Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 2. ♪

Hyunjin lépett be azon a bizonyos ajtón, aminek külsejét közel 4 éve minden nap látok. Sosem hittem volna, hogy látom újra. Főleg nem itt, a mi iskolánkban. Annyira szürreális élmény volt, hogy fel sem fogtam. Az állam tátva maradt, azt hittem képzelődök.

Beljebb lépett, majd leült egy üres helyre. Megkapta a maga feladatát, amin egészen óra végéig dolgozhatott. Kifejezetten tehetséges, van érzéke a rajzhoz, de ez anno nem tűnt fel. Még csak meg sem említette, hogy érdeklődik a rajz iránt, de ez betudható annak, hogy kicsik voltunk. Akkor még azt sem fogtuk fel, hogy egyszer majd dolgoznunk kell.

Kicsöngettek, majd mindenki a maga dolgára ment. Még mielőtt szem elől veszteném, utána rohantam és megállítottam, hiszen furdal a kíváncsiság.

- Szia! - Köszöntem rá, régi jó barátomra. Mire ő megfordult és egy kedves vigyorral vissza köszönt.

- Szia! - Nézett rám a csillogó szemeivel, amik az évek alatt semmit sem változtak.

- Ne haragudj, de esetleg emlékszel rám? - Tettem fel félve kérdésem. Tiszta kellemetlen lenne, ha nem ismerne fel.

- A lány, aki nekem jött a lépcsőknél? Szerencsére jó a rövid távú memóriám! - Dicsekedett, azonban nem ezt szerettem volna hallani. Megijedtem, miszerint tényleg nem ismert meg.

Agyalni kezdtem és kétségbe is estem. Fel sem tűnt, hogy neki mentem neki, amikor siettem. Szégyellem magam, tudom, hogy akkor nem voltam túl jó modoromban, na de, hogy ezt pont neki kelljen látnia. Ez tényleg csak az én balszerencsém lehet. Köpni, nyelni nem tudtam, fogalmam sem volt mit mondhatnék. Csüggedten, csak ennyi fért ki a számon;

- És a hosszú távú memóriád?

- Minden rendben van vele. - Adta tudtomra.

- Ezek szerint mégsem... - Fájt a tudat, hogy ennyire elfelejtett. Úgy értve, hogy nekem fontos emlékem az, amikor találkoztunk és amikor megismerkedtünk. Sosem felejtem el az arcát. De neki nem volt ilyen fontos.

- Nem bírom. - Hirtelen elkezdett nevetni, de nem csak az az enyhe nevetés. Ez kitört belőle, mint aki hosszú időn keresztül elfojtotta magában. - Sajnálom, de az az arc mindent megért. - Folytatta a röhögést.

- Elmondanád, hogy mi van veled? - Érdeklődtem utána, de egy pár másodpercig nem kaptam választ.

- Nyilván emlékszem rád, Borak! - Ekkor abba maradt a nevetés és csak mosolyogva pásztázta szemeimet.

Ledöbbentem, hiszen olyan jól előadta, hogy mit sem tud rólam, közben pedig emlékszik. Átkarolt és egy tört pillanatig úgy is maradtunk. Tudom, hogy azt hisszük ismerjük egymást, de annyi év telt el, hogy valójában nem így van. Kötődünk egymáshoz, ez egyértelmű. De változtunk az idő előrehaladtával, mint minden normális élőlény. Kíváncsi vagyok rá.

A következő óránk helyszínére mentünk, miközben végig beszélgettünk. Azonban a meghitt ismerkedésünket hamar megtörték.

- Borak! - Ordított utánam Jay.

Lihegve jött oda hozzánk és támaszkodott a térdére. Kifújva magát, tért észhez, úgy tűnt, mint aki egész idáig futott volna, de nem is kellett sokat találgatnom, száját máris szóra nyitotta.

- Csipogtam, de nem ez a lényeg. Hyunjin... Hyunjin a mi sulinkba jön! - Mondta ezt még mindig a térdére támaszkodva. Nem hibáztatom, kifulladt. Nem nézett fel, így nem láthatta ki áll mellettem.

