Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 17. ♪

A napjaimat magányosan töltöttem az elmúlt pár hétben. Lecsengett az időszak, amikor minden energiánkat a tanulásba kellett fektetni, úgyhogy ezek után tűnt fel mennyire egyedül maradtam. Párszor láttam egy pillanatra a többieket volt, hogy keresték velem a szemkontaktust, de jobbnak láttam úgy tenni, mint aki nem tudja, hogy ott vannak. Kezdetben még csipogtak rám naponta többször is. Ez az idő előrehaladtával már csökkent, míg nem teljesen abbamaradt.

- Nekem is magamra kell koncentrálnom és a terveimre. El leszek havazva... Kérlek, ne keressetek.

- Tényleg sajnálom, csak ne lökj el magadtól. Meg tudnánk beszélni? – Kérdezte aggodalommal telítve Jay.

- N-nekem ez nem megy! Nem tudok többé barátként tekinteni rátok. – A szemembe könnyek gyűltek fel, de nem hagytam, hogy meglássa. Sarkon fordultam és elindultam.

- V-várj! Hova mész? – Kiáltott rám Jay.

- Csak lapozz, nekem már sikerült. Nem értem neked miért nem! – Annyi érzelem telített el, hogy már üvöltöttem Jay-el. Meg is lepődtem a vehemenciámon, így elrohantam, hogy ne legyek a szemük előtt. Szégyelltem magamat.

- Borak! Hé... – Hallottam kétségbeesett szólongatását, de meg sem álltam hezitálni.

Gyakran játszódott le bennem ez a jelenet. Rágódom, hogy vajon helyesen cselekedtem e. Elragadtak az érzelmeim. HyunJin-ra rá sem bírok nézni, azonnal elkap az a fojtogató érzés. De Jay-el és a többiekkel kapcsolatban jól tettem, amit tettem? Állandóan megkérdőjelezem magam, kicsit sem érzem azt a stabilitást, amit korábban. Fogalmam sincs kire számíthatnék. Egyszer sem fordult meg a fejemben ezelőtt, hogy mi van akkor, ha azok, akikben minden bizalmamat belefektettem egyszer csalódnom kell. Kizártnak tartottam pont azért, mert hittem bennük. Tehát ennél magányosabbnak alapjáraton rég éreztem magamat.

Azonban ma egy olyan nap jött el az iskola életében, hogy szponzorok fognak hozzánk ellátogatni és a legtehetségesebb végzős diákok egyikei támogatást is szerezhetnek. Ha egy szponzor lát valakiben potenciált, akár belekarolhat és amint végzünk az iskolával közösen dolgozhatunk a jövőben. Ennél tökéletesebb alkalom a művészeti iskolások életében nem is lehetne. Megalapozhatjuk a jövőnket, így nekem is legjobb formámat kell hoznom.

Nem hagyhatjuk ki, hogy ez talán azoknak a legfontosabb, akik később idolok lesznek. Úgyhogy azt sem állíthatom, hogy nem jutottak eszembe Ni-Ki-ék.

Én az eddigi legjobb műalkotásaimat hoztam el, hátha megtetszik majd valakinek. Van bennem remény, de általában a táncos-énekes szakokból jönnek ki legtöbben szponzorokkal a hátukon. A kezem-lábam remegett miközben a saját mini kiállításunkon álltunk és csak várakoztunk, hogy mikor toppannak be az ajtón azok, akik megváltoztatják valakinek a sorsát.

A tanáraink figyelmeztettek minket, hogy mindenki fejezze be a beszélgetést, mert pár percen belül itt lehetnek. Mindenki kihúzta magát és a legjobb arcát próbálta mutatni. A határozottság áradt mindenkiből, akikkel tényleg klassz lehet együtt dolgozni. Én bárki sikerének örülni fogok, mert tudom mekkora a hajtás, és hogy milyen keményen dolgozunk mindannyian. Túl sokan vagyunk tehetségesek.

Mire feleszméltem, az ajtó már nyílt is és léptek be a nagyobbnál nagyobb emberek be a helyiségbe. Tudtam, hogy azért lesznek hatalmas márkák nagykövetei is, de azt nem, hogy ennyien és hogy ekkorák. Az állam majdnem leesett a földre, de próbáltam tartani magam. Ahogy megközelítettek igyekeztem mosolyogni és nem mutatni, mennyire izgulok. Sőt, rettegtem! Sikerülnie kell!

