Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 4. ♪

- Én csak azt mondom, hogy Reyna sokkal jobb választás lenne.

- Kizárt! Láttad te, hogy hogyan játszik Inu?

- Naná! És sokkal gyengébb Reyna-nál.

- Pff, álmodban.

Éppen ebédeltünk mikor is ez az eszmecsere lezajlott Jay és Ni-ki között. Hyunjin-nel csak fogtuk a fejünket, hogy hogy lehet egy röplabda meccs miatt így kiakadni. Ekkor úgy döntöttünk elmegyünk ketten megtölteni az üvegemet.

- Hogy megy a rajzóra? - Törtem meg a köztünk lévő csendet. Mindig mikor felhozom a témát feszengeni kezd, amit nem tudok mire vélni, de nem is nagyon erőltetem. Néha- Néha rákérdezek, de ennyi.

- Hm, megyeget. - Vonta meg a vállát.

- Fura vagy. - Húztam mosolyra a számat. Eddig még nem jegyeztem meg neki, hogy észrevettem, hogy ideges a témától.

- Csak add az üveged! - Terelte a témát. Oda nyújtottam neki az említett tárgyat majd elkezdte megtölteni vízzel.

- Nincs kedved elmenni délután sétálni egyet? - Szerettem volna kicsalni belőle végre, hogy mi zavarja.

- Hát, mennék én... - Belekezdett a mondandójába majd elakadt. - de rajzórám lesz. - Nem tűnt túl boldognak az arckifejezése, sőt inkább idegesnek mondanám.

- Akkor megvárom - Lelkesedtem.

Végül lebeszélt róla így hát nem vártam meg, ahogy azt elterveztem. Ahogy szokott lenni, mikor egyre jobban jóban vagyunk valakivel azt érezzük csak a miénk a világ. Egyedül egymás társaságában érezzük igazán jól magunkat. Úgy gondoljuk, hogy most lehetünk életünk tetőpontján és másra sem tudunk gondolni csak egymásra. Eddig jó a történet. Majd ez addig tart míg az egyikükben elő nem jön az az érzés, hogy "lehet ez túl sok". Általában én voltam ez a személy a kapcsolataimban, legyen az mély vagy felületes. Sokszor távolodtam el emberektől, akiket abban a pillanatban mindennél jobban szerettem, csak azért, mert önző módon azt hittem megfulladok. Ha akarnám se tudnám megmagyarázni, miért érezhettem minden alkalommal ezt változatlanul. Viszont most, hogy fordult a kocka természetesen az óceán mélyén érzem magam. Úgy érzem egyre jobban távolodok a felszíntől, csak süllyedek egyre mélyebbre és mélyebbre. Várok, hátha, de senki sem kap el, hogy kirántson.

Ezúttal Hyunjin-en éreztem azt, hogy távolságtartó. Féltem, hogy majd azt teszi velem, amit eddig én tettem oly' sok emberrel. Vissza nyalna a fagyi és meg is érdemelném, az egyszer biztos. Azonban azt sem felejthetjük el, hogy rólam van szó. Hogy nem adom fel egykönnyen és nem érdekel mennyire megyek az agyára, én akkor is rajta fogok lógni. Nem szabadulhat meg tőlem ilyen könnyen.

***

Hyunjinnal többször kiszöktem, ezúttal viszont senki sem kapott rajta. Most mondanám, hogy annyira vagány életet élek, hogy azok után is szó nélkül elmennék esténként miután a nagytesómék halálra aggódták magukat miattam. Jól hangzana, mi? Na igen, szóval a valóság az, hogy elkéretőzök minden egyes alkalommal. Ki van tűzve, hogy hányra kell hazaérnem, amúgy meg mehetek amerre látok. Majdnem minden egyes este Hyunjin talált egy új helyet és módot arra, hogy lerajzolhasson.

