Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 9. ♪

Igaz, hogy amióta Hyunjin-el rendeztük sorainkat minden rendben van, de van egy megérzésem. Nem úgy tűnik, mintha Hyunjin annyira felszabadult lenne. Lehet én gondolom túl, sőt talán biztos. Egyáltalán nem szabadna azóta megkérdőjeleznem vele kapcsolatban bármit is. Ő ugyan olyan őszinte és kedves fiú, mint régen volt. Szerencsére nem kanászodott el annyira.

Beköszöntött közben a tél, ami még jobban felerősítette az emberekben a kapkodás érzését. Mindenki most megy a boltokba, hogy a lehető legjobb áron beszerezhesse a dolgokat. Mi idén sem fektetünk bele túl sokat, de Yerin tavaly is és szerintem idén is túl fogja hajszolni magát. Nagyon átszellemül és azt szeretné, ha minden flottul menne. Mintha egy rendes család lennénk. Az apa, anya és az egy szem gyerek, aki kiélvezheti, hogy nem kell a testvéreivel osztoznia a figyelemmel.

Bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám. Hogy osztoznom kellene a testvéreimmel. Akarva-akaratlanul is, de ilyenkor görcsbe rándul a gyomrom. Nem szeretnék a „mi lenne ha-val" gondolkodni, hanem csak azzal szeretnék élni, amim van. És ez teljesen jó.

Győzködőm magamat folyamatosan, hogy elhiggyem tényleg jó az, amivel most jelenleg rendelkezem. De nagyon jól tudom, hogy ennek nem kéne normálisnak lennie, és nem fogadom el, ami van. De, ha mindig ezen fogok agyalni, akkor annak így is, úgy is az lesz a vége, hogy a negatív gondolataim mentálisan kikészítenek, majd a mentális terhet rárakom a testemre is, ez által hatással lesznek az érzéseim a fizikális egészségemre. Ergo magamat roncsolom. Nincs értelme, ki kell vernem a fejemből!

Nagyjából minden nap megküzdök ezzel és minden nap meggyőzöm magamat, hogy el kell terelnem a gondolataimat, különben megfulladok. Ebben segítségül Yerinhez fordultam, akitől folyamatosan megállás nélkül kérdezgettem, hogy van-e bármi, amiben segíteni tudok neki. Ő mindig azt mondta, hogy ne fáradjak, viszont talán túlságosan is rámenős voltam. Vette a lapot ezért nagy sóhajtások közepette úgy döntött rám ruház egy feladatot.

Ki kellett keresnem a telefonkönyvből az egyik helyi cukrászda számát, hogy idén is tudjunk kérni személyre szabott tortát karácsonyra. Ez lesz a desszert nálunk. Múlt év óta ez is már hagyomány, hogy Yerin által ismert, jól bevált cukrászdából kérünk 24.-ére egy narancsos, csokoládés tortát, amiért aznap megyünk el. Yerin kiskorában sokat járt abban a cukrászdában a családjával és a barátaival. Ennek köszönhetően remek kapcsolatot ápol az idős tulajdonos nénivel. Én is megkedveltem, igaz már nem olyan a memóriája, mint kellene, de nem elviselhetetlen.

Úgy tettem, ahogy kérte, elmentem a legközelebbi, azaz a sarkon lévő telefonfülkéhez és elkezdtem kikeresni a megfelelő számot a sok közül. Hatalmas volt a könyv, nagyon régi volt, elnyűtt, kopott és néhol megtépázott. Van olyan oldal, ami teljesen el van ázva, így a tinta is elmosódott. Előfordult elvékonyodott papír, össze firkált oldalak és még sorolhatnám. Szóval tényleg nem volt egy mai csirke. Oda lapoztam, ahol a cukrászda kezdőbetűje található, majd sorban néztem a neveket. Akár csak egy szótárban, úgy kell itt is keresgélni. Hála a rutinnak, hamar megtaláltam a „Dong-Bing Go" névre hallgató siker cukrászdát.

Azonban egy bökkenő volt. Mikor kiszúrtam, hogy az utolsó kettő számjegy nem látszik, menten felrobbantam volna. Egyszerűen nem lehet ennél nehezebb kihívás. A közelben nem nagyon ismerek több telefonfülkét, ahová el tudnék most menni, ezért nagy sóhajtások közepette elkezdtem felírni a könyv aljába a lehetőségeket és egyesével felhívom őket. Amelyik sikertelen, azt kihúzom. Ilyen egyszerű. Csak, hogy rengetek verzió van. Nem biztos, hogy mára megtalálom.

Hazamentem, jobbnak láttam nem szólni senkinek, hogy még ezt a feladatot sem tudom probléma mentesen megoldani, ezért hát felmarkoltam a szobámban található, külön ilyen helyzetekre gyűjtött apróimat, majd visszatértem a főhadiszállásomra. Azt hiszem, most ezt elfoglalom egy kis ideig.

Apró-apró után, a számok kihúzása egymást ismételték. Több mint tizenöt embert felhívtam, abból kettő nem vette fel. Melléjük egy kérdőjelet írtam. Sorozatos bukások, sikertelen hívások követték egymást és már a huszonhetedik számnál jártam. A nap lemenőben volt, tehát túl sok választásom nem maradt. Ha még meg is találnám a számot, sem venné fel. A bolt bizonyára bezárt.

