Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 1. ♪

1990. június 28.

Az első napomat töltöttem a Jeju szigeten egy táborban. A szüleim oda küldtek és imádtam. Abban a korban voltam, amikor még senki sem tudott rám vigyázni mikor ők dolgoztak. Így hát beírattak egy egész nyaras táborba. Eleinte óvakodtam tőle, de mikor összekerültem a csapatommal, tudtam, hogy semmi baj nem lesz. Gyerekek voltunk tele kalandvággyal és akarattal. A legjobb nyaram volt egész eddigi életemben ezt állíthatom.

Mikor megérkeztem egyedül voltam. Megszereztem a csomagomat nagy nehezen, majd mentem a tömeg után. Ott a táboroztatók elmondták egy megafonba, hogy ki melyik kunyhóba kerül. Ezek a kunyhók állatok után lettek elnevezve, így lettem a farkas kunyhó büszke lakója. Ezzel azonban egy bökkenő volt. Mint kiderült azt hitték a nevem alapján, hogy fiú vagyok ezért fiúk mellé is raktak. Nem lett volna helyes, de mivel úgyis csak 9 évesek voltunk, nem fektettek ennek különösebb problémát. Barátok voltunk mindannyian. Ott ismerkedtem meg Hyunjin-al és Jay-el. Az egész nyarunkat egymással töltöttük. Mindent tudtunk egymásról és mindent megosztottunk, ami akkor a legizgalmasabbnak tűnt, de még azt is, ami nem. Elválaszthatatlanok voltunk ott és akkor. Ha az egyikünk büntibe került akkor ment vele a többi, hiszen mindent együtt csináltunk. Jóban rosszban egymás mellett álltunk, volt, hogy össze is kaptunk, de hamar kibékültünk. Hiszen ilyenek a gyerekek. Ragaszkodnak egymáshoz és azt hiszik minden örökké tart.

De ez a remek nyár nem tartott örökké. A szívünk szakadt meg, amikor elváltunk. Megbeszéltük, hogy levelezünk egymással, ami tartott is ideig, óráig. De hosszú távon abbamaradt. Mindenki élte az életét, megfeledkeztünk egymásról. Habár Jay-el egy iskolába járunk és még egy osztályba is, mi ugyan úgy jóba maradtunk. A többiek voltak azok, akik eltűntek az életünkből, csak úgy, mint mi az övékéből.

Teltek múltak az évek, és ahogy nőttünk fel, kezdtük elfelejteni milyen is volt ez a kaland. Elfelejtettük egymást és az egész nyarat. Mintha meg sem történt volna. Eszünkbe se jut a másik.

Ez már a múlt.

1999. szeptember 01.

- Te már tudod, hogy végül mit is akarsz tanulni? - Tette fel a kérdést Jay.

- Naná! Szobrászat, ez egyértelmű. Na és te? Gondolom fotózás. Eltaláltam? - Vigyorogtam szélesen egyik legjobb barátomra.

- Jobban ismersz, mint a saját tenyeremet. - Elkezdte nézegetni a tenyerét és csak úgy mutogatta az új anyajegyét, amin elpoénkodtunk.

- Menjünk mert idén is el fogunk késni, mindjárt az első napon. - Szóltam rá barátomra.

Tavaly is késtünk másfél percet, de már körmöst kaptunk érte. Idén szerettem volna ezt megelőzni. A buszok minden reggel tele voltak, így néha az is csoda, hogy felférek rá. Habár most szerencsém volt és ritka pillanatok egyike, hogy volt még egy szabad hely. Majdhogynem 5 perccel előbb sikerült befutnunk a suli kapuján.

- Song Borak és Park Jay. Idén beértek! - Jegyezte meg életünk első időbeni érkezését az ügyeletes, aki zsinórban a negyedik éve áll itt minden egyes szeptember elsején, azaz Mr. Han, az irodalom tanár.