Tényleg büszke voltam rá. Leírhatatlan boldogságot éreztem az elmúlt hetekben. Azóta sem gondoltam arra, hogy mi van, ha el akar távolodni, hiszen az utóbbi idők nem erről árulkodnak. Imádtuk együtt nézni a naplementét a tengernél, de talán még ennél is jobban élveztük, amikor a fáról már lehullott levelekkel vívtunk csatát. Eleinte mérgesek voltunk, hogy majdnem minden lépésünket követi egy falevél és eltalál minket, majd hasznosítottuk azt és egymást kezdtük el dobálni.

De, ami ezeknél is szebb emlék, az mikor eleredt az eső és próbáltunk hazafutni, de nem volt nálam semmi, ami takarná a fejemet ezért odaadta a kabátját. Majd mikor dörgött az ég, valamint villámlott, hirtelen megfogta a kezemet.

- Félsz a vihartól? - Idéztem fel magamban a kérdésemet.

- A villám és mennydörgés kombináció nem a kedvencem. - Nevette el magát enyhén.

Onnantól máshogy se tudnunk tovább menni csak kéz a kézben. Otthon vettük csak észre, hogy valójában végig így menünk. Annyira természetesnek, annyira testen kívül érzéseként éltem meg, hogy vele tényleg elveszítem az időérzékem. Mondhatni olyan kötelék alakult ki köztünk, amit meg is mernék kérdőjelezni, hogy csak barátságról van szó.

- Min agyalsz? - Zökkentett ki a gondolataimból Jay.

- Én? - Körülnéztem és igaz, nem láttam senkit sem körülöttem, de mégsem figyeltem eléggé ahhoz, hogy biztos legyek magamban.

- Nem, a széktől kérdezem, amin ülsz. - Forgatta szemeit. - Mostanában sosem figyelsz. - És igaza volt. Állandóan a saját gondolataim járnak az eszemben. Nem hallok a fejemben lévő hangzavartól semmit.

- Tudom. Sajnálom. - Tettem hozzá. Megvisel minket otthon az utóbbi történtek, mostanában nem igazán megy jól a sorsunk odahaza. De ezt nem mondhatom Jaynek. Joga van tudni, de úgy érzem önzőség és sajnáltatás lenne, ha bedobnám az otthoni kártyámat.

- Csak mondd el végre, hogy mi van veled. Itt vagy mindig, persze csak testben. Lélekben azonban mindig máshol jársz. - Vett egy mély lélegzetet. - Apád miatt, igaz? - Nehezére esett megkérdezni. Szépen lassan, ám halkan hagyták el a szavak a száját. Ebből is látszik, hogy mennyire csodálatos ember is Jay. Viszont egy kicsit elkanyarodtam. Tehát vissza.

- Öhmm, lehet. Nem tudom. - Szabadkoztam. Fogalmam sem volt mit is mondhatnék. Nem hazudhattam neki, de be se szerettem volna látni. Nehéz lett volna bevallanom. Még korai.

- Nincs kedved eljönni velem megtölteni az üvegem? - Igyekezett terelni a témát és sikeresen. Amint elmentünk felugrott egy történet, ami minden előbbit elfeledett mondhatni mindkettőnkkel.

Hát igen. Bármennyire is jónak tűnik egy barátság, nem biztos, hogy feltétel nélkül mindent tudunk a másikról. Az én legnagyobb titkomat a legjobb barátom, Jay őrzi. Soha senkibe sem fogok úgy bízni, mint benne. Emiatt is érezhetem magamat a lehető legszerencsésebb emberének, hogy egy ilyen csoda a legjobb barátom. Sokszor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, de átlagban csak büszke vagyok rá és arra, hogy részt vehetek az életében.

☃️Sziasztok! Nem igazán szeretek a részek alá írni, hiszen próbálom az igazi könyvek hangulatát hozni, viszont most megosztom ezt veletek: először is irtó jól esik, hogy még csak pár napja adtam ki az első részt, de már most kedvelitek és követitek Borak történetét. Mivel előre megírtam pár részt, ennek köszönhetően valószínűleg holnap és az azt követő napokon is jönni fognak, ez amolyan ajándék tőlem, így karácsony alkalmával. Nagyjából ennyi a mondandóm, holnap érkezik az 5. rész, addig is;

Kellemes ünnepeket kívánok nektek!☃️