Többen is megragadtak a standomnál, úgy hittem ez jó. De majdnem az összes szó nélkül tovább sétált. Kitartóan vártam a megfelelő pillanatra, hátha valakit igazán mélyről megragadnak a szobraim. Próbáltam beszédesebb mintáimat elhozni, amik több érzelmet kiválthatnak az érdeklődőkből, hogy azt érezzék ennél többet is tudni akarnak róluk. De nem éppen ez jött át a visszajelzésekből.

A kezdeti lelkesedésem a végéhez érve kezdett lankadni. Alig váltottam pár szót másokkal, így rendes benyomást sem tudtam szerezni. Határozottan azt hittem ennél azért kicsivel jobb sikerem lesz. Többeket hallottam, hogy kaptak szerződést így már a reményt majdhogynem teljesen elveszítettem. Alig maradtak, akik még nem ajánlották fel a munkát. Ugyan azt a köröket lefutva jött oda hozzám egy amúgy szimpatikus kiállású ám mégis rejtélyes férfi, aki több percet is töltött nálam. Napszemüvegben és hosszú fekete télikabátban volt. Némán kémlelte szobraimat, majd szigorúan felnézett rám. A tekintete megbénított, azt gondoltam itt az esélyem!

- Igazán egyediek. – Jelentette ki mély hangján. Én csak görcsösen mosolyogtam, annyira stresszbe voltam. – Mennyi ideig tart magának megalkotni egy efféle szobrot? – Tette fel a legelső kérdést, amit ma kaptam.

- Majdnem 24 óra körül lehet. – Gondolkodtam el őszintén, azonban hamar leesett mit is válaszoltam. Ez túl sok! Elkezdtem aggódni a válaszom miatt nem is kicsit. – De tudok rugalmasan is dolgozni, helyzettől és határoktól függ. - Ki szerettem volna magyarázni magam, de szerintem csak rontottam a helyzetemen.

- Gondolja, hogy aprólékosabb munkák tervezésében is helyt tudna állni? – Szegezte rám újból kíváncsi tekintetét.

- Határozottan! – Ráztam hevesen fejemet előre-hátra.

Mély levegőt vettem és úgy öt másodpercre behunytam szemeimet, amikor épp nem figyelt. Lehetetlen volt leolvasni az arcáról, hogy mit gondolhat, de kétlem, hogy csupa pozitivitás lenne most a fejében velem kapcsolatba. Ezt követően megfordult és elment.

Ekkor mindenről lemondva hajtottam le buksimat, és kezdtem el magamat ostromolni. Meredtem magam elé és arra vártam mikor lesz már ennek vége, mikoris az előző férfi visszatért egy papírköteggel a kezében. Körbe néztem, hogy nem e tévesztette el az embert, de egyenesen elém állt. Nyújtotta a papírokat, mire egy kérdő pillantást vetettem felé.

- Volna kedve a Hybe Entertaimentnek dolgozni tanulmányai befejezését követően? – Hajtotta fel napszemüvegét a férfi. Ezúttal tisztán láttam, hogy ő nem más, mint Bang Si-hyuk, aki Dél Korea egyik leghíresebb cégének alapítója.

Amint felfedte kilétét mindenki felénk kapta a tekintetét. Még nagyobb stressz zúdult rám, hisz fogalmam sincs, hogy miért pont engem választott ki. El tudtam volna ájulni. Korábban a Hybe-tól nem jöttek ajánlatot tenni, úgyhogy én vagyok az első! Nem hezitáltam szinte semmit sem.

- Igen! Remélem nem okozok csalódást. – Vettem át a papírokat és hajoltam meg előtte mélyen, kifejezve hálámat.

Kitöltöttük a legfontosabb és a szerződéshez elengedhetetlen részeket, majd mindenki elment. Én pedig itt maradtam egy halom papírral a kezemben. Majd' kiugrottam a bőrömből annyira izgatott voltam. Az egész testemet átjárta az az öröm, amit most szereztem.

Rengetegen gratuláltak nekem, leginkább a tanárok. Mondhatni az egyetlen és utolsó esélyem volt, amit végül mégsem szúrtam el.

Nap végén a cuccaimat pakoltam a táskámba a szekrényemnél, mikor elértem a szerződéshez. Boldogan raktam el azt is a táskámba és cipzároztam be. Becsuktam a szekrényem, mikor megpillantottam az örömtől ugráló Ni-Ki-t, Felix-et és HyunJin-t. Az utóbbi ember miatt azonnal fejjel a szekrényem felé fordultam. Rázártam a lakatot, majd indultam volna, csakhogy elcsíptem egy mondatot.

- A Hybe-nál leszünk mindhárman gyakornokok. Akkor ezek után riválisok leszünk? – Bolondozott a többiekkel Felix.

Ledermedtem. Ugyan oda kaptunk szerződést? Ez lehetséges egyáltalán?