Art is different [☆ʰʸᵘⁿʲⁱⁿ☆]

♫ 7. ♪

Ma kora reggel bent voltam az iskolában, hogy még időben el tudjam kezdeni a legújabb projekteket. Tele voltam inspirációval, amik adták a gondolatok áradatát. Pont erre volt leginkább szükségem.

Nagyjából az alapot megcsináltam, mikor kezdtek a többiek is betopanni. Eleinte nem foglalkoztam velük, nem különösebben zavart, hogy ők is itt vannak. Majd megérkezett a tanárunk is, aki miatt abba kellett hagynom a tevékenységemet, de nem sokkal később folytathattam is. Most egy különleges szobrot próbáltam úgy megvalósítani, hogy azt lehetőleg a kész formációja előtt még ne lássa senki. Pont ezért is döntöttem úgy, hogy ennek gyártását már felfüggesztem és letakarom, hogy még véletlenül se lássák meg.

Szünetünk volt, amikor is végre kidugtam a fejem a szobrász teremből. Ekkor esett le, hogy mindenkinek a gondolata már a karácsony körül forog. Kikapta minden osztály a feladatot, hogy mit kell nekik feldíszíteni és mi egymáshoz. Gondoltam csatlakozok ehhez, amikor megláttam az ismerős arcokat.

- Helló! - Köszöntem, mire ők viszonozták. - Mit kell díszítenünk? – Nyomultam oda a többiekhez, hogy kicsit én is kivegyem a részem.

- A lépcsők idén a miénk. - Mondta Jay. - nem láttad Hyunjint? - Jay kérdőn tekintett rám, habár nem is értettem miért kérdezi, hiszen...:

- Nem láttam, de Hyun úgysem a mi osztályunkba jár. - Nem tudtam ezen a tényezőn túljutni. Nem mintha nem lenne bármi indoka ezen kívül beszélni vele, de mégis ez volt az első dolog, amit megkérdőjeleztem.

Hyunjin-el az utóbbi időkben eltávolodtunk. Már nem találkoztunk és nem beszéltünk annyit, mint akkor amikor újra egybefonódtak útjaink. Nem kényszerhettem magamat rá, ha ő is úgy érzi, hogy eltávolodtunk és hiányzik neki, talán újra kialakul. De részemről több próbálkozás is kudarcba fulladt, ami persze még jobban megerősítette bennem, hogy most erre van szüksége. Megértettem és elfogadtam. Így viszont Jay-nek nem tudtam segíteni a megtalálásában.

- Tudom, de megbeszéltük, hogy itt találkozunk. – Folytatta tovább a díszítést, egy vállrántással tudatta velem, hogy lezárta.

- És csipogtál neki? – Vettem elő a csipogómat és mutattam fel neki, hogy vizuálisan maga előtt lássa, miről beszélek. Eleinte úgy láttam, mintha gondolkodna, majd így szólt:

- Persze, hogy csipogtam neki. Azon agyaltam, hogy vajon hányszor tettem ezt meg. – Mondta cinikusan, majd mosolyra húzta száját. Tudta, hogy ki tud akasztani az ilyen és ehhez hasonló marha poénos szólásaival.

- Majd körbenézek. Úgyis mosdóba kell mennem. – Amióta megjöttem, csak a szobron dolgoztam megállás nélkül, vagy éppen az órára figyeltem. Most végre van egy kis én időm.

Úgy tettem hát, ahogyan barátomnak megígértem és figyelem, nincs esetleg a közelben az említett személy. De neki se híre se hamva. Szimplán csak mentem, elintézem a szükségleteimet, majd már röpke 3 perccel később vissza felé haladtam, ugyan azon az úton, ahonnan jöttem. Leszámítva, hogy elmentem egy terem mellett, amit korábban nem sikerült még eléggé megnéznem magamnak.

Cipők kopogása és csikorgása, hangos légvételek, olykor-olykor lihegések lepték el az amúgy csendes termet. Az ajtó mögött a táncterem fogadott, ahova nem bírtam ki, hogy ne kukkantsak be akár egy pillanatra is. Így tettem, de nem igazán az fogadott, mint amire számítottam. Eleinte fel sem fogtam, hogy mit látok. Megkérdőjeleztem az elmúlt két percet, de nem találtam bennük kifogásolni valót. HyunJin volt az, aki annyira bele volt merülve a koreográfiába, hogy fel sem tűnt neki, hogy belestem.

Nagyjából a végéhez közeledve vett észre, mikor a tükörben meglátott. A táncot azonnal abbahagyta, úgy tett mintha mi sem történt volna. Lihegve  vett fel egy törölközőt, amit szorosan arcához nyomva törölte le gondosan az izzadtságának cseppjeit. Ledobta az anyag darabot, majd felém kezdett sétálni.

- Mióta táncolsz? – Megpróbáltam a lehető legkomolyabbnak tűnni, mint aki nem érzi magát zavarban attól, hogy a gyerekkori barátját most ilyen izzadtan, fáradtan és az első három gombját kigombolva hordva láthatja.

- Nem táncolok. – Tiltakozott, védekezően maga elé helyezte. Eleinte nem hittem volna, hogy ezt komolyan veszi. Hogy én ezt majd elhiszem. De mikor hosszú kínos szemezéssel telt csendet hagytunk magunk mögött rá kellett eszmélnem, hogy ő ezt tényleg úgy hiszi jó kifogást.

- Azt hittem te rajzra jöttél. – Szólaltam már a negyedik percben járó csend közepette. Mire ő nyelt egy nagyot, mint aki tart valamitől. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, de azt hiszem, már beletörődtem, elfogadtam, hogy nem oszt meg velem mindent. Ez helyén van.

- I-igen! Mármint én csak... izé. – Idegességében megvakarta tarkóját, ami miatt kezdtem azt érezni, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam. Ez persze nem töltött el boldogsággal. – Csak besegítek a tánccsoportba. Lesérült egy emberük. – Magyarázkodott továbbra is.

Normális helyzetben elhinném. De, amit követett nem engedi, hogy higgyek neki. Nem tudom mit gondoljak. Ez az igazság? Vagy csak egy újabb hazugság? Hyunjin furcsán és idegesen viselkedett valahányszor valaki felhozta a rajzot. Egyelőre nem áll össze a kép, hogy milyen indok állhat a háttérben, de abban biztos vagyok, hogy van valami kimondatlan. Csakhogy én ezt nem fogom annyiban hagyni az egyszer biztos.