Mélyen hajoltunk meg mindketten az említett előtt, majd haladtunk tovább. Mivel a mi iskolánkban minden gyerek azt csinálja, amit az életben is szeretne majd kamatoztatni, ezért örömmel jövünk ide és töltjük itt az életünk ezen szakaszát. Persze senki sem szeret matekra és az ehhez hasonló életkedv pusztító tárgyakra járni, de ha ezektől eltekintünk akkor jó dolgunk van itt. Seoul a lehetőségek városa, így az egyetlen művészeti iskola Dél Koreában, az a South Korean Art Highschool, azaz a Skah.

Immáron harmadik évünket toljuk itt és nem bántam meg, hogy erre tanultam tovább. Számomra a tanulás egy fontos opció. Szeretek új dolgokat megismerni és azokból következtetéseket levonni. Nem beszélve a közösségről. A diákok irtó jó fejek és a tanárok is viszonylag szabadon kezelnek minket, ha a művészeti óráról van szó. Különben meg nagyon szigorúak, ahogy a többi iskolában is. Ez kötelező az oktatásban, ha valaki szabályt szeg, meg van rá a maga büntetése. És hogy mit lehet egyáltalán itt tanulni? Rajzot, animácót, hiszen manapság egyre több mesefilmet gyártanak, személyes kedvenceim közt a Tom and Jerry szerepel. Ezeket követően lehet még táncot, festészetet, színészetet, szobrászatot és zenét, ami magába foglalja a zenéhez kapcsolódó összes dolgot. Például ének és hangszer tanulása. Rengeteg lehetőség közül én mégis a szobrászatot választottam.

- Figyu! - Szólított meg Jay, ezzel kizökkentve mély gondolataimból.

- Hm? - Felé kaptam tekintetemet, majd kíváncsian vártam a mondandóját.

- El is felejtettem mondani, de lett egy új csipogóm! - Kapta elő zsebéből a legújabb készülékét.

Együtt kezdtünk el örömünkben ugrándozni. Ez nagy szó, ha valakinek új a csipogója, az azt jelenti, hogy az a valaki tehetősebb az átlagnál.

- Mutasd! - Kaptam ki a kezéből hihetetlen elánnal. - De várj... - Biggyesztettem le az ajkaimat, mikor megfordult bennem a legelső kérdés. - ...akkor most új lett a számod? Alig tudtam megjegyezni. Eddig is vagy fél évig cetlin hordozgattam magammal. - Tudván, hogy ezt már illene megjegyeznem, beletörődtem sorsomba és szimplán egy mély levegőt véve, majd azt kifújva csillapodtam le.

- Szívesen megosztom veled az új számomat, de mivel cetlin hordoztad az előzőt, ezért csak a következő szünetbe árulom el. - Tette keresztbe kajait.

- Ugye most csak ugratsz? - Utánoztam barátom tettét és én is hasonló képen pozicionálódtam.

- Menj az órádra! - Szólt rám, majd megfordult és elsétált.

Ebben a szent pillanatban szólalt meg a csengő, ami tökéletes időzítése utal, kivéve nekem. Az épület másik felében kéne lennem, most azonnal, de mivel nincs szuper képességen, ezért a lábamat kell használnom. Így hát amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábamat. A lépcsőket volt a legnehezebb kihívás megmászni. Rengeteget kellett felfelé mennem, úgy nagyjából 6 emeletet. Már-már eszetlenül vettem be a kanyarokat, aminek meg lett a böjtje.

Egy hatalmasat estem az egyik fordulóban, mikor is összeütköztem egy fiúval. Magamba mélyen szidtam, hogy miért lassít, de több energiát szenteltem a cuccaim összeszedésének.

- Kösz, hogy belém jöttél! - Engedtem meg magamnak ezt a mogorva stílust, majd fogtam magam és elmentem.

Rá se néztem, csak mentem a fejem után. És mire a terembe értem, már mindenki ott volt. Elkezdték az órát, én meg kínosan benyitottam és helyet foglaltam mély tisztelgés és elnézést kérés után. Alig telt el egy perc az után, hogy megérkeztem és a tanár magyarázta, hogy mit kéne lerajzolnunk, erre valaki kopog az ajtón.

- Ó, és csatlakozik egy új tag a rajz világába!

Kinyitotta az ajtót, és belépett az illető.

Hwang HyunJin volt az!