- Igen, tudom. - Rátettem kezemet a vállára, ezzel is ösztönözve, hogy nézzen maga körül.

- Mi az, hogy tudod? - Nézett fel rám fájdalommal teli arckifejezéssel. Szegény tényleg megszenvedett ezzel a futással. - Ó, szia Hyunjin! - Köszönt rá a beszélgetés tárgyára lazán. - Várj... Hyunjin? - Kapta vissza tekintetét a fiúra.

- Jay! - Hyun elnevette magát, nem bírta tartani, csak úgy, mint nálam. Ők is szorosan megölelték egymást, majd utunkat hárman folytattuk.

- Egyébként, nem is vettem észre, hogy csipogtál. - Vakartam meg a tarkómat tanácstalanul.

- Kicserélted az elemet? - Nézett rám komoly tekintettel.

- Mit vársz, mit mondjak? - Jól ismer, az örök feledékeny. Ez már a védjegyem.

- Jé, ti nem változtatok. Csak magasabbak lettetek, de ugyan úgy ugratjátok egymást. - Hyunjin szája széles mosolyra húzódott.

Immáron hárman mentünk tovább igyekeztünk ez alatt a pár perc alatt beszámolni egymásnak mindenről, amiből kimaradtunk. Az idő azonban véges volt és az óránk el is kezdődött. Nem ugyan azon az órán voltunk, így ráadásul nekem hamarabb el kellett köszönöm, hogy odaérjek a helyszínre.

Sokat gondolkodtam, hogy vajon miért jött ide pont most? Miért a mi iskolánkba? És hogy lehet az, hogy ennyire jóba vagyunk ennyi sok év után. Szinte idegenek vagyunk egymásnak. Felnőttünk azóta és az már csak egy emlék, nem a jelenünk. A múltunk része, de úgy tűnik nem akar a múltban ragadni. Úgy érzem az univerzum tekert egyet a dolgon és már a jövőt is a magáénak akarja.

Haza felé úton még mindig csak ezeken töprengtem. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... amit persze sosem fogunk már megtudni. Azonban az ezen való agyalás hamar véget ért mikor hazaértem.

Nehéz minden nap ebbe az emlékekkel téli házba úgy visszatérni, hogy üresnek érzem. Pedig a bátyám és a barátnője vártak az isteni taebokkival. Nem rég készült el és még meleg is volt. Leültünk körbe és nekiláttunk az ételnek. Közben szokás szerint elmeséltem nekik mi történt az iskolában velem. Kivételesen volt mit mesélnem, mert javarészt nem tudok újat mondani. Meg is lepődtek, hiszen Han azaz a bátyám még úgy ahogy, de emlékszik a táborra ahová mentem, de Yirennek fogalma sem volt, hogy miket beszélek.

Éves után társasoztunk egyet, minek játszása közben észrevettem, hogy valaki rámcsipog. Ki kellett mennem, pedig pont Han próbálta volna elmutogatni Yirennek a "villanykörte" szót, hiszen activityztünk.

Kifutottam a házunktól nagyjából tíz méterre lévő telefonfülkéhez majd felvettem.

- Szia Borak, Hyunjin vagyok! - Köszönt bele a telefonba.

Hirtelen lefagytam és nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Nem értettem, hogy honnan volt meg a csipogóm száma. De, ami ezek után jött az talán még ennél is váratlanabb, valamint meglepőbb volt.

- Nincs kedved elmenni egyet sétálni? - Érdeklődött. Én pedig csak nevetve annyit mondtam:

- Most? - Ráztam a fejemet, gondolván, hogy még egy ilyen bugyuta ötlet nem létezik. Nos, de! mégiscsak!

- Nézz körül! - Utasított.

Úgy tettem, ahogy mondta, majd mikor megfordultam egyből láttam őt. Ott állt velem szemben.

Eljött.