Hazabattyogtam, de meg sem álltam. Azonnal felmentem a szobámba és elterültem az ágyamon. Azon tanakodtam, vajon mivel tudnám még ennél is gyorsabban és zökkenő mentesen csinálni ezt a hívogatást. Ám nem túl sok ötlet lepte el kis táracskámat, ennek eredménye az alvás volt. Ragadtak le a szemeim másodpercről másodpercre, centiről centire.

Másnap újult erőkkel vágtam bele a küldetésbe, összefogtam a hajam, szúrós tekintettel fürkésztem a telefonkönyvbe felírt számokat, mintha azt sugallnám; vigyázat, jövök!

A zsetonjaimat egymás után dobtam be a gépbe, azonban a túlsó félről nem ért visszaigazolás. Több mint másfél óra telt el. Sehol sem jártam. A számok felénél járhattam nagyjából. Negyven negyedik próbálkozásom fulladt kudarcba, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Folytattam tovább megállás és szünet nélkül. A percek úgy röpültek el, mint annak a rendje.

Reménytelennek éreztem, ahogy dobáltam be folyamatosan az érméket, eltelt két másodperc, majd raktam be a következőt. Nem szerettem volna feleslegesen húzni az időt, haladtam tovább, amint kiderült, hogy nem a keresett cím van a vonal túlsó oldalán.

Azt hittem menten feladom, úgy beszéltem, mint a zombi, sokszor kitessékeltek a fülkééből, hogy átvegyék a helyemet. Volt, hogy fél órát kellett ácsorognom, amiért a bekéretőzött úr annyi időn keresztül társalgott, halál nyugalommal. A vége felé közeledtem, pontosabban többet próbáltam ki, mint sem. Úgyhogy a hatvanegyedik, azaz a +02 74 832 1161 számot hívtam, ami különbözőbb volt a többinél.

Bedobtam a zsetont, kicsengett. Unottan, majdnem elaludva vártam, hogy felvegyék. Már ötödjére csengett ki, mikor is reccsent egyet a vonal és szólt bele valaki, kifejezetten mély és rekedt hangon.

- Lee Felix, tessék? – Eleinte nem társítottam túl sok figyelmet a bemutatkozott névnek. Valóban tényleg nagyon álmos voltam, csak az járt a fejemben, hogy meghalljam a „Dong-Bing Go" nevet.

- Jónapot! A Dong-Bing Go tulajdonosával beszélek? – Ismételtem el magamat sokadjára a monoton, berögzült hangomon.

- Nem, sajnálom! Téves számot tetszett hívni!

Szemeimet forgatva tettem volna le azonnal a telefont, ahogyan azt ilyenkor a köszönést követően szoktam csinálni. Mégsem ez jött. Gondolkodni kezdtem. Valami nem stimmelt. Az agyam azonnal kattogni kezdett, de fel sem fogtam miért.

A szemeim csillogni kezdtek, mikor hirtelen felkaptam a fejem. Csak nem? Járt az agyamban folyamatosan zakatolva egyaránt a név és a vele járó kérdés.

- Felix? – Szaladt ki a számon, mikor felismertem az illetőt. Pontosabban csak merem remélni, hogy felismertem.

- Igen? – A fiú mit sem sejtve kérdezett felőlem, de félek, nem ismer meg. Viszont úgy sem itt él, és még csak nem is otthoni telefonról hívom, így a megtalálásom gyakorlatilag egyenlő a nullával. Úgyhogy büszkén és elhatározottan, valamint magabiztosan szólaltam meg.

- 1990 nyara. SKBCC – South Korean Boarding children's camp – tábor. Farkas kunyhó, Song Borak! – Soroltam fel az információkat, mint valami titkos ügynök. Pár másodperc néma csend követte a mondatomat. Azon voltam, hogy menten elsüllyedek szégyenemben, hogy ez biztos nem az, akire gondolok. Éppen ráraktam volna a kagylót, mikor végre megszólalt.

- Csak nem egy táborozó? Borak, a lány, akit félreértésből fiúkhoz költöztettek. Híres voltál a 90-es táborban. – Mondta a felfrissült emlékeivel. El sem hittem, mikre nem emlékszett.

- De mégsem derült ki egy felügyelő előtt sem. – Folytattam legendás történetünket nevetve, melyet talán az egész 90-es tábor nem fog elfelejteni.

Lee Felix sólyom kunyhós volt. A szomszédunk volt az a házikó, így sokszor járkáltunk át egymáshoz. Kártyáztunk, összedobtuk az összes nasinkat majdnem minden szombat estén és azt csináltuk, amihez éppen a többségnek kedve támadt. Mind ezt persze a legsíribb csendben, nehogy lebukjunk. Pontban nyolckor volt takarodó, villanyoltás. Jöttek a felügyelők ellenőrizni, majd miután ez lezajlott és ők is elmentek a hálókörleteikbe, indult a banzáj.

Szóval ez a történetünk Felix-el, ami gyanús, hogy nem itt fejeződik be.