К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Magamba roskadva gubbasztottam a kandalló mellé húzott karosszékben. Megbecsülni sem tudtam volna, mióta ücsörögtem ott. Még az is meglepetésként ért, amikor a kezemre néztem és tisztának láttam, noha derengett, hogy Aemond nemrég gondosan megmosdatta egy tál vízben.
Miután rám talált a folyosón, minden elszántságára szüksége volt, hogy felnyaláboljon a földről, én ugyanis megmoccanni sem bírtam. Amint léptem egyet, összerogytam, ezért a karjába vett, és egyenesen a szobájába vitt. Arra sem pazarolt időt, hogy körbenézzen Helaena lakrészében. Csupán egy pillantást vetett odabentre, de bizonyosan ennyi is elegendő volt neki, hogy szörnyű gyanú ébredjen benne.
A szobájába érve szembesült a titkos átjáróval és a helyiség közepén heverő fegyvereimmel. Ekkor már biztosra vettem, hogy megfogalmazódott benne valami, mégsem szólalt meg. Egy kancsóból vizet töltött, leguggolt elém, és lemosta a bőrömet szennyező vért, aztán félretette a tálat. Nem kapkodott és engem sem sürgetett, viszont addig méregette az arcomat, míg a szemébe nem néztem.
Annyi mindent meg kellett volna beszélnünk, mi mégis némán fürkésztük egymást, mintha ezzel akartuk volna ellensúlyozni a zárt ajtó túloldaláról beszűrődő lármát. Odakint hatalmas lett a felbolydulás: Jaehaerys halálának híre percek alatt végigsöpört az erődön.
Aemond felemelte a jobbját, azonban a mozdulat felénél megdermedt. Azon töprenghetett, megérinthet-e egyáltalán az elmúlt napok történései után. Azóta nem találkoztunk, hogy Luke meghalt, de már nemcsak ő tetszelgett a rokongyilkos szerepében, hanem én is. Nem egy bűnös és egy bűnhődő fél nézett egymással farkasszemet, hanem két gyilkos, aki közvetve vagy közvetlenül a saját vérét ontotta.
Mély sóhajra fakasztott, amikor a bőre végül az enyémhez ért. Az ujjbegyei az arcomra, a hüvelykujja az államra simult, alig leheletnyivel a szám alatt. A gyomrom apróra zsugorodott, az orromban megtelepedő nyers hús és vér szagától újra és újra hányinger fogott el.
Sosem undorodtam még magamtól annyira, mint azon a véget nem érőnek tűnő éjszakán. Folyvást magam előtt láttam Jaehaerys megcsonkított testét. Nem bírtam megszabadulni a borzalmas látványtól, de egy részem nem is vágyott arra, hogy képes legyek rá. Mélyen belül megérdemeltnek véltem, hogy eluraljon, és darabjaimra szabdaljon az önvád. Az Istenekre, hisz halálra ítéltem egy gyermeket...
– Azt mondtad, miattam vagy csupa vér – idézte fel Aemond, a hangja oly' halk volt, hogy szinte elnyomta a kintről beszűrődő zsivaj. – Mi történt, Naehra?
Nyeltem egyet, legyűrve a torkomat elszorító gombócot. A magam iránt érzett iszonytól vezérelve, lesütött szemmel elhúzódtam Aemondtól, mire tétován leengedte a kezét, és az alkarjával a térdére támaszkodott.
– Jaehaerys meghalt – feleltem ekkor. – Felkínáltam az életét, cserébe a tiedért.
Aemond mélyen hallgatott, s miután ezt a legkevésbé várt reakciót kaptam tőle, nemsokára rávettem magam, hogy megint ránézzek. Az arca csaknem kifejezéstelennek tűnt. Mindössze némi döbbenetet láttam rajta, de mintha az sem abból fakadt volna, hogy az unokaöccse meghalt, hanem abból, hogy mindez miattam történt.
