetlenül be fog következni, mint minden éjszaka, amely hozza magával a sötétséget; bármennyire is próbálkozik az ember, nem tudja megakadályozni az eljövetelét. Ezt valahogy a visszatérte óta sejtette. De az, hogy Satoru eltitkolta előle a megszállójának a pontos kilétét, és egyébként csak azért hagyták életben, hogy arról a Kenjakuról tudjanak meg többet, az felháborította.

Nem mondhatta el neki, mert így szólt az egyezség. Na persze!

Satoru mindig is lazábban vette a szabályokat, a felelősségtudata az egyenesen a nullához közelített néha, erre pont ezt nem mondta el neki. Annyi szabályt szegett meg, került ki vagy egyenesen szart le, és mégis, amelyik tényleg nagyban befolyásolta a sorsát, azt tartotta be. Pedig tudta jó, hogy mennyire bosszantotta ez az egész helyzet. Hetekig küzdött magával, hogy elfogadja azt a heget a homlokán, és nem is egyszer Satoru segítette át őt ezeken a kritikus időszakain. Most nem tudta elfogadni azt a választ, hogy nem akarta a lelkét terhelni. Ez most egy teljesen más kategória volt.

Ökölbe szorult a keze a zsebében, mióta elhangzott a neve, csak az visszhangzott a fejében, újra meg újra. Mintha most is ott lett volna, annyi eltelt hét után visszatért kísérteni őt, és saját, negédes hangján suttogta bele a mérgét a gondolatai közé. 

Kenjaku.

Nem bírta kiverni a fejéből ezt a nevet, és egy nyomasztó érzés kezdett eluralkodni rajta, pont ugyanolyan, mint mikor még nem bírta elfogadni a megszállásának a tényét. Tudni akarta, hogy ki ez a valaki, mit tett a múltban és vele miket művelt. Elege lett abból, hogy a sötétben tapogatózott, miközben az ő életével játszottak. Nagyon koncentrálnia kellett, hogy a kezeit továbbra is a zsebében tartsa, hogy ne a homlokát kezdje el piszkálni.

Ez a valami – helyesbítve inkább valaki – benne élt, kihasználta a testét, az átoktechnikáját, na meg az emlékeit, amelyeken keresztül túlságosan is bizalmas információkhoz fért hozzá. Többek között Satoruval való szoros kapcsolatához és az iránta táplált érzéseihez, amelyek lehetővé tették a számára, hogy a Börtönvilágba zárhassa.